A ‘Power, Corruption & Lies’ c. New Order lemez érzelmi közvetítése.
Kétségbeesést vált fel a virágzás. A múlt tragédiája meghatározza sorsunkat, azonban a levegő feszültségből táplálkozik most, érzékelhető a változás előretörése.
Emlékszem, a tó fölött szürke köd jelent meg, rátelepedett a kristálytiszta nyugalomra, rossz előjelek mutattak egy megoldhatatlannak tűnő állapotba, megdermesztette az életet.
Érthetetlen volt, és kétségkívül borzalmasan jelent meg a pusztítás, az elragadás. A szerelem gyengének mutatkozott, a szeretkezés esendő, megvetendő születések pillanatnyi akaratos felszabadulásra vágyakozását ordította, szánalmas összekarolásban, az elterülő betegség pedig valóság oldaláról közömbösséggel reagálva várt, mely kéjt törölt el szenvedtetéssel, álmokat váltott fel pokoli történetekkel. A megpihenés, az áldott gyógyítás a fáradtság jele volt, a túlzott feketeség nem engedett felsóhajtani.
Az örök lélek elmerült, elveszett az ismeretlenben, tette miatt sivárságba öltözött a tánc, szépségről, elérhetetlenségről és idegenségről mutatva képet. A tó, mely érzékenyen csillogott a kedvességben, most taszító, haldokló képet festett. Jelen voltak a kételyek, éreztük valónkban, és közben Róla beszéltek a körön belül, az időről, semmibe száműzött csodálatáról. Általa a szívem átdobogott a túloldalra, vágyakat keltett a megteremtett istenség felé, a kövek zenéltek, éppúgy, mint az elfeledett köszöntőlapok, vagy üres nyomorúságot magukba foglaló, hideg harangok.
Sétáltam a ködben, a hangja voltam, mélységében tapasztaltam, látomásaiban szerepeltem, megérteni próbáltam, a hervadt virágszirmokat összegyűjteni. A keserédes létélmény beleérlelődik valósságomba, rejtélyei, titkai a köd alól ugyan nem emelkednek fel, de hallhatom kérdéseit, bárcsak láthatnék szemein keresztül, által a körülvevőbe.
A ravatali kép időtlennek, meddőnek látszott, lelkeket taszított magasságosba és az alvilágba, egy elviselhetetlennek tűnő fájdalom hasított át a téren, kegyetlenül, a legalsó szintre juttatva a bocsánatot, mely átszellemülten sikította a teljes közösségnek: „Magot dobok jéghideg, megdermedt földbe lényegetekben, a halálon túlmutató szeretet érleli majd azt, lélegezhettek, a szürkeséget továbbhaladás váltja fel, sűrű metamorfózisba emelkedve, emlékemet elfelejtve, a megjelölteknek egy-egy csokorba bomolva”.
Édes volt a szó és igaz. Egy messzeségből érkező szellő magával hozta a madarakat. Idővel talán, türelemmel, sérüléseken és veszteségeken túljutva vártuk a változást. Voltak, akik sírjára feküdtek, szeretteiket ölelték a kőtömbön keresztül, szerencsétlenségükkel nem foglalkozva, megtalálatlan, láthatatlan határvonalon lépdelve, öntudatlanul.
A Nap melegét nem érezhettük, bár a kertek szomjasan várták az Uralkodó fényességes átkarolását, sugárzó csókját. Talán már átláttunk a ködön, de valójában csak örömtelenség szakadt volna rá igéző rügyezésünkre, vándorlásunkra az egybetartó felé?
A kivert, párjára nem találó lüktetés kihunyt már, úgy érzik, csontok hidegsége hullik rá összes aggodalmasságunkra, egysíkúvá vált a teremtés, a szemek sem tudnak könnyezni többé a kegyelmet nem ismerő visszautasítás által.
Egyetlen remény azonban megmaradt: feltámaszthatóak voltak a dallamok, az aranyhangok, az először szenvedésbe lökő, de végül fájdalmas spirituális gyönyört elhozó sorok, mélységek, hullámok, melyek most nem az élő szívet ásták fel a felszínre, hanem a halottét, a elköszönőét töltötték meg vérrel, hogy tételekbe fulladva felszállhasson a szürkeség, hogy játékuk által összhangú kreációba kerülhessen az itt maradó: a földbe süllyedt dermeszthetőség érintése hozza el újra a gyertya ősi fényét, mely amíg csak ég, életet lehel a létfolyamba. Szomorúsága áthatóvá válik, tavaszban is könnyen megnyilvánulóvá, de a harmóniát hordozza már, a kifakadást szolgálja, pislákoló fényben, melegségbe vágyó, a jelenlévőket tisztaságukban rajzoló előadásként, tiszteletteljesen átadva.
