Következő esszémét a Swans ‘Soundtracks for the Blind’ c. magnum opus-a inspirálta.

Már remegek, reszketek egy időtlen tér ugyanazon állomásán. Elzúgott mellettem egy évtized megfáradt felelőssége, zavara; egyensúlyból kimart beletörődés.
A falak jéghidegen húzódnak körém, a szoba sarkában találtam rá a hálára, mit nem adhatok magamból. Túlontúl éltetem még a gyertyafényt, örök kínzó világosságomat, mely épp csak körvonalat fest a jelentéktelennek. Zárkózottságban, mában, kimondhatatlan, baljós üzenetek birtokában szorongássá fajul az elhatárolódás. Lemezjátszóm hűen szolgál, a hangok rám találnak, miként lelkembe ivódnak – táncolhatok.
Megannyi fékezhetetlen kolónia mind előtérbe jutva… meg-megtörve harmóniát; bocsánatért esedezem érte.

Megtört a test is; kifeszül. Kiált, akár élő a végtelen űr iszonyatában; vergődve várja őt a kitaszítottság. És a sikoly! El nem némuló hang születik, egyszer talán csillagködbe ér majd, varázslatba, szimfóniába. Reszkető őrület marad úgy is a felületeken, évszázadokkal maga mögött hagyva a segítségkérőt bomlásban.
Bekebelezésben ott a gyönyör, és a falra függesztett kép a Kastély szobájában joggal mutathat az Egyetlen felé. Mikor létezésemben már elhalt az idő, nem jelölnek ki bűvös előrendelt pontot a madarak, megértem a versszakok mögött meghúzódó átlényegültet, látom a sárga borzalomban megmutatkozó szemeket: átélem a Fenevadat.
Feltámadnak a melódiák is… húznak, ölelnek magukhoz, felnyílik az a kapu, ami dimenziót dobogtat át, ahol van kezdet és elrendelt vég is, mégis halhatatlan virágénekeket gondoz. Félelmetes az ürességben, borzasztó, hogy kívül kerülsz a menyegzőn, születésen, érintéseken. Éles karmok bárcsak a húsomba vágnának, átüvölteném magam a tükör másik oldalára; jelenlétemmel, utazásommal a beszennyezett lepedőre hullanék; olyan térbe, ahol az összefonódás rontást hozott és idegszálak folyamatos felszakadását. Pusztulást, csókok idézte magányt, bukást.
Hiszen az égi fény ég a Mennyország szeletében. Mindez mit ér itt, a beteljesületlenség állapotában, fonnyadt szőlőfürtök mocskában… ehetetlen túlérésében?
Megfeszült végtagok égitestek fényénél szánalmas látványt nyújtanak. Isteni hangjáték megidézésénél megállíthatatlanok a képek, beleverődnek egykori tisztaságomba, majd vérrel áztatják a regény lapjait, hogy bővebben szólhasson az idő, megrengető himnusz a felelősségvállalásban. Hogy végül pocsolyába fulladjon a mártír, szavai, éneke a romlott esőbe mosódva, ruhái szakadtan, piszkosan a földre hajítva, hogy beleszövődjön az éteri boldogtalanság kínjába, pőrén, megsajnálva, de magára hagyottan.
Az ének felzenghet, kitárulhat, nemzheti élénkségét, szaporodhat a Nap dicső trónja előtt, álomsugarakkal és bordó levelekkel borítva körbe, együttállásban Holddal, Szaturnusszal, mesebeli párral. Közvetítheti a zengőt, beleszakadhat kétségbeesése, felsóhajthat elnyomottsága: bolygók és keringők maradványai feszítik túl a húrt pattanásig… a momentumig, amikor elönti a szíveket az aranyhang, esküvői tánc mámora, majd létrehozás kéje. El-elönti újra a testeket a visszafojthatatlan harag és gyilkos ámulat végső keserve… mindaz, mi életet lehelt a dermedtbe, tér nélküliben várakozó lénybe, hogy remény lehetőségével csillanhasson meg története, ismeretlen eredete. Belefullad a mágiába, feláldozza ragyogásait, miközben tudatlanul kerül az együttállás, az előrendelt misztikum takarásába, melyben ő továbbadása képtelen, kénytelen hát magába zárni a feketeséget, a látomásokat pedig megtartani szeme mögött észrevétlenül, de már megsértve, sebeket ejtve az ősi szerelmen, szobrokká változtatva egykor édes fellángolás alakzatait.
A néma sikoly immár néma marad, Animus. Miért várakozol elhalt fejezetben, melyből kihullottak a szavak és nem ismeri fel senki bánatod? Tedd a kezed a folyóba mártott kövekre. Csillogásuk nem tart ki holtadig, reszkető testrészeid azonban véget-érhetetlenül gyötrődni fognak fagyos poklokban. Elszakítok most bensődből egy fejlődő szálat – nem vérzel. Úgy hal el sikításod is, ahogy a hirtelen megszúrt magzat darabjaira hull szét. Csupán a sarkokon vonul át a késői megmásíthatatlanság hulláma.
Kapu hasonló módon nem tárult még elém… és nem csapódott be ily’ erőteljesen, nem zárult kegyetlenebben a feltörhetetlen lakat, kilökve a meg nem születettet vágódó keserűségbe. Mily’ örvendetes a Te Poklod. Angyali fehér szárnyak, mint hangosan letépődött szépségek.
Ámulat, mi idebent kinövekedett, magam neveltem fel. És mint ki nem nyerhet bocsánatot, berögzülve maradnak szeretkezés hangjai: olyan teljességes rátalálások, amikor az átélő velejéig szenvedi meg a bódulatot, mi kettőnek hozzáférhetően, áldottan kijárt; csontjaiba mar, amikor a párosodás élménye átcsap viselhetetlen tumorba a megjelenőn, a kivetítetten, de a mély Édenbe egyaránt bevésődve.

