Esszé: Az idő és tér zűrzavara | Ive Hasivald vándorlásai

Vákuum képződött a lélekcsatorna örvényén túl. Jupiter nagyságával jelezte, hogy mindez fontossággal bír… Az óriásbolygók hatalmasságai egyfajta védelmi erőt tartanak össze, de a titkok fejtegetése sohasem lehet veszélytelen.
Éreztem gyermekeim jelenlétét valahol a távoli messzeségben, pedig előző állomásom elérésekor arcukat már közvetlen megvilágításban élénken csodálhattam, de valószínűleg csak lelki-benső vágyódásom és bánatomból fakadó szeretetéhségem vezetett el ezen manifesztációkhoz.
A csarnok, melyen átsétálok végtelen útvesztőket rejt, egyiket egy csigalépcső vezeti fel, széleit ezüstben csillogó korláttal szegélyezve, lépteim pedig folyamatosan megütközések hátráltatják a pislákoló fények néhai isteni felvillanásával. Olykor öröm sugallatai rám-rám találnak, de egyetlen meggondolatlan lépés idefent megpecsételheti sorsomat; kárhozatra ítéltethetek, hiszen az áldott perceket feledtettem magammal, amikor igazán óvnom és védenem kellett volna. Miként jelenthetne számomra a Naprendszer feltornyosuló négy gigásza védelmet, ha most megtévesztésbe szaladok, valamint illúziókba, tükörszobákba, ahol énem különböző tagadott, vagy elesett megnyilvánulásaival találkozom?

Honnan tárul fel a szerelem, majdan merre tárul fel a spirálfonálba vezető ajtó, ahol megérthetném valamennyi tragédiám, halálom hiábavalóját? Kérdéseket intézek, így hát feleljen, szánjon rám időt, válaszolja meg, miért kellett némaságba száműzött angyalaimnak a tüzes pokol kamráiba taszíttatniuk, mielőtt valaha is megismerték volna a teljes szentséget? Ahogyan a leárnyékolt, smaragd félhomályban úszó királyságterem egészéhez érek, a félelmetes magasságokba növekedő szobrok és oszlopok talapzatánál megértem…
Szaturnusz sóvárogva járja végig tiszteletteljes, elementáris útvonalát, miközben testvérei mind a jelenésben, kitárulkozásban, egységben nem tűrnek megaláztatást. Miközben Ők saját nagyságuk határozott hírnökei, gyűrűs társuk szenvedését, bolyongását egy sem viseli. Körbezárják, kirekesztetve, pompájáért el kell szenvednie a határtalan szomorúságot.
A bensőmben érzem, összekapcsolódtam vele. Egyetlen utamat hatása alatt járom végig, olykor csak Neptunusz ellenállhatatlansága tűnik föl, hogy kék, titokzatos hullámainak átlójában elmerülhessek. Később természetesen mindig kiüresedve távozom (magamra hagy), de a vibráló színpadkép, andalító billentyűjátékkal aláfestve egy pontba sűrűsödik, egy azon dimenziókapu megnyitásáért felel.

Harsogom bele ébenben, üvöltésemben, vonaglásomban és szánalmas kínomban: négy égtáj, négy égitest, négy szimbólum érvényeként – szakítsátok lelkem azonos részben szerteszét! Lassan virágok illata merül feledésbe, pedig imádat virágszálaként növekedett áldott, ártatlan szerelmem, kit mindig ismertem, ám mégis későn találtam rá.
Nem véletlen játszik velem, vagy okoz tévképzetet az oltalom: aranyfürtös hajú, gondosan ünneplő ruhába öltöztetett gyermekeim, ha hallotok, kérlek Benneteket – Megteremtőtök nem okozhatja végzeteteket! Ha netalán mégis bekövetkezne, elvesztésetek eldalolja, vagy akárcsak hagyja, az átölelő gyűrű ébredését veszti, csak haragot és meg nem értést hagyva a krátert okozó mélységben.
Abban az egyetlenegyben, kiválasztott órán – sebeket kapott a lélegző univerzum, pulzálása azóta lényegtelen. Belefeketedett a gyertya lángja is, melynek vándorlásom előtt őrzője voltam; most önkéntelenül próbálom elveszteni rothadó énem egy részét, hogy nemesíthessek olyan formákat, melyek az idő születése előtt foganhattak. Illetve a portréra térve…
Egyetlen igazságát nem hiába kutatom vajon, még akkor is, ha bebocsáthattak a trónterembe egykoron?
Ha az arkangyalok valóban kört rajzolva, majd benne sokszögként helyet kapva őrzik a kijáratot, mágiájuk hatására létrejöhet, hogy az ellentétes közvetítés érvényesül. Báli ruhájában, legszebb köpenyét nyakába akasztva kíváncsian, bár apjától távol rekesztve bolygóm újra magányos pályájára indul a messzeségbe. Minél inkább sebzett és minél inkább megtört, annál inkább épnek és gyönyörűnek mutatja magát; Nagyságában bármiféle szempárnak fatálisnak hatna megjelenése.
Egyedüli érvénye, zengő-monolit telítettsége, aláfestő szerzeményeinek tündéri hozsannája siratóénekekbe költve az égbolt lassú, baljós bomlását hozza el, takarásba bontva a csillagokat, melyek ragyogóbbak ugyan nála, de létformájuk miatt sorsukat, elrendeltségüket már beváltották – nincs drámájuk. Isten és ember ezért keresi a kulcsokat, felsértve az űr hártyáit, remélve, csupán pillanatokra szerepet cserélhetnek.
A veszített legendájukat, férfi-nő kapcsolatot, örökké vágyottat értelmezik… Bolygók tulajdonságait halandó megfelelővel összefüggésbe hozzák, ami az Énvesztés pontján visszafordíthatatlanul megtörtént.
Így hát, a lélek kelletlen zsörtölődik, hisz létezésének tétje az eshetőség, hogy a semmiséggel, a felfoghatatlannal válik egyenlővé. Mi ént veszít azonban, terheket tesz le, legyen annak gondolata bármily’ iszonyatos.


Borzalom, viszontagság! Jajgatja a forrás, mi elenyészésre ítéltetett, kérleli a papokat, kik döntöttek felőle – engedjék, ne gyötörjék többé!… Mutassanak a fénycsóvák felé, amelyek lángba borítják szenvetlenül és szemérmetlenül mindazokat a helyeket, ahol járt és mindazokat a szíveket, melyekbe valaha is feledkezett. Az utolsó órákban egyre édesebb a vér íze, a dobogó pumpálása, a fájdalom kétségbeesett óhaja. Bárcsak szíven szúrna éles dárdájával az ellenség és életemet venné; érzem a kibontakozó alakzatokat, túl vagyok a fizikai világ érzékelésén. De ez mégsem a hervadáson túli ringatás átélése.
Szellemem oly’ sokáig kóválygott a feledésbe merülő, köztes, kopár sivatag ingatag völgyeiben… már testi szenvedélyhez fogható éteri bódulata. Kiáltanék, hiszen velejáróm a nemléthez intézett fohász, szinte kívánt ámulat lehetne, ha hagynátok, engednétek –
Ha nem lennék és soha nem lettem volna,
Lángra gyulladhatna a glórikus –
Hajthatatlan Menny, düböröghetne az Éter,
Légüres lenne az elveszettség mocsara,
Nem szaggatná, tépné, taposná és rángatná létrejöttem megannyi démon,
ám már nem is ezért imádkozom.

Királynőmet képtelen voltam megvédeni, szüleim terheit részben vettem csak vállamra. Itt sajog és ömleng Szaturnusz felettem; meddig teszi meg ugyanazt a körmenetet? Mit a papok a Teremtés előtt a sötétbe rajzoltak, most szédülten teljesíti úgy, hogy a boldogság kimért szeletét nem fogyaszthatta.
Lecseng, páratlan a felismerés –
Amint a Házasságot szentségtelenítem,
mindaz ami voltam, vagy vagyok,
Némaságba tér.

