Már nyirkos felhők mélyén hordod a szíved.

Gyermekkori lázálmos forgatag. Lejátszhatatlan magnószalagok, emlékek egy délutáni tanóra feladataiból, játékok az erdőn túli parkban, rovarok szüntelen zümmögése. Kátai Tamás gyönyörűen varázsolta vissza az ápoló, táncoltató gyermekkort, melynek szakaszai fátylak alól tárulkoznak fel, álomszerűen, felgöngyölítve a mágikus gombolyagokat. Énekeltek a tücskök is, a bogarak, színes-sziporkázó kis életek, megszépítve ezáltal a kiránduló tündöklését. Szerelmek közelébe érve, társakat magunk mögött hagyva, édes az emlékezés. Valahol a fájdalmak is nektárba csepegnek a félhomályban, páratlan érintkezések verődnek bele az éjszakába; utaztat a Thy Catafalque ‘Róka hasa rádió’ c. lemeze. Egyszerre könnyed és nyomasztó világa, hisz visszahozhatatlan szépség tárul elénk, borul rá szellemünkre, varázslást, továbbhaladást kínálva.
Nincs kezdet és nincs vég, könnycsepp vagyunk, mi a folyamba hullik, öröm és szenvedés örökké elrendelt.

A ‘Rengeteg’ világa komorabb, mégis könnyebben találhat utat a hallgatóhoz, ugyanis, habár középpontjából születtünk, van egyfajta távolság köztünk, valamint a rengeteg, a sötét, mégis ragyogó körülvevő között. A sötétségbe zárkózik, messze nem gondoz úgy kívülről, mint a gyermekkor ámulatos, valótlan csodálata. Mélyre hatolva azonban felfedezhető, hogy a bolyongás, az elveszettség, az ásás és alámerülés által fellelhetőek halhatatlan kincsek, melyek nem lebegnek teljességükben a térben.
Fekete, néhol kegyetlen, de végtelen otthont ad az albumot nyitó ‘Fekete mezők’, mely egymaga képes meghatározni az egész dalcsokrot, mégis több ámulatosságát rájuk hagyja. Van benne valami kozmikus erő, megfoghatatlanság, mintha a dal címében megjelölt titokzatos hely önállóan terülne el a világegyetem pontjaiban, majd befogadná azokat az erőket, melyeket a csillagok elhagynak működésükben. Magányos, keresztülható, ám valahol mennyei fényeket…
Ha a tételt nézem, egyedül is monstrum, kulcspillanat, a ‘Rengeteg’-nek elkerülhetetlen magja, meghatározója, tartópillére és királysága. Fenséges megnyilvánulás.
Szerkezetében egyébként az album követi elődjét. Kevesebb a kísérletezés és elmosódás, direktebb momentumok jellemzik, és bár ez kissé elüt a korábbi avant-garde ábrázolástól, úgy érződik, hogy a kiérés, a leghatározottabb lenyomat, a befogadott igézettség közvetíti hangjait az univerzum egy árnyékos oldalán.
A ‘rengeteg’ gyógyít a szívnél, az ütőereknél, elkerülhetőek a szürke ködök, egyértelműtlenségek, zavarok.

Számomra kétségkívül a ‘Kel keleti szél’, és a ‘Kék ingem lobogó’ jelenti a legközérthetőbb, azonnal ható, felszínén és alsóbb szintjein ugyancsak fenséges fejezeteket, melyek döngölnek, szaladnak, felrántják az elemeket – a szelet, az avart, kavicsokat-köveket.
Ugyan a dimenzió azonnal velejében megmutatja teljességét, az experimentálisabb tételeket a ‘Holdkomp’, a ‘Vashegyek’, valamint az ‘Az eső, az eső, az eső’ jelentik. Utóbbi melódiája maga november lélekutazása, hidegségében, elköszönésében, a mágikus december közelség-érzetében. A ‘Holdkomp’ felel meg behatárolhatatlanként, mely váltakoztatja a könnyedséget a felfedezetlennek, míg a második kiterjeszkedő, a középen említett, ám oldalakra hullámzó ‘Vashegyek’ lassan forog körbe a lemez térsávjain, megbújtatva szellemét, csúcspontjait és barlangjait; fellelhetetlenségét. Nem kimondottan nő bele szelleme, inkább átfogja, áramlik a sötétzöld lombok, idegen bolygók építményei között.
Ahogy a körök kivilágítják a határokat, ahogy a látomás karmai belemarnak megtestesülésedbe, anyagidba, ahogy felszállnak körülötted a rég elhalt levelek, úgy ég teljességedbe az ősz lágy szimfóniája.

Míg az előd a késői nyár vágyakozását, a szeptemberi nyugalom, vállalható változás ízét hordozta, addig tárgyunk a hideg földre lök, feletted ragyogtatva az isteni történést, a mágikus égboltot, menyegzőt, virágéneket. Amikor a kettő pólus találkozik, kapuk nyílnak meg, elfeledett díszes ajtók. A merevség lassan párjára lel az anyai befogadósággal, és egyszerre nyögi szenvedését, egyszerre csókol a kialakuló rejtvényességben.

A ‘Fekete mezők’ idején még minden uralkodó jellegű, és az uralkodói kísértet szimbóluma, miután, az elfogadást követően varázslatos utazás részesei leszünk az elveszettben, a rengeteg erdő ágai között.
Kő koppan, felvillan a Hold iszonytató, ám glóriás fénye, borzalmak szívélyesen táncolnak a csillapított sebekkel. Egyre közelebb és közelebb érve, a fennköltség lehull újra az avarra, majd a behatárolhatatlan megelevenedik a legkegyetlenebb rácsokból kitörve.

A Thy Catafalque mesterien vezeti le ópuszát, mely hideg volt a falak között, de vándorát a mezőn felöltöztette. Furcsa homályban, a lassú siratást követően végül tar gallyak közé érünk, koránt sem áldásba, messze a kizárólagos gondozástól. Utunk nem egyértelmű, kiáltások kísérik a meg nem becsült idő csapásait.
Amikor messze a harmónia, de fürödni kívánsz ritkán beáramló fényeiben, amikor a lombok végleg levetkőztek már, és a virágos lélegzetet elfojtja pocsolyába hullás eshetősége, akkor megremeg a labirintus. Gallyak tépnek, marnak édesen, eggyé válik minden a fűvel, ezáltal kozmoszi magasságokba jutsz (organikus gyönyörbe a koszban), elengedi a lábakat a küzdhetetlen gyökér…
Az égbolt távoliján megüzentek nekem egy csillagot…, ha a földdel is lélegzem majd, hisz hajlongok, akár a zöld pázsit; ha sárban öli is meg tüdőm a jéghideg égitest, de szárnyalok. Harmatokkal óvatosan záporozz…