Elmúlt a május a lelkemből is. Elillant, szertefoszlott, hirtelen érkezett az állandóság. A változatlanság pedig maga a Nyár, benne a szépség és elrejtve benne hasonlóképp a fájdalmak. Az áhítat elvarázsol, pillanatokra önfeledten táncolok a vágyott tisztaságban és érinthetetlenségben, máskor előtérbe kerül borzalmas kietlen, melyből nem menekülhetek, ez utóbbi pedig súlyossá válik, a múltból bennem maradt örömök pedig megpróbálják kiváltani a lelkem a nevezhetetlen űrbe való süppedésből. Ekkor látok elzárt, titokba burkolózó világokat, melyek ott lélegeznek folyamatosan az éter egészében, burjánzva ugyan a névtelenben, de korántsem visszafogva érzelmi áthatását.

Én, miként átélem óceánok zaját a magasztosban, próbálom átláthatóvá tenni a labirintusok, galaxisok útvesztőjét, és mindaz, amit kimenthetek, az angyali melódia, káprázat, mellyel meggyógyíthatom Bensőd; majdan pedig teljességbe szerethetlek. Borzongató pedig az atmoszféra, lebegnek belé szimbólumok és jelek nagyságos erők megidézésére. Az időt kizárom, a tér megszűnik átgondolttá és fenntartóvá lenni, a káosz iránti elkötelezettségem egyre és egyre erősebb, úgy érzem, bármi, ami a hatást gyakorolja, elbírhatatlan. Közben pedig csodálom a teremtői megnyilvánulást, aminek idején ajtók rajzolhatóak a térbe, hogy azokon keresztül fürkésszük a gyönyört a mögöttes űrben, érvényünket feláldozva mindannak, mi akkor Érettünk bomlott.
Így ölel hát körbe a kiüresedés zord kegyetlensége és az Éden halhatatlanja, ám utamat magam szelem éjszaka ábrándjaiba, hisz a be-nem-teljesültség íze néha a legédesebb és legelviselhetetlenebb – ahogy a fenséges leheli az életet, úgy tűnik minden más jelentéktelennek.

Már amikor a Nagyságos felé tartottam, múltamban és jövőben az idő elveszett pontján, áthatott a fény- és árnyjáték, azóta hordozom magamban. Többször körülhatárolhatatlan, emlékeimben sem rejt olyan képeket, melyek könnyen felidézhetőek, ám a hangok suttogásként lényemben rejtőznek tovább, olykor pedig az elválasztás sikolyaira riadok, mely pillanatban a felőrlő, éles borzalom elnyomja, elhallgattatja saját kétségbeesésem és bizonytalanságom; a kibontakozó egyetlen pont a világegyetemben a Mindenség ceremóniája, megnyitója, majd lezárása.

Egyedüllétem, vele együtt magányom oly’ régóta tart már. Mióta megszűnt halandóságom a fizikai létezésben, hangfolyamként dalolom vissza a páratlan zuhanás monológját és meg-megtöröm a tánclépéseket, mialatt felfedem rég porosodó misztikus könyvek halk, veszélyes sorait, gondolatait. Elhúzódom a sötétben, akár jéghideg, üres szobában, szinte némán mormolok; haldoklom; mi sem okozhatna több émelygést egészemben – ahogy rajzolok, vések, alkotok bele a fekete égiszbe, úgy veszítek magamból, miután a különállóm felsértően, fülsüketítően átszenvedi magát valamibe, ami mindenkor hatalmasabb volt, ami egyre inkább átadta magát nekem, hisz én öröklétbe vágytam, Ő pedig az emberi sors tragédiájába… Mikor egyesülünk, az aktus sosem válik láthatóvá, de átélhetővé, érzékelhetővé ugyanakkor minduntalan. Hallom a billentyűk játékát is, mily’ gyönyörű, lassan ivódik a háttérbe, hordozza a tavasz kalandozó kikeletét, varázsát. Az előttem álló ösvény is maga a varázs: illanok az éjszakát átívelő fénysugarakkal, a Hold sötétje pompa számomra, káprázat.

Többször gondolataimban vagy, a szeretkezésünk emléke cseppet sem fakult, ölelnélek és csókolnálak újra, bár a steril semmiség anyagtalanja úgy érzem, kiírt belőlem. Visszhangoznak a selymes, éteri, illuzionista találkozások kertek makulátlanságában, fehéren izzó éberségben.
A ruháink is hirtelen megváltoztak. Először minden olyan valószerűnek hatott… egy elhagyatott erdő patakja mellett éltem át, csodálatban. Felfedeztem valóját, szépségét, gyönyörűségét; szerettem és én szeretve voltam. A kezdetekkor harmóniában fürödtem, átható formán minden emlékképe, ám a beavatáskor valami olyasmi történt, melyben elvesztettem Őt, úgy, hogy közben a mi összetartozásunkért énekelt dalt a kifestett arcú törpe, míg jelmezes ruhában harcot vívtak a többiek szüzek elhódításáért.

Elbírhatatlan, amit érzek, talán eljuthatok oda, ahol kivilágosodik a most még rejtőzködő ősi szellemvilág. Az illata a virágok sokaságában még mindig egyre mélyebbre hatol odabent – megosztom Veled, émelygek a bódulattól olyan mély és olyan elérhetetlen; be nem válthatom, pedig kapukat nyithatnék meg általa. Rejtély és megoldhatatlan, mi után esdeklem – szerelmem éjfél elütésével kiszakadt belőlem, testem megcsonkították, hiánya elviselhetetlen. Most fátyolos közelségből láthatom csupán, miközben színekbe festve tűnik fel egy-egy rövid jelenésre csillagködök összeolvadásában.
Ugyanaz a melódia szól, mint amikor meghívást kaptunk a rengetegben sétálva a Középnyarat ünneplő beavatásra – ott váltunk Királlyá és Királynévá, ajándékom azonban csak egyetlen éjszaka maradt, az ugyanakkor beleírva és belefolyatva a végtelenség nektárjába, mely lelkem vágyakozását azóta is csillapítja. Hogy szelleme a Grandiózusban él tovább – ebben hiszek, még itt a kietlen pusztaságban is, ahová csak a palettán ejtett sebeken keresztül szűrődik be a virágoskert üde illata, a kánaán, melynek köszönhetően talán elbírhatóvá válik a gyönyör eme gondozatlan terhe.