Magasztos hangzavar.

Elmosódtak a partok a látóhatáron, remegésem idelent a megtévesztő, kifordított mennyben éppoly jéghideg sikolyokkal kísért, mint a ragyogók közötti behatárolhatatlan tér az elme számára, mely hirtelen nyugalmat árasztott, de ködei eltakarták mindazt, ami fájhat vagy örömet okozhat.
Hangjuk az elfeledett összetartozásban minduntalan suttogják: szívem nem talál majd nyugalomra, amíg virágot nem ültetek keservvel rontott múltban gyökerező tiszta boldogságom hantjaira. Mindebbe fulladok, csokrokba, feketébe, ellepő-édes mámorba, mely utóbbi kizárólag az én létezésemnek az már: lassan hömpölyögnek a hullámok, a bíborlila-szürke felhők összeolvadnak az égisszel, mely születő-elhaló virágok millióit kertbe varázsolja. Úgy érzem, mágusok hívó szavára az ében is lehet szép, tartalma pedig kiapadhatatlan, az üresség látszata ellenére, vagy annál inkább.
Öltözéked az éjszaka sötétjében így ragyog – monoton, kihalt utcák sorait járom a magány árnyékával és formáival megosztva, a remény gondolataival nem mérgezve többé magam: táncod az égitestek között magasztal csupán, de abban leírható a lázálmokkal teli vízióm beteljesedése. Üvölti a lényem belül, avagy rejtett inspirációm: „Hozzád tartozom!”, ám kettészakad az éltető; fájdalmasan, szörnyen nagyot dobban és nem ereszt többé.

Belehasad egy jel a megalkotott idősávba – általa visszajuthatnék, de vajon nemcsak egy újabb véget nem érő zuhanás venné kezdetét inverz, fehéren izzó sivatagokban?
Egészem azonban memoárokat hordoz; emlékképeket, feldíszített színekben. A tenger hullámai hidegek, a vándor csuklyájának leple alatt pillanatra összeroskad. Zeng a Teremtő magassága, haragja átcsap az égbolt zenitjén, a holdak vörösre festve írnak le sajátos pályát, melynek közelébe férkőzve megszűnik az egyén, elrendelt sorsa bevégeztetik: fizikai mivolta lassan bomlik bele a vesztőhelyként megjelölt, torz valóságba – szellemét pedig megváltja a grandiózus oltár; szomorúsága, nyomora, bánata maga a kulcs számtalan elzárt lépcsőfokhoz a térben – mire a Nap sugarai újra érintik eszményi átváltozásában az Örök felé vezető úton.
Sétáimon, rövid álom lecsengésekor így idézem a sivárság mögé búvó dallamszeleteket – neurotikus, ám a szenvedés egy metamorfózisba csapó részlete ez. Ha az arctalan semmi kútjába nézek, látom csillagok születését, ahogy életet ad nekik minden elhulló, magába roskadó lélek, élénkítve a haláltáncot, hangosodnak a rémisztő kiáltások, intenzívebbé válik két nyomorult test érintkezése a forrongó kéjben, ámulatban. Örömforrásuk majdan a következő elítélt szerencsétlent taszítja a romlásba, sziporkázások és ömlesztő imádat közepette, lövellve az aranykapu áldásától egészen a jégverem fagyos kiszolgáltatottságába.

Letakart szemek mögött, vagy láncolt kapuk határvonalán túl átmerészkedve feltárulkozik minden addig óhajtott vagy tiltott. Végtagok rángása, bölcsők ringatása, a mozdulatsor ide mutat, csodálatos a füst illata is, a feketeség hívó szavát jelzi.
Elesetten a keserű, szórványos villanásokkal fürkészésem számtalan kiutat lát, ámbár mind a biztonságba, vélt ál-igazságba, kívülről nyugalomba, ámbár odabent felzaklatott kilátástalanságba mutat ajtót.

Színtelen orgonákat vélek felfedezni, elered a durva, átláthatatlan eső, cseppjei ráhullanak elnyűtt, koszos ruháimra, ám a vérben fürdő égi formák még inkább felülkerekednek és még inkább ellenállhatatlanokká válnak.
Kakofón ragyogás! Így borulok le okkult papok szövetsége és igazolódása előtt. Ekként tárulkoznak fel, elutasítják beavatatlanok kegyelmét, a gyengeséget, a csüggedő, hanyatló akaratot, helyette a magány borzalmas, ám óvó szárnyai alatt szikrával áldják a kihunyni nem kívánkozót elesettségében, kiszolgáltatottságában, ha az keblére öleli a feltárulkozó végzetet. Cserébe a láthatatlan fények tulajdonosává válik, ereklyehordozóvá, herceggé. A múlt bűnei, sérelmei szertefoszlanak, miképp meteorok hullanak szét becsapódáskor darabokra. Útmutató lámpást adva kezébe, a herceg, ki örökkévaló időre ítéltetett idelent kínkeservet érlelő zajok sokaságában, emberi közvetettséget mind kiirtva, most fáradtan ugyan, de lehetőségként gondolva a továbbiakra, elindul határtalan ösvényeken, feltárva már a tudást, hogy névtelenségbe vésett nyomok ajándékozhatnak csokorba nyíló örömöket. Mindez pedig mintha visszahatásként érvényesülne káosz uralta idősíkokból. Mintha az érlelés állapota ocsúdna fel, mintha a kínok átélése a látást segítette volna mindig és talán kertem most mutatkozna meg ábrándos szépségben végre.

