Következő írásomat a Nick Cave and the Bad Seeds ‘Tender Prey’ c. lemeze inspirálta, a mindenséget szimbolikusan, mágikusan lefestő bekezdésre pedig Agrippa von Nettesheim ‘Okkult filozófia’ c. műve volt közvetlen hatással.

Leginkább úgy tudnám bemutatni az érzést, ha láthatnál séta közben, kívülről, de a gondolataimat átélve. Fájdalmat lélegzek be, a szívem szinte szüntelenül így fogadja be az életet. Mostanában tört rám, lassúként telepszik rám az idő, borzasztó önmagában.
Fény, vakító áradat támadott meg, ami a körülöttem jelen lévő testeket táncoltatta, örömbe juttatta; valósággal értelemmel ruházott fel mindent, csak személyemtől ragadta el a táplálást, angyali megnyilvánulásokat, amiből nem láthattam a sötétségen túlra.
Köszönöm az igazság, a ma már csupán nosztalgikus világként érvényesülő boldogság akkori megtalálását. Olyan gyönyörű volt, és én annyira vonzódtam hozzá. Kívántam édes csókját, vagy tiszta-érintetlen arca érintését, hogy minden szépség, ami a körön kívül került kinövesztésre, együtt vezessen ámulatba, hiszen egyik oldalt sem ragyogtathattam fel egyedül, csakis összekapcsolódva.
Sajnos, lelkem sebezhető része azonnal késszúrásokat kapott elítélt dimenziókból, amelyek a kiszáradást, a falak felépítését szolgálták minduntalan, bolyongva kikövezetlen utakon, páratlanul.
Annyira elragadt az imádat, Deanna kihunyhatatlan csillag volt számomra, fáradtságot nem érezve rohantam felé, miközben megfejthetetlen volt az elárasztás, a legapróbb részeimben végigfutó, szinte félelmetes nektári édesség. Tudtam, hogy eredete a tiszta harmóniába vezethető, azonban már akkor felülírta a lebegő könnyedséget a behatárolhatatlan, a tragédia keserű mellékíze. Beburkolta, ellehetetlenítette, rabságba zárta a tündérmesét, de a vágyálmot nem szüntethette meg: szívbe ütött, hogy a kép kétoldalú, de másként végleg meg is szűnne. Tehát halálra voltam ítélve már abban a korai pillanatban, amikor megéreztem a mennyeiség első feledhetetlen illatát.
Távol kerültem egyetlen létezéstől.  Most a csillagok között keresem a párra találást, hiszen belepő köpenyekbe öltöztem hozzá.

A ragyogó tömbök elbúcsúztak már, az utolsó találkozás emlékezetes volt, és tagadhatatlanul tétlenség felhője ereszkedett rám. Olyasmi bizonytalanság, mintha az egyetlen megmutatkozása, a segítségnyújtás is felesleges lenne, mert az apró örömök még mindig visszahúznak, a pislákoló fényhez határozottabban kötődik a lelkem, mint a Mennyországhoz. Fáradtságot hoz magával azonban e borzasztó teher cipelése, az utóbbi hónapok angyaliságát beletiportam a szennybe. Gondolkodtam tán’ előtte, járható volt más út is, a pillanatnyi biztonságérzet azonban akkor is felülírta a megmentést: ilyen formán taszítottam el magamtól a fénypompás égieket, ápoló karokat.
Hogy e fejezeten túlléptem, feltornyosul hát előttem az uralkodó szerelem; remény marad talán, ha széttépem ezt a virágszirmot is, és a mocsárba taposom. Fájdalmat szükséges szúrnom a szívekbe, az egységet dobogtatóba, nem fulladhatok meg, önmagam tisztaságát kell elhoznom, és talán ez a legfontosabb lépés.
Most nem találom azt az örömöt, ami ringatott; nem érintetlenségben lebegek, hanem fertőzött kert terít be, és hiába az imádat, ha romlást ver már az ütőér, terméketlenség írja felül a fenségesnek mutatkozót.
Mosolyok is viszonzatlanok már a jelenlegi órákban, üres tekintet a válaszom, hisz olyan udvarba képtelen vagyok életet lehelni, ami befejezett és árnyék számára elrendelt.
Hogy eszembe jut-e magányos utakon, aranyló, korai ősz elején, elhagyatott családi házat szemlélve magában, hogy a történet, mely most kínokba csap, áthat-e a messzeségbe az ellentétére fordulva… olykor. Elhiszem, hogy odaát a termékenység borítja el az összességest, a leghatalmasabb vihar is kéjtengert zúdít a lelkekbe, a mosolyokra pedig vidám, megnyugtató válasz jő; az összekarolás igaz, az érintések szintúgy: az elhagyatott otthont felváltja az édes pezsgés, családi törődés és összetartás, keserűséget mélységes bódulat, némán kiáltókat mesebeli-szépségű újszülöttek. Valahol táplálom mindezt, nem csupán vigaszkép és ábránd, a létrehozás csodálatossága üzeni a képbe, nem létezik értelmetlenség.

