
Sóvárgó bolygóként a fény nélküli világ síron túli véget nem érő melankólia. Gyűrűibe veszve én magam is az illúzió részévé válok; ragyogó, túlontúl szürkeségén. Uralja a semmiség elterülését, látványa a csoda és szenvedés kereszteződése.
Jellemző volt, hogy az ámulatban készült festmény mögül fel-felsejlett a Szaturnusz megfoghatatlan keserve, ahogy illuminatív állapotba varázsolja a Vándor szellemét.
Oly’ ritka alkalom ez pedig, amikor inspirálásra késztet különböző dimenziókapuk egy pontban való találkozása – beledobban a szív milliárd csillag káprázatába és a félelmetes, megnevezhetetlen éjszaka morajlásába.
A kapcsolat létrejötteként megjelenik újra a vörös függöny és a misztikus színpad, akárcsak a szikamorfák titkainak feltárulkozásakor: halott énekes hangja szűrődött át távoli galaxisokon túlról; a pillanatban, amikor dalát ünnepély megnyitásakor hallhatták a jelenlévők, most váltja csak be érvényességét. Így csendül fel a kísérleti jazz is az éterben – ha a fekete éjmélység maga a paletta, a látóé a feladat, hogy rajzoljon arra vakító fényű istenségeket és istennőket, lehelljen abba történetet, elrendeltetést és megnyilvánulót. Ha elérjük az Egységet, minden sírás örömből fakad majd, szeretkezés-érzetben ringatva lényünket minduntalan.
Mindenemet elveszítve vajon újra utaztatnak-e a hangok? Ha elmélyedek, látok, hisz minden, amit magamban érzek, hang hatására született, de fájdalmaimban, sebesülésemkor elveszítettem a kulcsokat.
Ahogy megidéződik az ösvény itt a kietlenben, úgy teremtem mindazt újjá, amit az időtlenből hoztam. Ha nem bukok el idelent, még kántálhatok a tavasz zengő újjászületéséért: a vándor mágussá formálódik, ezáltal nyithat, ezáltal teremthet. A bolygók pályái lépcsőfokok a toronyhoz, ha pedig a középpontba kerülök, új világ születhet igézetten a lelkemben… mégis a szomorúságra gondolok, Szaturnusz így hat rám és én így teremtek bele a szurokfeketébe.
És a teljesség most újra egy kicsiny pontba zsugorodik – Mágusból szemlélővé válok, Teremtőből hallgatóvá és átélővé… de a hangokban… Hangban, morajban, zúgásban, zajban – Ott érlelődik a táplált mag, szeretettek összefonódásának emléke, angyali vigasz. A felfedező az lehet, kinek van bátorsága egyedül maradni: szenvedéséből fejthető le az édes nektár, kálváriájából vizionált fantázia.
Csodálom hát a nyitányt, szívek megszakadását, pőre borzalomban is fellelhető émelyítő előadást – az összkép fenségest mos össze kínokkal, de félelmet már nem érzek. Áthat a fennkölt szerzemény és dalcsokor, komor halandóságunkat itt leteszem, elhagyom; fekete lyukakba is ha halok, tűnjek bele ezekkel a dallamokkal egészemben – hisz ha nem tenném, kiüresedett lenne számomra a rejtett út, nem láthatnám a teljes festményt, csupán nihil mivoltában. A keserv a semmivel elviselhetetlen lenne, de a bíborban érlelve, nemes elemi felé tartva, két karomat az ég és föld felé irányítva átadhatom az ereklyét, tovább őrizve misztikumát Benned.
A vörös függönyök lassan visszaserkennek a természet és űr színjeibe, színtelenjébe, olyan szentély lábánál, mely helyszínéül szolgál a beavatásnak. Ámulatból talán én magam is visszatérek, de akkor már ajtónyi teret vágva a névtelenbe, melynek ellenpárja, a grandiózus már ott terül el gyönyört és izgalmas bizonytalanságot tartogatva.
Lépteid hallva már tudom, bolyongva keresel Te is – Magasztosságot az elkárhozás csapdájából menekülve. Tekinteted igézett, hangszert tartasz a kezedben. Folyóból kiemelkedve így láthattalak – Ragyogódban tapasztallak legközelebb.