Következő írásomat a „Radírfej” (Eraserhead) c. David Lynch rendezte avant-garde film-klasszikus inspirálta.
Megérinteni a márványt és a követ. Hidegen, borzalomtól kiáltva, az alkotás barátságtalanabb, mint valaha, elidegenítőbb minden korábban tapasztaltnál. A síri hangok előtérbe jutnak, belezeng érvényességembe, közben az anyag mind ugyanaz marad, elutasítóan közvetíti a némaságot, magára hagyatottságában. A lélek abbahagyja a táncot, befejezi hirtelen merevséggel, dermedt képet mutatva, feledésbe merítve a varázslatost. Kegyetlen kép vetül szemeim elé. A megváltozást, a fagyott létállapotot túl hidegnek érzem, szúróan elviselhetetlennek. Valóban átformálás időszakába léphettem, de közvetlenül fagyottságában nyilvánul meg. Nincsenek színek, az ecset végleg eltörött a fekete kapu előtt, melybe belevágyódom mélyen, hisz az ismeretlenség most úgy válhat érdekessé, felfedésre vágyóvá, hogy nem uralja azt a mértéket nélkülöző félelem, mely ellepi a láthatatlant, akár a kétes szellemvilág.
Nincs helyem ebben az órában a végtelen virágok palettáján. A kiformált kő oly’ áthatolhatatlan, taszít a kétségbeesésbe, folyamatosan arra kér, hogy a sötétben tegyek lépéseket, ahol veszedelmes karmok várják lelkem felemésztését.
Ragyogás lehettem a felfedezhetetlenben; emlékszem rá és kitörölhetetlen marad, elmémbe vágódik szüntelen, madárrá alakultam az éj közepén.
Szomjaztam. De ahogy mélységesen vágytam a kifakadásra, úgy távolodtam el a fehér vakító egységtől, üzenve, hogy nem találtam meg bizonyos kulcsokat. A jéghideg márvány; ez vett körül magában. Rontás szépségbe bontakozva. Élveztem talán egy ponton a bezártságot, mert a színpad olykor előtérbe kerülhetett, a függöny lehullt, és én akkor nem voltam már többé egyedül abban a pillanatban. Az általános hatásokat nem érzékeltem túláradóan azon a ponton, bár épp a kísértettség, a körülírhatatlan forrósodott egyre inkább a radiátorban.
Szürke felhő vette körül a nyomorúságos várost. Elítélni való volt, fertőzött, de mégis igaznak tűnt az álmokban, ahol nem keresel válaszok után, csak elfogadod lényedben az elterülőt. A nyomor pedig, a fűtőtestek országának beillő zavarodottság egyértelműen az örök lélek elszigeteltségét közvetítette, miszerint kegyelmességért hiábavaló a könyörgés, a szenvedést elviselhető formába kell juttatnod, a gyönyört pedig az elátkozottban keresned, hiszen tengelyeken átfordulhatsz, árnyakat a fénnyel összekapcsolhatsz, táncolhatsz.
Üdvösségre találásom a szerencsétlenségben majdan átirányított az űr távoli kastélyába; az udvarba, ahol az elsötétítettet kívánod, ahol megcsonkíthatod önmagadat, hogy ezáltal rég bezárt ajtókat nyithass meg az elrejtett kulcsokkal, melyeket érintetlenül őriz a veszedelem, ami őrült szépségbe áramlik, csak egy másik szinten, eltérő magasságban.
A kegyetlenség és irrealitás, elmém hátsó vonalain feltörő visszataszítottság lassan önálló arcképet kölcsönzött a helynek. Az abszurd események, mint a feldarabolt baromfi észrevétlen, körüllengő általi ijedt, kényelmetlen mozgása, annak egyszerre vonzó és gusztustalanul taszító mivolta, biztosítottak elveszettségemről. Az ablakon kibámuló magányos gonosz, az utcákat jellemező szürke üresség, az éjféli fülbe hasító sírás és sikítás, valamint a mindezt átzenélő hatalom önmagam tükörképével állított szembe. Akartam a gyötrelmet, a megfeszítettséget, az embert magát bukásra ítélve látni, saját néha íztelen, néha keserű vérében fulladva. Istent vettem észre megérni a koszban, melódiája a város hangjaiból azonnal kivehető volt. Vonatok kattogása, melyeknek fülkéi ürességtől tátonganak, a déli Nap, mely nem ad éltető fényt, csak morajló szemcséket lövell ki magából, torzszülötteket felnevelő szülők, akik csak kínt hordanak leplük alatt, elveszett helyzetükben. Az éjszaka, mely vasak kongásától, és a reménytelenséget követő üvöltésektől hangos, megfest bizonyos ábrándokat; létrejön, hasonlóan, mint a gyümölcs a szél által utaztatott magból, vagy a kéjben felébredő, tisztának mutatkozó lét.