Ne a megfogható szerint gondolkodj! Mióta átléptem az irracionális elválasztó határvonalát, már bizonytalan az elkövetkezendő, épp ezért izgalmas is. Ugyan a gyermek felkent szövetségből, fecskendőből itatott illatözönből született meg, az áradat elágazásokhoz ért.
Egy árulás történetében kellene szerepet vállalnom?
Az alsó rétegekben kínzókamrák viszonyaihoz hasonlóan hideg és kegyetlenség uralkodott, az átélésemben fásult elgondolással párosult. Hiába volt minden próbálkozásom, kizárólag a beavatottak által ismert tanításokon keresztül tájékozódhattam. A felismerés számtalan alkalommal egy tépelődő résztvevő, egy végzetéhez igyekező herceg látomásai voltak, nélkülük nem bukkantam volna rá a lángoszlopokkal övezett egyenesre, ami akkor valahogyan a Menny bejárataként sejlett fel – Szüleim házasságkötésének terméhez értem.

Hang, harang, hallatom. Zeng és kong a Dafnéforia fesztiválon. Nevüket kiejtve múltba lökdösöttként marad hátra a bánat. A gyűrűző égitest állásába, hangulatába születtem én, de ők túláradó örömmel kárpótolták azt. Egyiküket, amint feledném, kőzetet vájnék a térbe – nem saját bőrömön tapasztalnám a tagadás súlyosságát: néma sikoltásokat invertálnék át, befogadhatatlan mennyiségben, bele a pulzálás centrumába, megbontva ezzel a fénysugarak rendezettségét. Helyükön lezárt, továbbhaladásra képtelen történetek elevenednének meg, ezért az alkonyban keresgélők legtöbbje elhull. Nevükre senki nem emlékszik majd, annál inkább tettükre – a holtsávok megrekednek, egyedül a sikolyokat vonzzák magukba, de szentség és értelem nélkül… Fáradhatatlanul lepi magába meg nem születettek apró, rövid, haldokló gondolatait… Ki erre jár, sírbolthoz ér.

Fátyolossá vált mindaz tehát, miben érlelődtem, a hangszerek is nyersebben szólaltatják meg a barátságtalan tévelygés zenéjét. Elnyújtott, variáció nélküli, rőtt tétel, hipnotikus zengéssel; bezárkózó, rejtett kicsiny szimfóniával. Kérleli, kívánja a melankóliát, a dallamokat, az átláthatóságot, de mindent elragad a fekete lyuk vonzástere, ami tartalmát egészítené. Körvonalazódik Egyetlenem is a zajban, a hanghullámok temetőjében Reá lelek.
Annyira gondozott volt, annyira szép álmaimban – fantáziavilágom Istennője. Érezni őt, miként átszenvedi egészét a kálvárián, káoszon, visszafojtott dühvel tölt el, egyben cselekvésképtelenné tesz.
Ringatózik a hangok viharában; éles, szűnni nem akaró egyben tizedelése. A hozzám intézett levelei nem mások, mint agonizálás jelei, miszerint az általa kavart és megidézett tavasz már soha nem tár fel tiszta, fehér mezőt, ahol egybekelhetnénk. És bár a magányos útkeresés veszélyeiben is különféle színeket rejt, az egyedüllét az idő és tér zűrzavarában elviselhetetlen.
Zaj, szólam, érlelés, visszafojtás, megérkezettség, tántorgás – felváltva, zihálva ébredek fel újra az álmokból, mely következő rétegzett tudatalattihoz mutat. Nem érzek. Régóta tudom. Hideget-meleget megkülönböztetni nem tudnék, mint ahogy együttérzésre is alkalmatlanná váltam. A zsongás a fülemben rekedt, sodró karcolás; elmémben a képek zsörtölődő ördögök bacchanaliája – elszenvedve azt szülő és gyermek, kik együttesen a mennyei lángot saját ujjaikkal oltották el.

Gyászba öltöztettelek, Édesanyám. Csókjaid, naiv engedelmességed alkotásban, öltöztetésben, gyengédségben öltött valót. Nélküled a mámor folyója nem eredt volna… de a nihil önkínzásé sem.
Megvetem ezeket a szavakat, mit rút, beteg rettegés önt tollamba. A fürkészés kezdetekor még voltak szeletek, amelyek darabkáit grandiózus egésszé építettem.
Kabátomra rajzolt térképem, kincsek lelőhelyei felé mutató iránytűm biztosított afelől, hogy a ködön át, közelgő esőfelhő vagy hideg évszak átvészelése után burokba húzódó szobára nyithatok ajtót; ott pedig bájos, csendes, halkan alvó hercegnőm vár.
A gazdagon ékesített háló valóban létezik. Jelenleg agg dimenziók polírozott burkolatai alatt, valahol, akár fényévekre, akár röpke lépésekre, akár legbelül magamban. Mégsem akadok rá.
Álmai ugyan vigaszt jelentenek, de mindez veszni látszik, ahogyan felmenőim építményét elhagytam. Ruhám is beszennyeződött, nem állhatnék így eléjük.. Ha nem érinthetném, már az is elviselhetőbb gondolat.