Az aranysárga levelek alatt megtalálható volt. Művirágok helyettesítették a körforgó tendenciát, mintha az élet élettelenségben is maradandó lenne, a színek segítségével.
A falu ekkor meghitt állapotba került: szemek maguktól hunytak le, és láttak a benső útvesztő felé, valamint felejthetetlenné vált a csoda: egyként verhetett az elhaló középpont ünnepélyes himnuszokat a művészi ábrázolásba: az egyre hidegebb éjszakákat hozó, de a Nap szeretetét még óvatosan, halványan, de annál jelentősebben, fontosabbként közvetítő október már hirdette az új kikelet eljövetelét, melykor a hervadásokat újrateremti majd a hozzájárulás kora, egyszerre idézve melankóliát és házasságot, magába feledkezőt és boldogat.
Meghatódtam tekintetedet látván, beleburkolóztam szemed fényesen körülölelt titkaiba, éreztem, ahogy felolvad a dermesztettség, a magokat éltem meg a kinövesztés idejében, a kertek rendezettségben mutatkoztak, kerítéseken belül szépségbe futó igényesség tárulkozott szét, szelíden szónokolva a jóváhagyás éveiről, miszerint vágyaidat teljességbe juttatja a érzelemmentességet eltipró győztes láz, a magasztosság csírája; eggyé válás elfojthatatlan gyönyöre.
A keserédesség még nem múlt el, a színek azonban megmutatkoztak a tavasz első hónapjában. Lassan tovatűnt az értelmetlenséget anyagba foglaló szürke köd, napok múlásával pedig már simogatta arcunkat a váltakozó szél is, különféle hatásokként. A hangulat emlékezést szánt előrendelni: mindannyiunk várta a felszabadulást, Nélküle azonban felesleges lett volna. A különbözőségeket általa láthattuk, az áthatolhatatlan sír általa hozott inspirációt, a dalok általa hangozhattak teremtői teljességben, a ceremónia pedig általa virágozhatott.
A nemtelenség percében, boldogságot és szenvedést egybekeltve fordulhatott át a költői kép, akkor kerülhettem szembe csendes arcoddal, a fenségest páratlan tekintet mögött felvonultató beteljesüléseddel: egyetlen ének volt csupán, mielőtt arra kértél, váljunk el örökké, és kettészakadásunkat mégis virágcsokrok kibomlása követte a semmiből, a megnevezhetetlenből. Az erő természetesen nyilvánvaló volt: észrevehetetlenből tűnt elő a pompázatos, gyümölcsök és egymásba hajló szerelmek. Az önálló lelkek kosarakban futottak a szépséggel, az utcákon szépségorgia uralkodott, szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy mindez az elhaltból született az évszakok változásának fonalán. Örömökben nőtt ki a virág, vörösbe öltözött, majd élénksárgában, de a kékség is átfűzte nyomokban, minden ének feldíszített egy virágszálat, és minden ének mélységében közvetítette az elmúlásból örökbe jutást.
A tavasz, most annyira változatlannak, egy helyben maradónak tetszett, de csak egyedüllétemben vágódott újra elmémbe a kép: az isteni jutott el aznap mindennapjainkba, melódiák és a szél által, mely viharba fordulhatott volna bármelyik pillanatban, a véget-érhetetlen feszültség ezért ott tombolt bensőnkben, szaporodásra, nemes életet létrehozóvá vágyva, a múltat immáron elrendeltnek nevezve; hogy minden szörnyűség egy másik végpontján az Univerzumnak talán egytől egyig önfeledt örömbe ívelhető át; hogy pedig a szenvedő, a meggyötört, gyötrelme és kínja által felragyogtathat egy különállóan megalkotott, egységfolyamba kívánkozó létet.
A virágcsokrok a temetőben is végtelenbe nyíltak, összetartozásokat és elválásokat kísért a pompa, a választékosság, a bíbor ömlesztettség. Az illatok pedig… a lelkeket táncoltató illatözön engem is futásra késztetett, szabadságomat, áldott élénk halhatatlanságomat ünnepeltem, szirmokat dobálva a versszakok közé.
Amikor az ünnepély véget ért, a csokrok gyarapodása nem szűnt meg. Édeni állapotomat talán álmomban élhettem csak meg, de követett szellemem éneke valóban egyszerre hozott elviselhetetlen fájdalmat, valamint varázsolt örökké virágzó kertet lelkemnek. Olyan helyen szárnyaltam, ahol rügyezés, kinyílás kísérte érkezésemet, és közben olyan sírhoz láncoltam magam odalent, amelybe hangtalanul üvöltöttem bele: szétfeszít a túláradó érzelem, a földbe ássátok hát testem mélyre, hogy a leggyönyörűbb virágszerelmet növeszthessem ki magamból, át a fekete nemlévőből, ki a fehér, áldásos szirmokig, melyek végigfutnak a megállíthatatlanul dobogó középponton, egyedül…
Ian-ért.