Illúziót élsz át; hajnali rettegésed nem lenne valós? Ima érted nem szól a dicsőből, hova szórjam el felszabdalt álmaidat, égve a vágytól?
Lüktet, érlel, fennkölt módon érzem. Nem fér meg az uralkodó alárendeltjeivel. Túlkiáltok a tengeren, vízen, mi megöli a régről jött oldalakat… nem állhat más magasan, csak a Vashegy; feltornyosulhat, izzhat.
Virágok majdan elhervadnak a kezedben, melyeket ünnepségről hoztál, melyen szavaltál imádottadhoz, hogy spirálon fusson keresztül éberen a borzasztóan remegő kéz újra. Szenvedésedben nyújtottad át kertedet virágodnak.
Süllyedj most le a gödörbe, éld meg hideg testét koncolt románcban, adj apró csókot méreggel itatott ajkaira. Az udvar vaskapuja így záródik rá a sírgödör végében, száműzve egy ponton csillagrendszerben.
Fagyos minden gyönyör ezért, és igaz az elrejtett szoba a Fehérségben, miből kikel tragikus elmállás. Lehajtott menetben így sétálj, Animus. A talaj kinöveszti később halottjában érőt. Megírom levélben, talán a csarnok ott áll magában, kitárja ajtajait. Könnyeimet nem sírhatom a változás évszakában, de talán amikor minden megpihen, vagy fagy, dermed, által szenved? Nehezedik portalanban, elhintve a rejtélyeket vörösen ébredő galaxisba, ahol a hajnal karolja még a szirmokat.
Követőd vagyok, leláncolsz majd összeérésünkben. Itt vágódik elém a hatodik bolygó sóvárgása.

