Következő fejezetem misztikum nyelvén üzen elválasztottakhoz. A vándor mélységből csodálja párját és az égi színdarab az egyetlen, amin keresztül üzenhet neki, ami életben tartja, elérni azonban sosem tudja. Lelki utazásukat és változásaikat hanghullámokkal, illetve természeti képekkel váltogatják. A nyomorból lassan virágoskert tündököl, váratlan emelkedésük és zuhanásuk szinte párhuzamos… Az átáradó harmónia azonban felszabadítja a kegyetlen szétválasztást, amelyet halál kísér ugyan, de ott eufórikus énvesztés zajlik. Manifesztálódás.

Mielőtt szétmarna a belső elveszettség érzése, ezüsttálcán talán felkínálhatod idők mögött visszatartott fenségességedet?

Idillikus képek szárnyalnak előttem, melyekben minduntalan szerepelsz, bár sohasem szólítasz meg… Némán tekintesz mélyen a szemembe; káprázatos vagy.
Különböző ösvényeken találkozunk olykor – Te angyal formában, én pedig elnyűtt, szakadozott ruháimban, szégyenteljesen. Talán metafora vagy csak; ábránd. Lantom hozzád énekel, Téged keres – reménykedem, hogy sebeimet meggyógyíthatod. Gyógyír-jutalmazta álmom azonban újra és újra elkerül, a vigasz oltalmazó partjaitól messze kerültem. Benső vívódásom hatására kezdetek óta fák magasodtak előttem, erdők nőttek, hogy takarásba kerítsék rég felsebzett lelkem titkait.

Idelent nyílt meg a vándor számára behatárolhatatlan dimenziókapu, aranysugárral és füzérrel körbeölelt gyűrűrendszerben. A rengeteg sötét árnyait csak ritkán, óvatosan hallgattatta el az uralkodó vakító világossága, fehér izzása – Szinte beborította az avart a bizonytalan feketeség. Ima varázsa elveszett, beavatott szerzeteseket távol tartott. Manapság ide húzódom, e létjogosulatlan, szorongás által tépelődő birodalomba, ahol misztikus nyelven üzenhetek papok társaságának – illetve angyalokhoz, szerelemmel. Lélegzetvételem, lényem és egészem átformálja egy különös gondolat. Mintha a felettem magasló ezerarcú végtelen kérlelne, szólítana magához. Fizikai korlátaimat azonban, legnagyobb fájdalmamra nem törhetem át. Beleremegek, borzongok, hogyan is válthatnám meg az árnyékországot, annak minden elfeledett teremtményével, kik szellemei szárnyalnának ugyan, de láncra verve léteztek örökkön.

Bensőm íme. Apró növények magvai elhintve, de kikelni egyik sem tud. Az évek múlásával őriztem, elástam, védve őriztem, hisz az apró gyötrelmek összessége növekedésük közben ellenállhatatlan gyönyört okoztak. Költői szépség kerített hatalmába: forrongott, izzott egészem édesen – csak és kizárólag Irántad. A virágok, melyek szomorúságukban nem mutathatták meg öltözéküket, általad igézésre leltek, Te pedig csodálhattad őket. A rövid pillanatok olyan zengése, moraja ömlött egyetlen pontba, melyek ritkán létesülnek az áradaton kívül – szirmokban, rügyezésben, tavaszban azonban fellelhetőek.
Mégis, az a tudat, hogy nem tapasztalhatlak jelen körülmények közt közvetlenen, émelyítően és súlyosan hatol belém, hiszen a menyegző csak Veled válhat időtlenné, rejtélyeket az elzárt misztériumból csak Hozzád dalolhatom el. Suttogás, hangfátyol marad mégis mindabból, amit az éterbe leheltek. Táncba nem fordulhat semmi, bár a szívem izgatott, nem menekülhet a mardosó tónusok, az ármányos festék elől. Kíméletlen! Védtelen lennék még és leborulnék szépséged előtt, de a határolt égisz nem nyújt megváltó boldogságot: csak az egybekelés kínzó felvonása apadhatatlan, maga a szentély, annak vélt kincseivel, nem nemesíthetnek.
Insanum, a térben, véget nem érő kertekben… Valóban fellelhetem? Szenvelgő éjszakákon a teher tán’ még súlyosabb… Ám képzeteim ott saját formáikba bomlanak – van, hogy a tér is kevés teljes képződéseikhez. Először elrettenek, megrökönyödésem azonban csak percekig kínzó – igaz, azokkal fizetnem kell harmati, pillanatnyi örömeimért.

