Kántálását hallgatom egyedüllétemben, az időt lassan nem érzékelem. Benned vagyok és én Benned, mégis bárcsak érezhetném Valód. Mit eltakartak Előlünk odafent, lassan kitisztul, kettesben a közelébe férkőzhetünk. Akkor erősebb volt a morajló zajtenger, elvesztettelek a vihar legsötétebb órájában, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád. Talán a Mindenséget éltető gyertyaláng aludt volna ki a vészjósló égiekben?
Vannak magányos órák, amikor engedem, hogy magával ragadjon a képzelet, mutasson feltáratlan ajtókon túlra. Fáradtságomban is kívánom, reptessen az áradat, hisz végtelenbe torkollana szabadjára engedve, visszafogadva azonban kész érvényesülni.

A Csend. Egyetlen társam kegyetlen önmarcangolásban. Ő az, ki csillapítja sóvárgó jelenésem, majdan a hallgatás idéz elő sírba zárt gyötrelmeket, fájdalmasan szakítva fel a sebeket, kiáltásom azonban nem fordul élénk zavargások mélyére: kiszakad és soha nem ütközik falakba, helyette két csillag közötti ismeretlen, iszonyatos térbe vész, mintha soha nem támadt volna fel, soha nem csikarta volna elő semmi. Az igazság pedig a nihil kínzások mögött van eltemetve, az érzéketlenben és valahol az értelmetlenségben.
Oda lehelve minden szavam, sóhajom és akaratom, átforgok szélvihar rángatásában, organikus extázis által igézve, csapkodva különböző pólusok közé vetődötten.

Élénk a Hold ragyogása és ezzel változás előrehaladása összeforrt szerelmesekként. Csontjaidig hatol az elvesztés drámája, orgonán talán tovább játsszák menyegzőként az énekeket? Igézett pillanatok gravitálnak, egymást óvatosan keresztezve, belőle kirajzolódik egy apró létélmény, mely olybá’ tűnik, végzetes illumináció volt csupán.
Feledném lassan szenvelgésemet, az utóbbi évtized szédült ovációját és ünnepét, mi sziporkázásában, fényjátékában nem hozhatta el szerelem gyümölcsét. Legféltettebb, komor éjszakákon elragadó álmaimban pedig tanúja voltam, ahogy az átszökkenő égi csoda lelke az érlelt nektárból, őrzött adalékokból kincstár lelőhelyén főződött, hogy elhozzon megújult szentséget, a kavargó szurkot lemosva a testekről, megáldva az elmúltat és csodálva az elkövetkezendőt.
Mandragórával, illúzióval, dallal, édes várakozással a bölcső előkészített állapotában várja kicsiny elfoglalóját, hogy ápolja az utazót és védelmezze, takarja be őt csillagokban fürdőző violett paletta szárnyai alá.

Színtiszta, fenséges, ébredő szimbolikum! Magammal hívlak fekete templomban rendezett bálba, valahol történelmi és eszményi idősík keresztmetszetén, hogy mozdulatainkkal felnyithassunk egy letakart szempárt, mi szerelemből keletkezett, de végzetére hagyva akkor névtelenségbe kárhoztatott.
Téged szólítalak meg Egyetlen Teremtő a gótikus királyságban, remegő kezem nyújtom Feléd!
Függönyök mögött, titokban, válságban hátat fordítva sétálunk el, miközben szalagról szóló előadás mutatott félvörösben és misztikus homályban hömpölygő színpadot, ahol az énekesnő éteri ködben, felülkerekedés alkalmával eszméletét vesztette… Teste összerogyott, mintha végletekéig jutott volna, szemei fennakadtak, arca azonban istenivel való találkozást hirdetett. Vörösben úszott a szoba, mély ánizzsá avanzsált, a pislákoló fény öröm-bánat váltakozását vázolta.
A dermedt test kiszolgáltatottan, segítség nélkül terült el a szellemi csatornaként szolgáló, elkerített dobogón, majd a hosszú csend idegesen végigkísért motívumait követve felsejlett a borzalom, mi lényem elfeledett ténylegességében hánykódott vissza a drámai hallgatag színtérre.

