Absztrakt a kép, nem látom teljesen, nem mutatja meg magát. Ha hangfoszlányokat keresel, mint rejtvény részleteit, itt keresd. Először nem igazán értettem a ‘Low’-t, mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtam a minimalizmus ezen irányvonalának értékeiről.
Mint egy törött üveg darabjai, úgy állnak össze a részletek egy egésszé. Első hallgatások alkalmaival még azt sem lehetett mondani, hogy logikusan követték volna egymást a tételek, idővel azonban a második félben megbúvó instrumentális kinyilatkoztatások világosságot gyújtottak.

Kezdjük ott, hogy nem lehet behatárolni a hangulatát. Keserédes talán. Bowie karrierjének legdrámaibb szerzeménye, a ‘Warszawa’, ami meghatározza a lemezt, megmutatja Brian Eno-val való együttműködésének legszebb, megütközést eredményező érinthetetlen alkotói csúcspontját. Minden hallgató, aki meg akarja érteni ezt az albumot, hallania kell a hangképek mesterének, eme kivételes művésznek és producernek 1975-ös, ‘Another Green World’ c. lemezét. Innen táplálkozik ugyanis Bowie csúcsműve, nem hiába találtak egymásra ötleteikkel. Úgy gondolom, hogy ez a fajta zeneszerzés megszüntette a könnyűzene határait, a minimalizmus olyasfajta érzést nyújt, mintha egy gyönyörű szép festményt csodálhatnánk, mely egyszerre szomorú és zavart keltő, valamint értelmet ad a reggelnek. Igen, valamiképp a késő hajnali órákban kitapinthatóak a titkok, az árnyékba húzódó kincsek, érvényesülnek a Rejtelem hangjai.
Hogy mi az, ami elvezet a gyászhoz, majd kisirat belőle? A már említett ‘Warszawa’ szól Ian Curtis-ért. Első kapcsolatom ezzel a lemezzel ugyanis akkor történt, amikor szerelmes lettem, és be is teljesült kívánságom. Azonban, mint ahogy az áldott találkozásra is csak meghúzódva találtam a titkok mögött, úgy Ian tragédiája is azonnal szíven ütött abban az időben, és azóta. Egyszerre emelkedtem fel a virágoskertbe és egyszerre hallgattam a ‘Closer’-t, ami ellentmondásosnak hangzik talán először, de életem legfájdalmasabb és leggyönyörűbb lemeze a való áhítatot rejti magába a szenvedésen keresztüljutva. Azon a tavaszon, kutattam a holtak üzenetei után; bárcsak szóltak volna, üzentek volna felém. De az érzést, a falat, amely elválaszt, a zene tökéletesen átadta, képes volt gyötrelmekkel megküzdeni. És amikor az Ian életéről szóló filmben, a ‘Control’ egyik jelenetében, amikor először találkozik szerelmével és szeretőjével, Annik Honoré-val, felcsendül a ‘Low’ megkerülhetetlen középpontja, az említett himnusz. Olyan, mintha Joy Division szólna, akár a második albumukról is származhatna, és e pillanatban rajzolódik ki minden, a belső érzés: a kísérletező David Bowie áll mögötte, a szintetizátor úgy szólal meg, mintha képes lenne útjára indítani a reszkető, hideg szelet: a dal második felében hallható vokállal ér fel az elérhetetlenbe a gyászpillanat. Azóta képtelen vagyok elválasztani eme képsorokat a tételtől. Átélem benne harcát, szerelmi bizonytalanságát, útkeresését, bukását. Úgy élem meg, kilátástalanságba taszít, segíteni akarok rajta, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy hatása az én sorsomat is megpecsételi.
A ‘Low’ közel nem olyan súlyosan nehéz album, mint a ‘Closer’, de valamivel szomorúbb és befelé fordulóbb, mint a ‘Berlini trilógia’ második felvonása, az ugyancsak Brian Eno-val készített ‘Heroes’. Közös vonás a ’70-es évek legegyedibb művészi irányvonalában, hogy a legkevesebbel éri el a lehető legtöbbet. Rövid lemez, és annak is csak a fele tartalmaz normál értelemben vett dalokat, azonban létezni nem tudna a második fél absztrakt víziói nélkül. Személyemnek legfontosabb innen talán a ‘Subterraneans’, ez a darab segít láttatni a művészet félig letakart portréját, egyesíti a széthullottat. Hihetetlen, mennyire csodálatosan tudnak működni az instrumentális tételek egy olyan magaslatot követően, mint amilyen a ‘Warszawa’ volt. Véget értekor ugyanis visszakerülünk a földön heverő üvegdarabokhoz, eszembe jut az ‘Unknown Pleasures’ c. Joy Division album megrázó tökéletességének utolsó hangköde: a törött ablaküveg éles áthatolása az ‘I Remember Nothing’-ban.
Valahol meríteni kellett a punkból is Bowie-nak, hogy ily’ önmagukban értelmetlen részletek halmazzá rajzolódjanak. Talán itt értheted meg először, ezen az állomáson, hogy nem szükségesek különálló értékes szerzemények egy örök-érvényű alkotáshoz. Részletei lassan tárulkoznak fel először összefüggéstelen, később pedig már elválaszthatatlan egységben. Számomra a reggel, a késő hajnal örök szimbóluma lesz az ‘A New Career in a New Town’, mely nem csak a múlt éjszakát feledteti el, hanem mindent, ami mögöttünk húzódik, amit elhagytunk, de kísért, amelynek az emléke túlságosan mélyre hatol, gyötör vagy gyönyörködtet olykor. Új lehetőségeket mutat, új értékeket, de radírként is hat az elmére (lásd ‘Kid A’): ezért lehetséges, hogy instrumentális tételként lezárja az A oldalt, majd felvezeti az időben behatárolhatatlan, a széttörött üvegdarabokat hibátlanul összeillesztő hangképeket, a B-t.