Totemekkel feldíszített szobában egy meg nem mozduló árny óvatosan tekint a fénybe. Nincs mosolya, de nyugodtsága veszélyt sugall, láthatatlan vergődése és üressége mögött igazán jelen kerül. A szög verődik bele úgy szívébe, mint a lakat a zárra; elhullott angyalok teteme borítja a mezőt, mely szakadékba nyúlik, átjuthatatlanul. Fakarók jelzik kioltott magasságos avarján, a vér rozsdás edénybe csöpög lassan, a kereszt elrohadt, nincs fehérség. Felfestették darabok.
Mindez egy bölcsőből ringatatlanul, ápolatlanul; a lepel sem mutatja a törődést. Kirekesztetten, nyomorban, így jelenjek meg előtted? Romlást hozó szerelembe sorjázva így álljak Eléd?

Herceg és Hercegnő kiemelkedett az üvegkoporsóból. Paradicsomból kiűzetve szimbólumok tejfolyamán újra zöldell egy sziget, tehetetlenségemet mutatja az áthatolhatatlanság, az óra mutatójának rettegően hangos ütései, mi éjfélt mutat az Úri Kertben. Minden elnyúlóan egy-egy ezüst ereklye, a Fehér időtállóságából egy-egy darab. De mégis, számomra miként rózsázhat csokorba összeolvadás, szerelem, igézettség?
Húsomba mar a lélegzet hirtelen elfulladása, a kiirtás váratlansága az ápoló méhből, becses karokból. Számadást követelek az üvegen túlról, barokk díszítésű épületben, egyedül ordítva, hogy eltávozáskor szennyben váljak szemlélővé, kívülállóvá, aki ugyanakkor ott lebeg a nemekben, a magvakban; de soha létre nem jöhet, meg nem születhet. Ott legyek a halmazban, nektárban, mézben; fényben, mi kihuny.
A nő magába enged egy új létet, örül a Teremtő, kiapadhatatlan öröme. Minden elrendelten ragyog, előre megírtan sugárzik hozzáférhetetlenül az űr felett húzódó Középpontban, mi sokkba taszította a lázadót. A sötét kinyitotta a test csatornáit, eggyé vált élvezet a végtelen szomorúsággal, Vénusz Szaturnusszal. Az ünnepség tehát megrendezett volt, kiöltözve, készülve egy Birodalom omlott le a születendő oltára előtt.
Bolygók és Naprendszerek háttérbe szorítva, mégis megalapozottan vártak, közben vándorlásom tovább folytathattam Hozzád. Vártál engem, ugye, Animus? Olvastam leveleidet. Mindig rózsát rajzoltál a Nap közepébe az áhítatos égbolton, feledhetetlen utam volt. Az állomáson egy hatalmas tükör várt magában; a szél sem lehetett jelen. Az időtlenség is megremegett, míg át nem léptem láthatatlan határait. Árnnyá váltam. Tudtalanná. Nyomorúságossá.
Bezárva rácsok közé éveket töltöttem el, míg az Anya megszenvedte azt napokban, órákban. Üvöltöttem feléje, árnyékokba rajzoltam, okádtam gyűlöletet bensőmből. Mi szirmot növesztett, én leszakítottam, mi fény útján indult, az üveg segítségével borúba öntöttem. Megkeseredtem… de mégis, Animus! Egy pillanatra sem gondoltam arra, hogy az Édenbe értem; hogy a mennyei terembe kerültem fekete lyukak mélyén, az egyetlen világosság birtokába, melyet körülhatárolt a sötétség. Talán csak az illatok sugallhatták volna… utólag az áramlások maródnak gyönyörbe azóta is; és a Fény.
A gyertya adta magából, zúdította örömét minden csillag középpontjába, minden Befogadó méhébe, ápolójába. A termékenység áteredt a világokba, zúgott a bogarak, rovarok hangján… Arcomat tenyerembe temetve vártam a végét.

Hercegként tiszteletet parancsolsz, minduntalan vársz rám, karddal a kezedben bosszút esküdtél angyalokért, veszteségekért, éretlen gyümölcsökért, örök fényért. Mert vágyaim belső sötétjéből, mámoros szédülés élménye közben, himnusz harmóniájában, s égitestek várakozásában a Szentre, én eloltottam a világosságot odafent.