Némaság! Bárcsak neved szólamaira, dallamaira mutatnád kitöltő tartalmad! Még ha a csalódottság úrrá is lenne egészemen, messzeségbe bomolhatnék általad a hangtalan univerzumban. Kisbolygók mezején túl járhatnék, ahol felerősödik az inverz színtelen, ám a hallgatásban, a magunkba fojtásban ott lappang a vigasz, hol törődni vágyását, hol mérgét és bosszúságát variálva a végső egyvelegbe.
Gyermekdedem felsír! Átrág élni vágyása síkon és dimenzión, arcát nem láthatom, hisz morajba ejtve tapadok össze démonként megszemélyesülő alakok válságát enyhítve. Én részesem a keserv, irgalmatlan, rétegzett szörnyűség deres rémálma. Ki életet lehel, itat védtelen-forrongó kehelybe, majd szüleményét ki nem issza abból…
Bár arcomba csapódik minduntalan spirálban lebegők elesett, nyomorult kérelme – az Éden olthatatlan, fehér gyertyája nem értem tartja meg átvilágító, majd kastélyszobák termeinek szellemiségét nyújtó lángját. Az idő egy bizonyos határok nélküli emlékezetében valaha felmenőimmel a legékesebb házasságkötésekkor a mécses gazdagítására vágyott ugyan óhajt – apró, piciny Naprendszere ekkoriban féltett, ám nem remélt kiegészülni.
Minderre fehér, tiszta fátyol alól Befogadó ölelés ösztönzött: a paloták, várak ódon építményeit végre ékességbe, díszbe szeretve engedjem hát végre szabadjára, majd teremtsem egésszé Összezengés csillapíthatatlan szimfóniáját, angyalok levendulabokrainak virágzását, termények sokaságának bővülő transz-ellenállhatatlanságát, mély ópium ízek kíséretével. Eredménye a Láng; fáklya a kezemben, éber-ébredező szentélyem mosdatom – vigyázva a hódolat meghozza örök tavaszban érlelt gyümölcseit, melyekért mormolt még verset egykor az elköszönő ősz, tényleges vágyittas, kontúrba fésült, később elhalványuló barna avarján:
Kezem a kezedben, feltárulkozunk, összeérünk, szerelemben ezáltal házasságot kötünk. Így jelentem felmenőm jobbján, látomás röptette későbbi házasságom ereklyeként megvillanó táncteremben, és mintha különböző fejezetekben, de hálánk egyért csepegtetett volna mézédességet és ízkavalkádot.

A gyertyaláng hirtelen lobbanásával számtalan lelket szabadíthattam fel Uránusz láthatatlan gyűrűinek fagyos fogságából… Bebörtönzött, sajnálatos megélők, rút hátrahagyottak, vonaglóan lépkedő minotaurusz labirintusában rekedtek… Pompa ódái Értetek zengenek! Felszabadulásotokért! Az isteni formátok felidézéséért! Lángok egy morfózisba duzzadva egyetlen gigászi énvesztésben összpontosulnak, majd egy piciny, lelkeket szülő mécsvilágért áldoznak. Kezdetekben még nem ismertem elrendeltségüket. De hogy halált hozok, katarzis nélkül, hányattatva… mindennek lehetősége nem sejlett fel.