A levél tehát felkerül majd az asztalra. Emlékszel, mindig itt búcsúztam, az ígérettel, hogy visszajövök Hozzád. Ölelést, forró csókokat, egyensúlyt már nem tapasztalva, maradni fog az elköszönés, benne a köszönettel kiemelve, és szerelmem, vágyakozásom biztosításával, átadásával. Az igazság, befogadónak hitt nőiesség támadásokat kapott, de a legközelibb egyesülésben sem ránthattuk fel egymást a sárból… eszmei gyönyör perceit gonosz kacaj kísérte a háttérben, talán Isten magunkra hagyott bennünket; óh, pedig annyira szeretném követni Szaturnuszt, alárendelve, de biztos elkövetkezőt diktálva.
Engedjem hát el a kezed? El kell engednem?
Valómba hasít a káosz, van olyan, aki ugyanezen szinten várja feloldozását?

A ragyogást követő útszakaszon, egyenesen a Mindenség felé, belezuhantam az űr legmélyebb szakadékába, a fények pedig kihunynak körülöttem; félek, mi vár odalent. Ha minden érvényesül egy ponton ellentettként, talán ápoló magokba süppedek, döntésképtelenségem miatt azonban ebben nem bízhatok.
Reménykedem abban, hogy az út véget ér, úgy, ahogy a boldog házastársakat egymás mellé fektetik a temető feketeségében, így a szenvedés örömtáncba öltözhet. Újra gyermekként óvatosan festenék egy rajzot, mely elüt a többitől, de ama mennyei állapotot követve beváltom sorsomat: megkeresem a hercegnőt, ki a kastély szobájában bezárkózva vár, kire most én fordítottam el a zárat, tudatlanul. Nem érzékelek idelent semmit, sötét van és hideg, nem harmonizálhatnak közepembe megidézett álmok sem.

Köpenyem magamon, mágusként varázsolhatok. Felfedek hát egy ajtót előtted, titkaim sokaságába avatlak: lehetőséged tapasztalni égitestem erejét.
Táplálkozom a Szaturnuszból, lüktet bennem, lényembe kavar ugyanakkor Vénusz, tragédia érvényességes fényének kihunyása. Összefonódást kíván a test, sóvárog a lélek szüntelenül, a Mars csupán démonokkal áraszt pőreségében, de erejét magában tartja. A Nap, mint állandóságában, trónján vakítóan uralkodó, rajzomon mégis a fehérségbe süllyedt, keresésében elszomorodtam.

Felfedezem a pályákat, üresség vonalát meg-megtörő folyamokat, hallom az egyesülés fülledtségbe hasító hangjait, remeg ki az ellepőből iszonyatosan. Remeg, belezúg, áthat, gyomrából tör fel láthatatlanul, összetartva létszinteket, időtlenségben. A pont örök, lelkemet elhamvasztásra késztetheti, a köröket megtörni képes, beteljesülni nem tudásom miatt kivégzés vár az utolsó órában.
Menekülésemben elhagyott a Császár örök lángja, önmagát tüntette el, szellemét megjelölve nem érzem. Magamra maradtam. A megszűnést azonban házasság kíséri odaát, súgja fülembe a Hold, hiányzik misztikumomból a Naprendszer titka, végzete mégis körülleng: nem kutathatok tovább következmények nélkül.
A gyűrűket megismertem, az egészet nem; rajzomat teljesnek éreztem, de hiányzott az Átfogó, teljességet és reményeket vesztve terülök el, legszörnyűbb súlyok nyomják a lelkemet, börtön vesz körbe látható falak és vasrácsok nélkül: a sugarakat eltérítve a tavaszi kertek elől, belül magamba szívva, elporlasztottam szívemet.

Nehézzé vált a jelvény viselése, de a másik oldalon tündököl, lélegzik… Járható az út, az erdő zöldellik, madárének kísér halkulatlanul.
Nyakláncodhoz emlék fűződik, sok éve már…
pillanatnyi, de kitörölhetetlen találkozás.

Csókok íze, tulipánok szédülése: kilátásban már a fennkölt érzékiség, gyermeked szalad feléd…