Áthat feledhetetlensége, a ‘Subterraneans’, mely zárótétele eme igazán soha véget nem érő művészi utazásnak (mind a folytatás, a ‘Heroes’ miatt, mind pedig a ténynek köszönhetően, miszerint a makulátlan tagok nem mutatják pontosan, hol kezdődik és fejeződik be a lemez), tökéletes párja a legmagasabb ponton táncoló ‘Warszawa’-nak, példaként kiegészítő vokáljait és hangulatát is tekintve.
Ha a ‘Low’ első felét szeretném röviden leírni, a ‘Sound & Vision’ adhatná vissza igazán, vagy az ‘Always Crashing in the Same Car’, egyik sem tipikus dal, csiszolatlanok, egyik sem hat befejezettnek: és talán épp ezért. Sohasem értheted meg azonban elrendeltbe vágó lényegét és magját, ha nem teszed fel egészében az albumot. Néha úgy tud hatni, mint a ‘Sgt. Pepper’: ha minden reggel szólhatna ablakomból a világnak, a hallgatóságnak – ünnepelnének az emberek, mennyeket tapasztalhatnék a halandó létben. Pedig nem nevel olyan értelemben virágot, mint a Beatles 1967-es, boldog éra szellemét közvetítő mesterműve, örök-érvényűje, de önmaga módján, a ’70-es évek kísérletezéseihez hűen, Eno képeivel, felfogásával átszőve, foszlányaival színesítve a ‘Low’ mindaz, ami szólhat boldog élethez és tragédiához egyaránt, a definitive-kincstár részleteiből felépülő album, amiben érzem útmutatóm, művészem, Ian Curtis gyászolását úgy, hogy megjelenésekor még kilátásban sem volt az ő története. Valahogy összekapcsolódik, nem tudom megmondani pontosan, de mintha a filmjelenetben azt üzenné a kiáltás (‘Warszawa’) felém: Ian és a Joy Division ebből növeszt majd halhatatlant, a tragédia a felhangzástól kezdődően elkerülhetetlen, és siratnom kell szüntelen: mert Annik-kal olyanok, mint az örök ifjúság egy örök időben, abban a megragadó pillanatban. Bowie tisztában lehetett az árnyékként letelepedő egésszel, de a ‘Closer’ közeledtét, vagy a Szomorú hétfőt láthatta? Van-e még két olyan éteri keservbe és szerény felszabadításba kavaró darab, mely annyira összeér, mint Bowie dala és az ‘Atmosphere’?

Megváltástörténetet játszhattak? És a kegyetlen szél miért furakodott be a lelkembe általuk? Az értelmet keresni a különböző érzések mögött örök utazást rejt, de egy dolog azonnal észrevehető: az egészünkbe hatoló közvetlen érintkezések a zene által. Talán hosszabb távon összezavarhatna, de így, a legcsekélyebb mozdulattal teremt fenségeset, egy teljes évtized lényege nyilvánulhat meg a középpontjában. A Siratófalhoz eljutva felfedem magam, a belém ivódott befejezetlen alkotások kört kívánnak képezni, de eredete megmarad a misztikumban, a rejtelemben; kielégítő a kutatás új tudás megszerzésére. A széttört álmok továbbra is az űr sötétjébe húzódnak. Hadd, hogy együtt szenvedjek és válthassam meg magam, hisz a bukás eme hangokkal fenséges, gyönyörű.