Talán már soha nem leszek képes úgy szeretni, talán elveszítve ékes öltözékemet már képtelen lennék égiszeket lángba borítani – de száműzetésem a sivár pusztákhoz épp ezért lehet csendességben is burjánzó. Megszenvedtem. Éles fegyverek vágódtak gyomromba, a vért felköpve hánykolódtam a porban, sárban, megalázottságban, de mindent félretéve, talán ez lehet egyetlen érdemem, vagy érdemleges hozzájárulásom az építmény ámulatához. Félelmek nélkül, fejem fölé magasodó éles kardotok lesújthat – és bennem fel is boncolt számtalan lélegzetre, befogadásra, átadásra rendeltetett – hangjuk hallom, miközben igazságtevő hóhérok áldozataivá váltak.
Ráeszmélek, egyedül, remegve maradok, miközben odafent kisgyermekként égi uralkodáshoz gyújthattam kísérő tüzet a reggel bűnösségtől mentes, éber sugaraiban is megőrizve. Erdők, szabások őrzik titkaimat, miként emelkedtem felé az oszlopoknak, szemlélve szüleim igéző tánclépéseit, hogy ott vándorként ölthessenek rám szerepet – Szentkép hagyományával.

Nem úgy, mint ki az elhantolás végeláthatatlan folyosóit járja és koporsókra hányt földet. Lesújtott bizonyosságok – vajon miért csak ekkor érzitek szívetekbe maróan fájdalmasnak a Középpontból áradó fényt? Ha teljessé tehetnétek, úgy állítana sorba, tökéletes mozgalomba alárendelteket egyetlen hatalmas Égisz, Szupernóva!: a gyermek, ki ünnepibe öltözött szerelmes isteneinek tartott lángot, nem halna a színezetlen birodalom kivégzősarkában kíméletlen halált; nem szennyezne ápoltat sötéten vörös lepedő baljóslatának szimbólumával; csillogó ezüst tálcán tartaná az apadhatatlan összetartozás metamorf alkotását. Azt hirdetné: Csókotokkal igazolást nyert galaktikus, ábrándos szerelmetek, majdan a gyümölcsözést, áldás terméseit senki romlásba nem fordíthatja. A szerelemgyermek, megelőzve a történelmi korokat, elejtette túlféltett mécsesét az üresség szunnyadó báltermében. A várakozó tömegek mind szertefoszlottak a sivár térben, majd testvérek – egymáshoz tartozók jajkiáltása hallatszott. Elrettentő émelygésükben, sokkhatásként érkező elpattanásukban úgy váltak a semmiség meg nem történt részeivé, mintha hervadt virágból növekedtek volna. Egyedüli kóvájgó mivoltam lángba borította a fényűzött, édeni hangulatot: miből születtem, azzá vált, mivé egyetlenem, szeretetből fogant mindenségem.

Mire magamhoz tértem, csupán Édesanyám elnyűtt ruháit érinthettem, az eljegyzési gyűrűre pedig már nem találhattam. Az ékesség érvényét veszítette túl a felfogható csillagrendszereken, gyermekem néma sikolyát teremtésemben hordozom.
Visszagondolva így váltam lesújtottá, megértve immár ezért lángolnak a kőoszlopok és túlburjánzó termést hozó fák lombjai…
Hiszen amikor enyhülés, megváltás, skandáló rituálé hozhatott volna gyógyírt, én csüggedve elbuktam. Bűneim súlya alatt fogságba estem.
De miként az égboltra vetítem erkölcsöktől mentes ziháló tajtékzásom… Visszatalálhatsz velem. Szemeim feltárhatom, a múlt szorongása talán csillapodhatna valamelyest. Ha itt lennél, megtörténhetne, de nélkülöz bármiféle törődés. Lovagok útjait követem hát, kik palástjuk alatt megajándékoztak: feldíszített mellénnyel, lebegő köpennyel, világító ékszerekkel – Mind között Egyetlen féltett kinccsel, mi átível a csillagok közti ürességen és melytől lángoszlop toronymagasan zeng:
Gyertyalángot őrző mécsesem aranyóda szólamaira feléled – kívánja visszatértünk.
Örök Napom Ragyog. Kíván.
Soraiba, utcáiba, kastélyszobáiba, feledettség ködét eloszlatva érkezem.

Imre Zsindely, 2020. január 24

Aláfestő dal a mű ezen fejezetéhez:
https://www.youtube.com/watch?v=9noLKH9ND0U