Hol járunk most legkedvesebb társam, bolyongóm? Orgonacsokorral a kezemben keresem néhai szeretteim emlékköveit, kik nem élhették meg az időtlent – azonban ezzel együtt átkelhettek korábban az Arany Kapukon túlra. Emlékeimen átfut közben, hogy növényeket gondoztunk a kertben egy sárgás-mélyvörös kánonban úszó délutánon, közelségük nyugalommal töltött el. A föld évek múlásával gondozatlan maradt, ugyan lámpással esetekre még visszatérek. Ekkor a féltve őrzött kép szürkületbe úszik át, elhalványul, jelentéktelenné válik; semmit nem találok ott. Kihunyt mécsesek, porral borított ereklyék, magára hagyott otthon.
Legközelebb tán Uránusz labirintusát fedezem fel. Lényem borzalmát és vigaszát jelenti Szaturnusz, de lassan teljesen megfeszít, kiüresít; fáj.
Idegen dinasztiába botlanék talán az émelygő zöld tartományban?
Zarándokutam, sorstalanságom már ez is segítené.
Merre tovább?
Mit rejt még az éj?

Akaratomon, vagy azon kívül átemelkedve, oldódik az én, lassan távolodnak a galaxisok, majd objektív szemlélőként látok rá. Ekkor szinte nyugalmasnak hat, nyomát sem fedezem szenvedésnek. Ha állóképként hagy nyomot az elmémben, talán el is felejthetem, hogy valaha kósza felfedezőként viselnem kellett hátrányait; viszontagságait zabolátlan időnek, felismerését, hogy szűz érzékeléseim mind megtévesztésbe botlanak.
Az eredendőhöz vezető út tehát elzárt vajon? Hogyan kerülhetünk milliárdnyi fényévre távol attól, mely magból egykoron a kreáció sarjadt? Isten nem kutatható tovább, ha benne vagyok. Sosem! A lehető legintenzívebb hasonulásom is gondtalan a magasabb bonyodalmakhoz képest, melyek már nem egekhez, királytermekhez, vagy templomokhoz köthetőek, hanem égiszhez, ahol darabokra szaggatna a gyarapodó lélekforgatag, mely maga az Ítélet és Parancsolat!

Uránusz vájt járatai jelentenek most pihenőállomást, a zavarodottságot egy szemernyit kizárom, mégha a lábadozásnak véget is kell érnie még úgy is, hogy a képletre, mint hiányzó értelemre, nem találhatok máshol.
Zuhog olthatatlanul, zápora visszatarthatatlan. Szenved és sír, ájultan bicsaklik útján a névtelen, közben felcsillanó pontokon új életek születnek. Ha a Tejút vázlatai az origón szabályosnak minősültek, legbelül sikolyokkal kísért elszakadás borít hegyeket, törmelékeket szórva a makulátlan állapothoz vezető folyosók elé, vagy észrevehetetlen portálokat képezve, melyek fekete lyukakba, árkokba torkollanak. Eme zeniteket a boldogság azon ágazása indítja el, mi kozmoszi agonizálásból ered. A teremtő így lehet befogadó és behatoló egyszerre:
Szörnyű gyötrelmekből gyúrja a létrehozáshoz szükséges nedveket. Gyűlölettel kellene viseltetnem iránta? Lángra gyújtott, őrzőből figyelővé válva; leomlanak törött monolitok darabjai… Húzódjak meg a fakóban, kérlel Ő.