Segítő fényözön felfoghatatlanul messzire mutat – látomásokban kutathatok élénk szellemi, rétegzett birodalom után; ruháim már nem rongyként lógnak rajtam, ékszereim látványa azt hirdeti, nemes utazó lovagol át járatlan területeken, ahol bár vonzóan tornyosult fel a kietlenség mögött mozgó dimenzió többeknek, de a misztérium ismerete nélkül bezárva maradt minduntalan számukra.

Íme az ismeretlen Édenkertje, szerelmesek illúziója az álmatlanság óráiban. Óh, bárcsak befogadnál magadba! Gyümölcsként érleltem, de mind lehullajtottátok, magokat vetettem a földbe, de sohasem hozott termést, gazdag ihletettségbe tápláltam ideát, de csak sivár hideg, révület, feledni nem tudás maradt.
Vétkeztem, bűnhődtem, a hála elkerült, égitestek együttállása csak hiábavaló lélegzetvételemet erősítette – mégis, a felettem kirajzolódó isteni festmény fürkészése maradt egyetlen bizonyosságom.
Lassan érzéketlenné váltam az elterülő világra, mely elrettenteni próbál börtönként épülve körém, ám a galaxis, teátrális megvalósuló, művészi körkép felerősítette a mágiával való kísérleti kapcsolatom átszellemült igényét. Vágytam, hogy magával vigyen kirekesztettek eggyé érő színpadi játéka, a dalok pedig megénekelték lelkem rezdüléseit, hitét, kívánságait.

Szörnyszülöttek moraja, az űr néma zengése, fejedelmek általi üldözöttség, viszonzatlan szerelem melankóliája: hangjaitok hatására még magabiztosabban lépdelek a szürkület vidékén e messzeségben feltűnő, lángoló oszlopok büntető hatalma előtt. Tűzbe lobbannak a fák is körülöttem, gyümölcsfák, melynek terméseit a régmúltban érleltem sóhajok terhe alatt, tűrve, hordozva.
Itt, ahol a világosság és sötétség egybe ér, ahol a mögöttes kőbe vésve, a jövő önkívületi képzeletekben kap helyet, megelevenülhet a fantázia gazdagsága, érvényét juttathatja a meditatív létélmény – kapukat nyitunk meg, túl a zavaros óceánon, túl a remegéseken egy akkor fals mennyben.

Úgy érzem most, mindazt, mit féltve őriztem a csendben, elrejtettem és óvtam, halkan daloltam magamban törődetlen várakozásban, felszabadíthatom. Akkor borzalom késének élei vágtak a húsomba, hisz egy képzetért rajongtam, visszafojtottam, hosszú órák rengetegében vártam – és mint a megváltás, persze soha nem jött el, vízióm hatalmassága szerteágazik, az aranyban úszó épületekig mintha már csak lebegnék. Lehet illúzió, fenséges érés, kiengesztelés:
A Hold udvara monokróm, mint álmaimban, a könyörületlensége bíborban izzik, a Mágus pedig közrefogja a láthatárt, mindennek közepén áll Ő, kézmozdulatai csatornák összetartói megint csak: áramlik a fennkölt energia, látomásokból származó tanulmány, varázsige, hódolat – öleit kitárva magába fogadna most angyalok meztelen, kéjvágytól verejtékező teste – hogy egy pillanatra elhagyják szimbólumok, mondák mögé sorstalanul száműzött mivoltukat és egyesüljenek immár halandó teremtménnyel.
Az elgondolás így átitathat, én érzem az Ő nagyságukat, de értelmetlenségüket is, Ők pedig a szomorúságom, gyötrelmem, szánalmasságom, de közben trónus halhatatlan felé vágyásomat egyaránt egy magára hagyott szférában. Érzik, ahogy bódultságom rózsaként növekszik az örömben, én pedig pillanatokra eljuttatom szerelmeseimet a zuhanásba egyedülállóan.

Papnők kéz a kézben, annak forgatagában elönt a mágikus édesség tapasztalata: élvezetben, magas hegyek fölött letekinthetek – oda, ahonnan eredtem; ott, ahol taszítottak; valahol lent, ahol lázálmaim szétzilálásával szegénnyé tettek. De most uralkodó mivoltomban, csillagként válhatok a varázsló történetének szereplőjévé. Ő egyben tart, árnyak beléhajlonganak, szeme fönnakad, a JUPITER tornyosul:
ép ruhába öltözve, díszesen, tudatom kaleidoszkóp örvényébe fordul – átad és befogad, majdan átalakul, elrettent, mámorít.
Magaslatban egy rövid időre, nem evilági formula tárul –
Visszahatva egy aranysugár igézi szemeit, a látvány ellenállhatatlan – sírva, könnyek közepette gondolok vissza az esdeklésemre, ahogy glóriát kívántam. Nem rendelkezhettem vele, de talán nem is bódíthatott volna akkor még.

Utam immáron hangzavar elmúlásakor megvilágításba került.