Énekelnék ámulatodhoz… Egy sötét, mély, örvénylő spirál írja át magát újra és újra, lidércesen, keresztezve az alvilág zenéjét némi fennkölt, lírai játékkal. A melódia azonban a kínzókamrák fogságából elrettentő erővel tör fel. Az extázis és rémület itt orgazmus és ejakulációban végződő élvezet keserves kiengedésbe képtelen, beteljesületlenség, éles-szúró elégedetlenség különbözőségével párosul, majd fals mámor keletkezik. Ott lappang benne a tündöklő házasság, buja testi vágy, isteni-emberi sors egymás-vágyásának óhaja.

Tragédia záróakkordjai csendülnek fel ámbár égi harang hangosságával: sirat a galaxis, mert a találkozásokat, mint érett, pompázó, egyszerre lelkében lágy és testben erős, kikezdhetetlen virág – maga a halandó szív már nem bírhatja el. A fennforgásokért, hazug idealista képzetért, valamint a halálra ítélt ember valóra nem váltható, bódító keringéséért a hangzavarban arra ítéltetett, hogy ruháitól megszabadulva ragadja el őt az ismeretlenség és iszonyat. Kegyelemért fohászkodva pedig, hangjának apró elcsuklását követően, váljanak ama létezők körülötte közömbössé, az Egyetlenbe forgásért ne szóljon kántálás, az ölelő természet állandó kollázsát pedig ne váltsa fel a nyugtalan, félelmetes csend. Hisz’ mit kíván a temetkezni készülő szenvedő: elementáris legyen hát, ahogy elhantolásával ajkai közül szirom és bimbódzó csokor bújik ki. Amint a lélek végre láthatónak mutatkozik, már nem lesz, ki lássa. Hiszen a föld lassan lehull nehézségével a zord koporsóra, de a temetés ezen szakasza már kizárólag a még dobogó, de idővel lassan elhalványuló, szeretett hátrahagyottak számára válik időre elviselhetetlenné.
Minden egyes díszesre hulló földdarab a bensőjükre hull, majd mi ott könnyekben szabadul fel, addig az élettelen már a végső gyönyörszerzés részese. Szája körül, falfehér arcán pillanatra fennakadó szempárral, jéghideg-gonosz merevségben megidéződik valamennyi korábban szertefoszló burjánzás, hogy csatornaként egyesítse bizarr szereplőit: ahogy a befogadó magába öleli az elköszönő átutazót.

Vajon távolságunk, tévelygésünk, elérhetetlenségünk illő hasonlat halott sóhajaimra? Talán épp az elkerülhetetlen gödörbe süppedek én, melyet nem tárnak már fel, angyali megjelenésed pedig a fáradtan mélybe tekintő, elfelejtett lét a másik oldalon? Ha így van, akkor óhajom (drámám) részlete nem érhetett véget. Ha így történhetne, a fényben született, ám sorsába kényszerített lény elkerülné az aranykapukat és a végtelen zuhanást, jelentéktelenségbe hanyatlást kapná részesül. Én azonban másként foglalom költeménybe egészed, mi a vibrálást/életörömöt/fényesség oldalát – Metamorfózist! jelenti. Újra és újra meg kell halnom, hogy visszajuthassak az eszményi állapotba. Abba a templomba, amikor gyűrűt húztam az ujjadra és feleségemmé lettél. Most hát egy darabot magammal viszek Belőled a teljes énvesztésbe, dermedtségbe, míg Te hordozni fogsz valamit belőlem, ami ragyoghat-ékesedhet, majd ösztönözhet kínomban és üvöltésemben, hogy visszaszerezzem általad, Belőled, Benned.

Az éjszaka immár végtelenül hideg, fáradt – nyomorodott lelkem a virágoskert közepén megpihen. Éteri eső hull, nagyságos óda hallatik – kezed a kezemben, bár mindez illúzió csupán és ábrándozás hatása, de úgy érzem, érvényét hordozza, tehát igaz. Az idősíkok megnyílnak az elveszettség eme letargikus, mormolt, suttogásokkal átszelt kereszteződésében, hogy hangosságod – Magasságod – MAGASZTOSSÁGOD betöltse a holt teret; kedélyével, éberségével, letisztultságával hordozza a nemesség, áldottság és vigasz elérhetőségét.
Páratlan élmény, ahogy feltárulkozol. Kivételes szintézis, miképp Te Magad Vagy. Az erdő és lápvidék labirintusát nem érzékelem, sőt mintha most csak takarómat jelentené a csillagok közötti védtelen folyosókon, ahol évszázadokkal ezelőtt ezüstkulcsomat elvesztettem. Elbukottak reménytelen sikolyát elnyelte az űr, de hallom, ahogy az ijesztő, rémes hangtalanba valahonnan szalagról, avagy a kirekesztettek börtönéből olykor beszűrődik, gravitál egy-egy hangfoszlány vagy zaj a megértés, rádöbbenés pólusáról, a végérvényessel való szembenállás pirkadatakor.
Hangjaikat, zenéjüket galamb szárnyalása teszi emelkedetté, kopárságot felváltatva bámulatossal.
A galamb, tisztaságában, magabiztosságában – a bolygók körül feltámadó pislákolásban, mely végül Fényorkánba torkollik, újra TE VAGY!

Bódulattól részegen, kéjvággyal, zavart harmóniával, ékességgel éltetőd fölött – Uralkodó állapotban jelenik meg megannyi lázálom. Sorodat lángoló paripák követik, a gyümölcsöző házasok mind utódot nemzenek. Szentháromság hírnökei, sziporkázó tollakkal díszes ruhába bújt szárnyasok útvonala mentén, a gyümölcsfák terméssel jutalmazzák az arra tévelyedőt.
Égbe emelkedésünk, egyben kialudhatatlan szenvedésünk egységbe teremtése az idők végéig – és túlon-túlra mutat.

Gyertyát nyújtottál kezembe találkozásunkkor. Amikor elköteleztük magunkat egymás iránt, csókváltásunkkor már tudtam, hogy én Tebelőled születtem és te Énbelőlem teremtettél – majd ráeszméltem a szentségben: zuhanásomban a Megértéshez és Megérkezettséghez emelsz, gyászomban pedig az egybekeléshez üzensz előre a milliárd fénylobbanás közepette megbúvó, csak a riadt messzeséget végigjáró sötétségben, melyben árnyakat fölfedve folyosó nyílik:
Szürkeség a feketével elöntött palettán. Most ugyanúgy mutatkozik, oly’ csodálatba szeretkezett égitest színpadán, bordóvörös függönyök mögött, mintha az a kezdetek óta az Aranyhidat jelképzete volna. Valahol természetesen sohasem volt más. Eme megmentő, útvesztőkön átívelő, csillogó jelenség – Nyomorom, bánatom, évszázadok elveszett lelkének jelent kiutat. Idelent, Minotaurusz csapásaitól csupán ékességed gondolata lebegtetett – virágok nyíltak hát olyan magvakból, melyeket nem kívántak egésznek.

A születés és Halál paradoxon aljasságából, Pokol alá zuhanásból szentek, küldöttek mutattak a Grandiózus felé. Kulcsomról kérdeztek, melyeket elvesztettem e gomolygó szürkületben, térben és időben. Azok a titokzatos tárgyak már megvilágítatlan vesztőhelyen rekedtek, de immáron elindulhatok értük. A szent galamb, páros lelkem; elveszett, ám meglelt, szárnyaló szerelmes szépségem hordozza magában lámpásunkat, általa ajándékozott égő gyertyával pedig engedélyt kaptam, hogy élénkké varázsoljam, felélesszem a tüzet, mely körforgásban, spirál kánonban életet ajándékoz minden korábban elhalt, de mostanra újjászületni kész boldogságnak. Amíg a láng égve tartható, egyetlen lélek sem veszhet el a létezés formáiból, de őriznem és hordoznom muszáj, amíg újra le nem süllyedek, hogy ereklyéimet magamhoz vegyem.
Madár kíséretében, lángoló eszményi képek tobzódásában az Idő eltörlésre kerülhet, majdan a gyökerek kivágatlanok maradnak. ÉRETTED.

Szárnyalhatunk.
Emelkedhetünk.
Zuhanásunkban fohászkodhatunk.
Zord vidékre tán újra térnem szükségeltetik. De immáron, mint nemlétben gondozott kertemben; vitorlázó, szédült transzba fordulva – ki magányomra hagy, hasonlóképp Megváltás részese.

Egyetlenem. Sivárban szemlélődőm. A világosság misztikus tárgyát jelentésével magam kezében hordozom. Lelkünk összeolvad, egybeér. Eljöttél értem, hosszas imám meghallgatásra lelt.

ÉGISZ, mi itt tornyosul – Végzetem, a Nagyság kőoszlopait villanásokra tekinteni vélem. Hírnökeim, dalnokaim, összegyűlt ékességek,
Harsogom Ti Értetek!
Egységetekért, Lángotok hordozásáért… Létezésem összezeng!

Imre Zsindely, 2020. február 23

Fejezetemet a következő képsorokkal illusztráltam:
https://www.youtube.com/watch?v=9RKE1_hkKhw