A színpad másik oldalán járunk ugyanis, ahol összetartozást fájdalom szül, merengő táncokat spirituális, lázas elfojtás. Sötétet lélegzel be, és színtelenséget sugárzol, mégis, a megtorzított élet visszafogott egybekelésre int, előre-tervezetlenség kézzel tapintható, a megrázkódtatás bensőt alakít.
A megszerzés, egymásba hatolás vészkiáltásba való kinövekedése csak az egyetlenség momentumában csodálatos; még az egymásba forduló testek azonnal megrekedve, szúró sietettségben csapnak át gyűlölködésbe, majd válik egésszé a taszítás léthelyzete.
A mélységes atmoszféra így körülírhatatlan módon tud vonzani a gyalázatba, mosolyogva átéltetve a szenvedésen, hátat fordítva a virágok által elbűvölt, isteni szeretnek és közeledésnek.
Porba hull és szédül a minden, erősen vágyik átférkőzni az angyali… ide Ő is kegyetlenül térhet csak be. Az elfordulás a hitvesi ágyban, a kiszolgáltatottság telepszik rá a rothadó pólyára, bántalmazott bölcsőbe; az undort kiváltó kisded magában sír… Pusztulásra ítéltetett. A lüktetés, mely átível az árnyékokból táplálkozó, de gyönyörű ruhába öltöztetett világegyetemen, torz formába lehel létezést.
Az, hogy hozzám érsz a nemzés utáni történetünkben, egymást már nem ismerve, szörnyülködést és vad, bántó elidegenedést foglal magába. Az idegszálainkon rángatva, irányítva, rossz égiektől megrontva most már nem kell, hogy szeresselek.
Kívánhatlak, de már csak lebomló anyagid, fertőzött darabjaidat; nincs már rád szükségem. Kényelmetlenséget okozol, az alkonyati levegőben forgó, elégett hamu gyógyít kissé csak belül, érezve az átalakulást, ez reményteljessé tesz.
Végül, a semmiségbe fojtottalak. Kiírtalak egységünkből, az apró holdba száműztelek, ahol már várnak a befogadásra képtelenek, férgek halotti tora.
A vacsorát is elfelejtettem már.
Az újszülött azonban itt maradt; kiált az elmémbe kilátástalanságában. Teste rángatózó, sérült, bekötözött. Senkinek nem jelent semmit, még személyemnek sem, hiszen szánalmas megjelenését aljasan elviselhetetlennek érzem. Te és Én vagyunk, de én inkább a forró radiátortestbe bújom, amikor egy házasságtörő, ámde éteri fenséget átélt éjszakámon felfedeztem a vakító halhatatlant a magányos feketeség mögött, ki magányában bámult az érdektelen utcára, kinek szenvedésében valahol humor bújt meg, ámde megvetésre szánt, kínkeserves alakját nem hagyhatta el.
Egyesültem a királynővel, egyetlen egybeolvadás írta felül hosszadalmas vágyódásunk, találkozásunk fejezeteit. Az öröm, mely elérhetetlennek és szükségszerűtlennek tűnt idelent, már ekkor közel kerülhetett hozzám, de nem férkőzhetett be lelkembe. Nem, a boldogság pillanata csak a legalsó kamrában tárulkozhatott fel, váratlanul, legelárasztóbb mocsokban, de a színpadról el nem távolodva:
Mikor egyedüllétre találtam, végre felfedezhettem a pokolian forró vas mögött megbúvó, tündéri teremtményt, kinek hívására azonnal magam mögött hagytam szánalomra méltó gyermekemet, aki az Ördög hangján ordított fel a baljósságba.
Leültem a színpad előtt, magamra öltve egyedi ünneplő ruhámat, és amíg nem láthattam, addig a változás itt elbűvölhetett. Nem a kegyetlenség terült szét, hanem a jóság, ami az erőszakost helyesli. A tettet, a túljutást, a kételyek végleges legyőzését, az akaratot, mely a beteget virágbomlásba fürdetheti. A bántalmazás csodálatban írjon hát következő fejezetet magában…
Az énekre vártam csak, nem is valóságára, hangja mágia és varázslat volt körökben, ellenállhatatlan egyszerűségében. Lebomlasztotta a falakat, a feszültséget oldotta fel, a keservességen túl átható került középpontba, mintha mindig is ott lett volna a borzasztó mögött, elhatalmasodva. Tulajdonképpen ott is volt.
Bűnöm alól nem szabadulhattam fel, de úgy válhattam részesévé a mennyeinek, hogy a torzszülöttnek még mindig halált kívántam. Igen, a lelkemből eredőnek.
A nehézségek sorban omlottak le, megfeledkeztetve az árnyas oldalról, mintha egy fülemüle szállt volna fel az örökké lezárt, beborított sötét erdő fölül. Angyal jutott át a következő bálterembe, és még csak nem is akaratosan… egyedi természetüknél fogva.
Nem ellenállhattam a megvilágosítónak. A lány arca eltorzult volt ugyanúgy, idelent nem lehetsz más, csak kitaszított. Én mégis benne magasztosságot éreztem, alárendeltem magam gyönyörűségének.
Körülötte változatlan maradt a gonosz elgyötörtség képe, egyik sem volt illúzió, de elválasztathatatlanok erejükben: a túlzó fehérség így doboghatott bele teljes kinövekedésében az elnyelő halmazba, úgy, ahogy a csillagok pulzálnak végtelenben, különböző idősíkokban és dimenziókban az űrbe, a beleveszettnek. Szavak és énekek elegek voltak, a szépséget hozták el magát, mellyel egy-időben szerencsétlen életre törőket taposott el cipőjével, miközben a lába elé, a halott földre hullottak.
Kavargott az istenség óceánja a démoni vesztőhellyel, mennyei a megoldhatatlan rátelepedővel.
Visszatértemben követtem hát én is. A szoba visszahozta a falakat, a bezártságot, a frusztrációt. A lelkembe azonban rózsát növesztett a kegyetlen édeni, áthatoló szeretet és pislákoló szenvedés összenőve bensejében.
Nem is bírtam tovább ebben az elhagyatott szobában beteljesíteni vágyam másként:
A kisded nem hagyta abba a fájdalommal teli üvöltést, háborgóan tört fel torkán, egyre mélyebben és intenzívebben, elragadó árnyat okádva a rendezett képbe. Szeretkezéshez fogható élmény suhant át rajtam, üdvösség, bár pillanatra csak; talán a két pólus hirtelen találkozása által, hasonlóan az előadás közben.
„A Mennyországban minden rendben van…” – fakadtak ki a szavak édes kín állapotában, lángoló kályhaként az égitestek közül, beleérlelődve a szimfóniába, mámort – mámorba törve. Felejthetetlen a találkozás.
Tudom, hogy együttállásukban is engem szolgálnak az égiek, megfordult minden akkor. Félelmetes, szörnyű képek vetődtek szemeim elé, halott karok kényszerítettek az alvilágba, miközben az angyalok egyesülni kívántak velem. Bódító… és iszonyatos.
A dal lelkem részévé vált; nem emlékké, jelenlévővé.
Arany-hanggá.
Éreztem.
És valóban éreztem mennyei üvöltő hangosságában akkor is, amikor felvágtam gyötrődő utódom hasfalát, hogy eltemethessem egyszerre a pokoli, és egyszerre a felcsendülő, majd soha el nem halkuló hangokba. Megöltem, hogy ne üvölthessen többé. Hogy megtalált angyalom ezek után egyedül tölthesse be a színpadot… és énekelhessen nekem, fényességes természetében.
Belerázkódott a félelem is maga, ami a szenvedőt eltüntette, látványosan adományozta át a nélkülözőnek, hogy a planéta megtarthassa formáját, visszafordított alakját, morajlását, veszni nem akarását.
A sav felmarta a megkínzott, eleve befejezetlen testet, sikítását nem lehetett kitörölni a végtelenségből. Megszűnt, de az értelmetlenség itt maradt, mely minden jelenlévőt megrázkódtatott.
Imre Zsindely,
2014. szeptember 30.