Esszé: Minden éteri hajnal.. Minden vészjósló éj | Ive Hasivald vándorlásai

OT-002.jpg

..A Házasság felépítésében már fellelhető volt, hogy a háttérben olyan mögöttes húzódhat meg, mely kihathat a történet egészére. Az önmarcangolás időszakában mintha a suttogó hangok felerősödtek volna, majd vissza- visszacsalogatott volna pár rejtett motívum. Ezek az először halk feltűnő díszek mind valami olyan világba mutattak, mely egyszerre hordoz világos és sötét pólusokat. Így történhet meg, hogy idősíkok forognak össze, tehát a Találkozás / Elvesztés / Feldolgozás / Éden állapot nem kizárólag lineárisan érvényesülhet. Eme zűrzavarban létrejön a megfoghatatlan, behatárolhatatlan – a gyönyörű tévelygés ódái, a Vogue völgye, áradata. Ezekben a kalandozásokban minden lélegzik, egyetlen összeérésben szeretkezhetnek a párok, illetve szakadhatnak el mindörökre – köthetnek házasságot, vagy szenvedhetnek a kietlenben. Létélmény, melyben egy elrendelt csillaggyermek általa helyesnek vélt ösvényeket, ajtókat választva téves dimenziókat, vagy rossz csillagállásokat szimbolizálva előrevetítheti önnön elnémulását, miközben az égiekből átható billentyűjáték hallatszik..

A végetérhetetlen napszak-változások különböző hangulatokat hoztak el akkor, amikor a legközvetlenebbül éreztem át az egyedüllét viszontagságait, illetve apró nyugalmát, ami korlátlanul engedett lebegni újra egy elveszett ősz után – ez utóbbi volt bensőséges magányom és tiszta találkozásom árnyak területén.
A reggelek mindig megújulást hoztak, a hajnal fénye csodálattal töltött el nehézségek idején is. A korai monológok szalagra kerültek, bevéstem az éterbe, olykor éberen, álmatlanul, vagy remegve az éjsötét hidegben, az amorf képek beúsztak a monoton végtelenbe, értelmet adva az először monokróm, majd később színkavalkádban úszó fényjátéknak.

Mindez az Elszakadás hónapjaiban történt; az eljövetelt pedig úgy tapasztaltam, mint felragyogó templomok uralkodását az összegzésben, összezengésben. Egy beavatási ünnepély elevenedett meg a holdsugár elhalásakor, a köztes térben; mágia ugyan még nem tört utat magának, számomra azonban már a reggeli tánc is varázslatosnak tűnt – amíg hasítani nem kezdtek minduntalan lényembe szúró fájdalmak. Hiányát éreztem, egészét kívántam. Hiába próbáltam Nélküle létezni, csak periódusokra tudtam, ráadásul minden reményteli kikeletet megölt a tortúrába hajló, majdani görcsös éjjel eljövetele – nem őrizve Őt karjaimban, fülsüketítően üvöltve legbelül. Nem hallhatta senki. Csak a reggeli harangokra gondoltam, de már elérhetetlenné váltak, mintha egy galaxis szelte volna ketté a két partszakaszt, ébredést és elköszönést.

Amikor utolsó szavaimat felmondtam, megkönnyebbültem. Azok a szavak csak akkor, abban a pár percben váltak kimondottá lelkem mélyéről és azóta soha többet. Örökre rám nyomakszik, terhel, szétszaggat; ha mégis ad némi vigaszt, újra visszatérnek a sikolyok, szédültség, bolyongó nemezis hatása. Ámbár tudatom előrevetíti a lehetséges reggeli szentélyt, még mindig a szurokban merülök. Mondataim legőrzöttebb titkaimat hozták felszínre, melyek kimondhatatlanok voltak azelőtt – ‘Néma sírások az elveszett boldogságban’ – tör fel, majd halkul el a dal, a gyász hangjegyei – rituálémmal kiváltottam gyötrelmüket a nemlétben. Enyém a borzongás, Övék a teljesség! Bárcsak így lenne.
Ekképp váltja hát éjjelt a kora reggeli harang, majd fojtja azt el az elterülő alkony. Odabent egy test remeg bele, egy lélek fagy halálra – hogy útja végén megláthassa a sziporkázást különböző nagyságok felé.
A harangjáték így sirató, így elengedő, tornyosuló, magasztos – hisz körbeért.

A napszakok váltakozására hivatkozó fejezetek egy olyan szeletét mutatják az Elválasztás kíméletlen eposzának, mely megteremtette a választható ösvények feltárulkozását. Ugyan még a szimfónia nem hasonlóképp kínálta fel a kulcsokat, de a teljességet tartalmazó Világegyetem így jövendöl. Az éteri első rész (…reggelek) igencsak hangulati ellentétébe fordul az éjszaka eljövetelével, de ez az utazás alkalmával lassú folyamatban átélhető – mégis, kontrasztba állítva a két történetet, érezhetjük, hogy mennyire ellentmondásos időszak volt ez: valami parányi részt átmentve a szerelemből, de közben vergődve a kitaszítottságban és sivárságban.
Mindenesetre innen visszatekintve még mindig egy tisztább érát fest fel megannyi hangkép – a jelen pedig egy végeláthatatlan eszményi állapot, de egyszerre mindkét oldalon: ugyanannyira fáj az elvesztés, mint amennyire révülést okoz a vakító fényözön.
Valahol érzem a kaleidoszkopikus mozaikot, bármi történhet, én abból átitatok egy keveset az egészbe. Habár kizuhantunk a létrehozó örömökből és két világ között rekedtünk, de talán nem volt korábban ennyire kiolvasható a mögöttesben való előrehaladásunk – láthatatlanul.
A kívülről megrajzolt kép mutat ugyanis megtörtséget, de a szellem odabent most lényegült át az utolsó létformájába.
A kínzó esték, melyek néma üvöltéseket hallattak, valójában extázisba mutattak – halmaza a Nagyságos, ám átformálása az Üdvösség, melyben saját bőrünkön is átélhetővé teszi az bódulatot, mámort, búskomor bánatot, így a megállíthatatlan áradás egy érzelmi buja létélménybe torkollik, az időtlen lebegés terébe; ékes kastélyszobába.

jerrold-william-blanchard-london-c13856-07.jpgA mormolás, dúdolás, kétségbeesett kérés egyedüllétben – vándora imigyen nehezedik a kusza, zavaros égbolt. Magányában vénen halhatna – de az idő itt nem valóságos fogalom.
Csak a mágus gyűrűje emlékezteti, hogy valaha megpecsételte elrendeltségét, feláldozta önnön boldogságát – innen erednek a sikolyok, kiáltások akár a vágyak tengerén túl. Hol beúszik öröm egy nyomorult jelenetben, azután elillan, amikor a legnagyobb szükség lenne rá… Egyszerre felkavar, majd kegyetlenül letaglóz. Nem vagyok felkészülve, mely hullámok és víziók rohamoznak meg különös pillanatokban, honnan erednek és merre tarthatnak. Csak csodálom mindazt, mi lehull, mi alászáll, mi pislákol és mi uralkodik.
Bár talán nem tartozhatok fényekhez múlhatatlanul, halandóságomban így részévé válni áhítatnak, tapasztalni, ahogy a makulátlan, eredő lélek elér országába, útvesztőből kertekbe… Elmondhatatlan.

Boruljon hát kálváriába, kakofóniába minden!, az éjszaka idelent ugyanolyan hideg, mint amennyire megváltó a hajnal lágy ölelése. Mormolásom helyenként átjár fátyolos kapuk között, a hang folyamatos, nem tartozik hozzá már egy élő szervezet sem. Szürkés-lila virtuózban úszik a hegyekkel körbezárt völgy, lassan elmúlok a csendben idelent, lásd; zúg bele valahonnan a hangorkán, de csak olykor.
Számomra ismétlődő paradoxonba fordult a sötét éj, halkuló – felerősödő himnuszok pedig innen tartják életben a vigaszt keresőt.

tumblr_nrr2kjxNsV1qcolt7o3_1280.jpg

A bejegyzés kategóriája: Esszék, Könyv: Ive Hasivald vándorlásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply