Általában akkor gondolok Rád hirtelen, amikor kilépek az álmaimból. Nem tudom, hol járhattam azelőtt, milyen valótlan édességbe süllyedhettem bele, de a kiszakadás idejében Tőled távolodtam el, ezért hiányzol annyira, mintha lényem felét veszítettem volna el. Szomjazom ekkor, érintésedre vágyom, tiszta, mégis elrendelt és szenten megérintett állapotba. Az emlékeim nem vigasztalnak, túlságosan fájlalják a kettéválasztást, borzalmas tétlenséget.
Érzem, hogy egyek vagyunk időnként, de talán csak én rajzolok saját gondolatokból képeket, szürkeségből csak én telítem be színvarázzsal a körülhatároltat?

Keservesség tör fel, tapintani nem tudom, melyik részembe mar, csak a lebénultság terhelődik rá testemre. Az anyagit fertőzi meg először, hiszen lelkem még nem hiszi el a szétszakadást, a sajgó,  csillapíthatatlannak tűnő bántalom lassan árad szét valómban.
Nem volt mindig így. Évekkel ezelőtt a szimfóniák kitűzött cél irányába szóltak az éterből, kölcsönhatást mellőzve, szabadon megnyilvánulva egészében a romok felett.
Az, hogy foghattam a kezed, közel kerülhettem hozzád, csókolhattalak, olyan élménybe forgatott, mely egy földi létezéssel összeivódott történetet bomlasztott mélyen a valóságba. A szerelem ott magaslatára jutott, ez az, ami meghatároz, keresztüllomboz, ma pedig emlékeztet. De az álmokban, amiket átélek, még ha vakon is járhatok, de VAGY… megérettségedben, szépségedben, érintetlen szellemedben. Ölelést suttog, közvetít minden, amit megjelöltél, ezáltal a késő tavaszban a virágok is Neked nyílnak, Feléd hajolnak.
Várakozik a vándorló fény is, a csillagködök, melyek beborítanak engem, hogy vesd rájuk szerény pillantásod, ragyogtathasd őket, valamint a kertek általad szenvedés nélkül hullajthassanak leveleket… Az elköszönés már egy új találkozás lehetőségét sugallja, remegjen bele erejében a forrongó hatás: Nélküled semmi nem létezik.

Szánt beletörődés és magány, gyermekkorban a gyümölcsözés halmazába kerülés, apró tapasztalás és feltámasztott vonzalom: e minden alapján leírható vagyok, amikor az illúzió véget ér, majd könyvbe kívánja írni halhatatlan vágyódását, miszerint a gyönyör továbbvihető, a sivárság csak az egyedüllétben pusztító; az idő mégsem emel fel a könnyedségbe.
Kilátástalanságot nem sugározhatok, látlak, még ha a csodálat ki is hunyt. Mindaddig, amíg megelégszek a törődéssel odaát, még ha hamis varázslattal is, de boldogságba érlelődhetek.
Félek azonban, hogy a mag nem növeszt megmutatkozót, feketeséggel a közepében láthatatlan marad, öntözés nélkül kiszárad a kert, az otthon ablakai okán kínt éreztet magára hagyatottságában, majd az összes kozmikus vágyódás úgy veszik el, hogy alárendeltjét földbe döngöli, segítség-kérésében.

A megrekedés és továbbhaladás ellentétét éljük meg minduntalan azóta: mivel egy behatárolhatatlan térben egészedet tapasztalom, kinövekedésedet; úgy hagyom el az udvart, miszerint már nincs szükséged keresésre. Az Éden miért ilyen zavaros, kérlek, beszélnél velem?
Nem kiáltok feléd, nem üvöltök reménytelenül: visszafogottan elhatárolódok, miközben tekintetedre gondolok; van hasonló állapot, amikor szeretném nem átélni ápoló simogatásod, bódító feledhetetlenségedet: gyilkolni, akaratosan felőrölni próbálnám a képet, önmagam részéből kimetszeni a díszítettséget, valaha ékeset, fenségest.
De az imádat, a nyárban már visszafordíthatatlan magadba szippantás, felemészti energiámat. Mennyei csoda ez valahol, hiszen előretörve vágyom Beléd, bárcsak elfelejthetném a végbe hajlását mindennek, hogy ne tudhatnám, mibe torkollik mindez, elragadhatna a jelenben játszó, a szellemben-lélekben egyformán pontosan áthajló.
Drámaiságát elvesztené a hullámzás, oldalakról csapódhatna szabad óceán, feltárva a kékség alatt jelenlévő ámulatot szüntelenül.

Rövid fejezet ez, találkozásunk hónapjához illő, hiszen hasonlóan bizonytalan vagyok, mint akkor. Nem szaladhattam önfeledten önmagam korlátai által határolva; a rügyezés öltözteti a vágyálmokat, szellemvilágban találkozást, közvetlen érzékelhetőt idelent azonban nem.

Üzenni akarsz nekem, vajon? Megérinteni, közvetíteni felém? A létszakaszban, amikor már elrepült minden madár, hogy ne énekelhessenek ismert dalokat a fülembe, mégis megjelent fényességes angyali alakod, hirtelen, először szélsebesen teljességedbe vágódva, majd később egyre távolabbról, már az odaérkezés gondolataival, elmélkedve, merengve. Egyre többet utaztam, aztán az ösvény mindig a szépségből fordult át a gyötrő elválasztásba. Hidegség, mérhetetlen kegyetlenség mind arcomba vágódva. Az örökből a nemlét körébe hullva.

A virágok itt vannak a szívemben, leszakított szálakat hordozok, sötétül a festmény, durva árnyalatokat kölcsönöz a végeredménynek.
A tárgyak életre kelnek bennem, a legőszintébb csókodra is emlékszem, amit ébrenlétem takarása közben adtál, hogy nyugodt maradhassak.
Sírni látom a követ is ma már, az égiek nem vonzanak kételyek nélkül, valóságtól félek a bőségben. Nincs szerelem, mely számomra veszély nélkül növekszik, a szabad áramlatokat nem élhetem meg kezet kézhez érintve, gyöngédségben, csak remélve, örömben.
Meghatároz az elvesztés, nem akarom mindezt átadni Neked. A szólam felcsendülésekor tisztán éltem meg magam az eredendő mennyeiben, a képbe a hosszú utak alatt került taszítás és romlás.
Ha feledhetném első visszatérésem a Paradicsomba, ha Istennel még ma is harmóniában élnék:
Szívemből felöltöztetném a virágszálakat és Neked csokorba szedném, az illatok mágiát gyűjtenének, ápolás és arany-emlékképek kísérnék kettőnk összezengését.

Terméketlen maradt az elfelejtett, oly sokat befogadó, megmunkált föld, a csillagok közben úgy hunytak ki a semmiségbe, mint ahogy összetartozásunk ömlött át kínlódó különválásba.
Én, ugyanúgy látlak Téged. Bódultságot követ érthetetlen üresség, talán nem szabadna többet újra elindulnom. Fájdalomban kiszakíthatom egyáltalán a részleteket?
Csak remélhetem, hogy átfolyhatok innen egy elfogadóbb közegbe, mely már emlékünket is elpusztíthatja magában úgy, hogy közben a szellem fényesebbé válik.

Elköszönésünk nem zárja le az eseményeket. Szenvedtet majd és gyönyörködteti egy-időben egészed, valahol megmutatkozásod, hogy általad a leghatóbban érzékeljelek, és nem felejtelek.
Soha nem felejthetlek.

Egy dal pillanatokra átélt Édenünk időszakos zavarodottságához.