(Következő írásomat a The Soft Bulletin c. Flaming Lips lemez, azon belül pedig a „Feeling Yourself Disintegrate” c. dal inspirálta.)

Levél az elérhetetlenhez.

Az eltűnésben megnyilvánulok, akaratosan bár, de a gyönyörre vágyakozva; keresve az érlelt gyümölcsök után, próbálva harmóniába feledtetni minden szörnyűségest.

Annyi szeretetet adtál, ápoltad a lelkem, felélesztettél, mégis, miért érzem ilyen nyomorultul magamat? Talán azért, mert kezeim hiába nyúlnak feléd, jéghideg tenyeremmel akarom megsimogatni gyönyörű arcodat, az éjszaka közepéhez közeledve nem találnak azonban mást, csak ürességet és viszonzatlanságot.
Hidd el, tudom, Benned csak szerelem rejlik, egész lényed engem kíván ölelni, de az eltaszítottság állapota életünkre telepszik, nincs feloldozás.

Ma este a ‘The Soft Bulletin’ lemez mennyei melódiái szólnak, és a „Feeling Yourself Disintegrate” dalhoz érkezve akaratosan próbállak elérni a felfedezetlen sötétségben, átélve vágyakozásunk. Egyszerre sírtam könnyeinket, egyszerre kiáltottam némán, úgy, ahogy gyermekeink a hangtalan halálban.
Szenvedést rajzolok a harmonikus alkotásba. Gondoltál már erre?
Többször előfordul, hogy a boldogságot is kegyetlenül élem meg, mivel nem érzem szabadon magaménak, magunkénak. Az édeni íz csak Belőled és a dalaimból áradnak, azonban a harmóniák Hozzád visznek el. Boldog akkor lehetnék, ha megtalálhatnálak, de valószínűleg én magam vagyok nagyon mélyen elveszve.

Idegen érintések. Nem tudok tőlük elvonatkoztatni… borzalmasak, hidegen őrlőek. Tudom, hogy átélted korábban már a csodát, és az valóban csoda volt, beteljesülés. A betegségem, fenyegető gondolatok általi leépülésem nem engedi meg, hogy érezz engem, a rosszat pedig magamban tartom, megpróbáltalak megóvni tőle.
Olyan leírhatatlan érzés mosolyogni látni Téged, elviselhetetlen benső kép, hogy talán sohasem látlak majd többé. Nélküled nem tudok élni, de felemésztett minden, ami meghatározta találkozásunkat. A szerelem, az isteni ajándék vagy nekem, tudtam és tudni fogom. Akkor is tudom, amikor néma és megdermedt tekintetemből csak baljósság olvasható ki, taszító szörnyűség.
Az eltelt idő valahol megerősített, de leginkább porig rombolt. El tudnál képzelni odakint a fagyban, Nélküled kutatva a fény után, a pillanatnyi áldást keresve? Ha nem öleled át teljes valómat, azonnal megfagyok, bár szemeimet nem engedik lezárni addig, amíg magam véget nem vetek a szánalmas szenvedésnek.

Óh, annyira elvarázsolnak pedig a hangok, a magasságos angyali és síron túli énekek, tragédiám, hogy képtelen vagyok táncolni az élményben. Az önfeledtséget lerombolja az idegen összetartozás, a miénken kívüli egyesülés, melynek részese voltál. Hasonlítható az élményhez, mintha lelkem örök vágyakozó lírai énekeit megállás nélkül erőszakolna valami körülvevő rosszakarat, rózsákat leszaggató, csodálattól megrettenésében undorodó; valami, ami összes éltető energiámat magába nyeli. Nem érthetem meg, túlságosan rám telepszik árnyéka, feledésbe merül általa a szépség, ami kettőnket jellemez.
Felszabadulok, Drágám, de előtte a földbe süllyesztenek, a vállalhatatlan szürkeségbe, ahol először magam mögött kell hagynom felöltöztetett gyengeségemet. Virágot nyújtok majd, ígérem, amikor végre találkozhatok Velük. A pillanatban, amikor arany-melódia érint, aprólékosan megvilágított erdőn túl látom kastélyunkat, ragyogtatja azt a tiszta boldogság, és annak udvarán ott táncolnak már gyermekeink a rémes múlt emlékeitől megfosztva, csak a királyság színpompás, ám nyugodt kertjében, márvány-fehér és természetből lopott harmonikus zölddel kavarogva, majd a bimbózás szerteágazóan felemelő hangulatában, orgonajátékkal kísérve.
Halhatatlan a látomás, nem titkolom, hogy ide vágyom minduntalan. Bocsánatot kérnék Istentől, miközben nem várom a sajnálatot. Büntetést várok és gyötrelmet, próbáltam felkészülni rá. A kegyelmesség csupán ebben az egyben nyilvánuljon meg: láthassam Őket az udvarban, fontosan olyan távolságból, hogy ne láthassák meg csuklyába bujtatott arcomat, ne láthassák meg a rettenetet!
Szélcsendes idő lesz, amikor eljutok oda, a vihart csak én tapasztalom majd a bensőmben, miközben az Édent nyugalommal árasztja el a Király.
Igen, én nem leszek már ott Veled, de boldogabb leszel, mint bármikor földi életedben, álmaidban, fantáziádban egyaránt.
Ugyan csak Veled létezem, de a fenségességben szerepet adok Neked, hogy folytathasd, hogy testedben-lelkedben végigáramló szereteted miatt az égi vizekhez juthass, a szédület örömmámorba fulladhasson, ahol nincs bántalmazás, se általam, se senki más által.
Boldog leszel gyermekeinkkel, kiknek hangjai megtörhetetlen szellemet biztosítanak majd a feketeségben számomra.
Lesz idő majd, amikor nem érzek már semmi éterit, csak a fizikai kemény föld súlyát, ahogy szívemre telepszik. Vágyakozni fogok, hasonlóan, mint jelenlegi állapotomban, de a ragyogó kitörölhetetlen marad.

Egész történetünket sújtotta a múlt, akkor majd mégis az elmúlott tételeit hozom felszínre, hogy mennyei hangosságban törhessenek fel, eltiporva a gonoszt, sebzőt és ártót, hogy itt maradhasson a tündöklő, a gyógyító, az ápoló. Az ének örökkévaló marad: örömtáncnak zenél, az Életednek, gyermekeidnek, kételyek nélkül jön és felvilágosít: ösvényed vége a ledönthetetlen szépség kastélya, uralkodó valójában az árnyékos erdő fölött.
Én maradok az árnyakban, kérlek, ne keress meg engem.

A kövek, az avar, a fénytelenség alatt kell megbújnom, egyetlen kegyelmes ajándékomat így válthatom majd be univerzálisan: érezhetem körüllengő, harmatos, halhatatlan szellemeteket, az igaz összetartozás metaforáit különböző ellentétekben. Ahogy sétáltok együtt a kastély tiszta, hatalmas termeiben, kislányunk elsétálva a zongoránál; Neki játszok majd el egy dalt, a gyönyör magjából ki-kikelve, lezárva, majd közvetlenül újraindítva egy történetet, ne érezze hát, ki is valójában a báb, a mozgatott, csupán azt, ami lényeges: hogy kitől ered mindez.
A királyi ház pedig eltünteti majd az árnyakat, néha talán Istent arra is megkérem, had bújhassak el a tükrök mögé, had láthassam szép, tündéri új ruhájában, ahogy megfésülöd a haját, megcsókolod angyali arcát, majd könnyedén átszárnyaltok az ünnepélyes szobán a következőbe.

Maga leszek a csend, a kiszabadítatlan, az elterítő, észrevehetetlenül jelenlévő. Beteljesíthetem átkomat és álmaimat a középpontban.
A szépségetek, véget-érhetetlen univerzumotok jelenti reménytelen otthonra találásomat, keserves örömömet, de egy pillanatra sem nyújtom már akkor a kezem többé.
Tárgyilagosba bomló lényegem a fű, a gaz, az ápolatlanság alá hullik, de feltörhetetlen szellemem mindig vigyázni fog Rátok a világegyetem eme érintetlen pontján.

(Az íráshoz inspirációt nyújtó dal: The Flaming Lips – Feeling Yourself Disintegrate).