Mint óriások, titánok, miként összecsapnak, úgy villan fejem fölött a történés, és mint fél-létező, kijelölt sorsom, mint megannyi vándoré, végéhez ért. A kősziklák lábaink elé zuhantak, betemetve a mennyek csarnoka felé emelkedő szakaszt. Angyalok éneke sajogva hangzik: a gyertyaláng védelmezőjéből rab vált.
Az aszteroidamezők immár nem választhatóak el a bolygók udvarától sem, a holdak pedig befejezik kísérő útjaikat és követendőjükbe ivódnak, hogy vele pusztulhassanak. Szaturnusz még továbbra is magányos sétáján, továbbreptetve a szomorúságot és csendességben való elfogadást. Kulcsokkal a szívük helyén temetődnek a fekete térbe, a fenyegetésbe, ami mindig is loholt mögöttük, ezért uralkodásuk utolsó órája ott lebegett előttük dicsőséges korokban is.
Uránusz titkokat hordozó, érdektelennek tűnő, semleges territóriumaiban fel-feltűnő, álmodozó kék szín ébredezik újra és újra. Talán álmodozó vízióját járom, egy kapcsolódó testvér-lélek álmainak vasrácsa mögé zuhanva? A világegyetem pusztulása illúzió lenne, vagy maguk az útvesztők mind érzékcsalódások?
Válaszaimat keresve, meggyötört virágszállal a kezemben tehetetlen vagyok. A Házasságkötő terem vakító fehérsége átszűrődik az összefonódás eseményében.

‘Kezed a kezeinkben.’ – dalolja a Hang.
‘Sétálj hát gyermekem a csillagösvényen fel!
Használd benső megérkezettséged, az egyedülálló tanítás bölcsességeit!
Örököseid halála nem lehetett hiába!
Elvezetünk a kertekbe, melyekhez nem mutat iránytű, nem vezet csigalépcső, valamint kiszűrődhetetlen bármi elem, varázslat, emlék.
Kezed a kezeinkben… Tartópillért jelentünk.’

Haljak hát Uránuszba, áldoztathassak Őbenne, ki rejtvényként takart vájatait megnyitja előttem.
Szerelmem. A középkori időkbe elevenülő kastélyod is mindezen zűrzavar különleges ellenpárja, üzeneteid azonban segélykiáltások egy felfoghatatlan fekete lyuk mélyéről. A Naprendszer rítus-szerű beavatásra kér fel, hogy kommunikáljak egy nyelven vele. A királyság közel, szüleim esküvői ruhába bújva várnak rám, hogy a lángot újra őrizhessem és életet lehelhessek – sarjasszak bele a dermedt, kátrány-lepte folyóba.
Hallani akarom, kívánom, magamba vonzom a hangotok és sóhajotok, az egyedüli perceiteket, ahol két testből egy születik, a nemzés pedig apadhatatlanná ékesül.

Letettem tárgyaimat, eldobtam ezüstkulcsaimat. Új ruhát kaptam, Édesanyám kezével varrottat. Az űr haldoklása borzalmas jövőt tár elém, és bár megtörténhetne, de Édenért vezeklést fogadtunk, így majdan megvilágítható.
Már teljességben látom a családi portrét, ott tarthatom őket az ölemben, vigyázva biztonságukat, szabadjára engedve szerelmüket. Apjuk én vagyok, az Űr sötétje, az útkereső, véráldozatára váró mártír, ki végső tettét szentesítve,

Önnön hervadást mívelésre váltana,
Ők ragyoghassanak Benne, én haljak el általa.
Idők végén majdan egyedül hív némaság,
Hogy nemzésem bimbói növesszék a csodás,
Zengésekben fürdőző mennyek csarnokát.

Imre Zsindely,
2020. szeptember 30

A történet ezután visszahat eredetére. A magasztosság egy külön szeletét térképezzük fel, a találkozáshoz vezető úton.
Visszautazunk a kezdetekhez, az ünnepély díszeihez, amikor a Mindenség még egyensúlyt rejtett, később azonban a rend megbomlott, a gyász felütötte fejét, tragédiák és örömünnepek váltakoztatják egymást.
A vándor lelke megszületik, mint ahogy inspirációjának tárgya is. A harmónia őrzőjéből a káosz hírnökévé alakul át, kárhozata a végtelenben való tévelygés és bolyongás.
Majd visszatalálás…

A bejegyzés kategóriája: Esszék, Könyv: Ive Hasivald vándorlásai
Kiemelt szavak: , , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply