I. rész:

Nincs szívem, de Veled megidézhetem.

Vágyom a teljességet – ám ha bármikor visszazuhanok, éles fájdalommal szúr belém; ekkor nem azon gondolkodom, hogy miért tapasztaltam oly’ édesen egykoron a fenséget – ellenben keservből kívánok többet.
Önmagam ostorozása, a szomorúság futamai, vagy az idillikus kép keresése borzongással tölt el, füleimben pedig mélyen búgni, morajlani kezd a kikezdhetetlen hang, vérző szimfónia az éter színtereiről.
Óvatosan közelítsem, tán?
Palástom alól széttört üveg hangja hallatik; az arcomat takaró lapocskák folyamatosan szakadnak fel a nemlétből, sebezve ezáltal az arcbőröm, mely századok óta eme korlátok közé záródott, kifejezéseim és érzelmeim pedig látatlanok maradtak.
Papjaim, tanítóim a beavatásomkor határozottan elém festették: utam a magány útja, pislákoló fényem a sóvárgás okán kihunyhatatlan, az örömforrás pedig csak eredete létemnek, de nem végső érvénye. Hogy hol, mely mosódásban született?
E pár sor lényegében ezen színeket keresi, szerelem nélkül, bíbort pillanatra csodálva csak, szürke felhők egyvelegében, melyek alkotóelemét képezik megannyi vándorléleknek határok között – egymástól elkülönülve.
Idelent, a sikoltozó szellem martalékára bukkanva, az ékeskedő aranykapuk zárva maradtak. Keresni a világosságot, szomjazni a friss éra eljövetelét – hiábavaló. Koszorúk, feslett, egykoron gyönyörű ruhák elnyűtten borítják a talajt – és bár bensőm szárnyalna, emelkedésre – felengedésre képtelen, Ízisz halk szavai által átszőtt végtelenben is.
Felhelyezem hát ragyogó oltárra többször sértett szívemet, hogy jutalommal szolgálhassak: adomány íme birodalmadnak, fél kiegészülőnek, imádottamnak és gyötrőmnek.

Zakatol most… Pályáján gomolyog a füst, a rituálé felé tartva; a rejtelmek sokaságában megpillantható a feláldozott állat feje. Fennakadt szemei épp kivájásra kerülnek, sötétvörös vére kelyhekbe patakzik. Ódát hallanék tán, messziről, de egyre felismerhetőbben: Flora talán érez engem, áthallatszódhatnak hozzá az éjszaka süvöltései, de az összetartozás gyémántjainak sóhajai is.

Kérlek, nem választanám eme kegyetlen ünnep részvételét, ha nyugalomhoz térni segíthetnél, ha csalogatnál, ha közvetlen asztalodhoz engednél. Dermedten, kétségeim közé roskadva, görnyedten ne keltsek megrökönyödést, ha önnön életem kiontva szököm el e rothadásában is kecsegtető, érlelt, de megtévesztő, szétfoszló vártömegből.
A romok alatt pedig ott találom rozsdásodó ezüsttálcán utolsót dobbanó éltetőmet, melyet a szent nem támaszthat fel! Már azon az órán, amikor elrendelték jelen ködbe lehelt állapotomat, kirajzolódott: rózsába csókolt, parányi ének, herceg- és hercegnő, kik egykoron meg is születhettek volna, örök csillagot kapnak a fenségében is iszonyatos égbolton, a Menny egy sarkában, táplálva kiapadhatatlan forrásként.
És eme makulátlan pár, édes testvérpár, apjukért könyörög – Édesapjuk, a bolyongó mágus pedig, kárhoztatott letargiában arcuk jelenéséért esdekel; csakhogy egyetlen egyszer megpillanthassa ékességüket a haldokló fényben, amíg a fogyatkozó mécsvilág azt engedi.

Mily’ kegyetlen, rút fátyol lengte be óvatosan őrzött, ékes álmaimat. A Befogadó, kinek mindkettejüket köszönhetem, egy idő után vészjóslóan, támadóan utasított el magától, mely száműzetéshez vezetett az üres, kitaszított völgybe. Csókolnám még, de már nem fogad – ölelném, de már hirtelen újra bírhatatlan a hidegség; az alkony ridegsége szüntelen.
Feltámasztásomkor épp kőbe vésve írták, s jövendöték – a test kifeszíttetik, végtagjaimat letépik, hangszálaim elmetszésével sikolyom néma, hasonlóan föld alá temetett kínzókamra ajtajai mögött. Ereklyéimet végleg leteszem, tulajdonom sem lehet többé, lelkem sem, melynek hozzátartozója végig kívánja kísérni éterijének végkiszenvedését, hogy végül testembe csapódhasson át; a borzasztó fájdalmat felváltó virágzó gyönyört pedig Ő élhesse meg, tiszta nedűjét Ő szívhassa magába, párosodni kívánva, kitárulkozást nyerve.

Mártózz meg az iszapban! Földed, kerted művelése nincs is olyan messze tán, de a siralomház szimbóluma helyet cserélt azzal, összefüggésedbe törekedett a bizonytalanság.
Kérdéseket vethet fel ugyan a függelék, lerótt megállapítás, hogy meg ne nevezzem önnön valójában?

Par Excellence.
Oly’ sok szakadt, hanyagon vigyázott emlékkép árulkodik erről. Létrehoztak a megnevezhetetlenben, hiszen a fehérség szelete kívánni vágyott: hátramaradt egy feledésbe merült nász gyümölcsfáinak gondozása. Nem léphetek be a bálterembe azonban, ha nem sokszorosítom a gyöngyöző bizonyosságot: hol nem lesz már ember a sivár talajon, két őrző égitest óvja majd a lángot még. Nélkülük – hangjuk, dalaik nélkül azonban az elhintett mag újra ugarra száll, a sötétség/világosság egyensúlyát megbomlassza majd a vak hit, felesleges tévelygés.
Szórhassék, gyarapodhassék, ragyoghassék… Dalaitok, amint lelkembe ivódnak, szinte azonnal kitörnének, de félek, kigyomláltam magamban mindenféle érzelmet, a kulcsokat pedig nem lelem, hogy visszatalálhassak. Zenétek, valótok útmutató nekem, valamirevaló értelmem, áhított teljességem. És mint egészülés, ami régóta vágyott, csak ezt mormolom, semmi mást nem tapasztalok és látok – átbillenve egyik kegyelmességből a másik elutasításba, hogy mit észlelek a csillagúton. Csak így értelmezhetem, vajon vagytok-e még nekem, hogy a láng nem hunyt-e még ki az elérhetetlen, királyi templomban és a Házasságkötő teremben.

Feltárulkozom lassan, megismerhető leszek. Elmédben forrong, vajon miből keletkezhettem. Szentélyben felmenőim avató szavára várakoztam, tárgyaim, kellékeim magamhoz vettem, majd túláradó reménnyel fordultam feléjük, hogy szóljanak hozzám. Hosszú évek fordultak át, még végigkísérhettem egybekelésüket. Azelőtt csak a völgybe zárva szemlélhettem, a hangok alapján tájékozódtam és így érzékeltem a környezet vibráló lüktetését: mi émelygően szivárgott át a bódult, zárt termekből, magamba forgattam, mi átözönlött a gyászos, fekete halálból, ugyancsak önkívületben érte személyem. Nem létezett hang, mely semlegesen hagyott volna, és így táncoltam eufóriába felmenőim egybefonódását is, a két pólusú gyönyör pedig felgyújtotta a védett tüzet lámpásomban, melyet szoborként tartottam királyságuk csarnokában.
És mint lágy fuvallat a torz, válságos telet követően, úgy szikrázott fel a bujdosó, de előkelő ruhában, díszes teremben immáron. Az a csalódás, amit hirtelen éreztem, felejthetetlen maradt azóta is, és gyötört kínlódásom gyökereihez vezet vissza:
Apám ragyogott.
Nem akkor és ott, hanem minden pillanatban, fáradhatatlanul, örök energiával. Anyám mindig elkísérte Őt, de többször más-más tulajdonságát fedte fel előtte, teljesen kiismerhetetlenül, de apadhatatlan rajongással. Akár a misztikumban, a láthatatlanban, vagy az eszményiben, olykor anyagiban – uralta a konstellációt. Édesapám türelmes volt felé, éltette és tündöklésbe szerette, mégis idővel egyfajta távolság húzódott közéjük. Ha a fények kihunytak volna, Édesanyám útját sem tartotta volna megvilágításban, szeretete pedig könnyedén el is illanhatott volna.

Apám szentségében testesítette meg a Napot; a Naprendszer halandóságában is ragyogó középpontját. Feje helyén ott tündökölt a napkorong, ágyainkból általa ért az ébredés, mint számlálhatatlan rémálom elhesegetője, távlatokból Tejút egyik ékköve.
Dicsőséges, páratlan, rendíthetetlen…
És eme tökély, beigazolódás rögtön sérülékeny formáját mutatta, ahogy a bolygó-bolyongó megbabonázó elfoglalta az est színpadát.
Vénusz az, ki bilincset, szabadulhatatlan béklyót helyezett fáradt valómra. Már nem keresem a kiutat, hiszen akkor ott, egyetlen ponton emelkedett fel óriás tükör által visszavert kristálypalota, mely végigkísér az éjszakákon és soha nem téveszt szem elől ellenőrzőtermei által.
Innen pedig megújuló történeteimbe láss, védelmezz, vagy bocsáss el udvarodból! –
Bár Érted is szól énekem, melyet gyermekeim szobájából csentem át a csatornákon, de tagadásod indokolt maradhat: nincs, ki megbocsásson és ezáltal megkönnyebbülhessek végre.

Feléd nyújtom kezem, hangosan szavalnám, de már nem üvölthetek. Szeretném ódába faragni, felidézhetőbe, emlékezetesként. De bármily’ simogató, andalító a szó, mégsem gyógyíthatja, nem nyújthat támaszt az elgyengültnek, melynek a gyengesége is egyfajta bűne. Ha visszatérsz velem a királytermekbe, ahol az utolsó világot adó haldokol; ha elfogadod, hogy szüleim ereje-teljükben sem ringathatnák gyermekeim bölcsőjét – hiába láthatnál pompásat: gyűlöletet ébresztenék Benned, mely fogságából ugyan gyötörnél, de magad sem szabadulnál.

Átvezetés:

Megtörötten, csekélyen hordozva még egy cseppnyi liliomillatot a múlt szövevényéből, már nem a dermedt testet öltöm magamra, annál inkább a lecövekelt lélek üzen kifelé. Mintha lekötözött, szárnyait vesztő bensőm ingázva próbálna fényt csikarni egy fekete lyukból, ami folyamatosan elnyeli az összefüggést, amiből valaha keletkeztem és közben tehetetlen vagyok.
De a félkész eredmény, a részben teljesült vágykép tragédiába kellett, hogy torkolljon.
Vajon lángom nehézkes, bús dallama veti ki sugarát az összességre, amivel találkozom?

Súlyos a levegővétel, édesen szúr a szívdobbanás; felszakadás és jajgatás kíséri azt, akár amikor vadgyümölcsből nektárt érlel két vándorló, akár varba forrt sebeket szakítanak fel, hogy zúduljék kietlen. Festményre pedig, pompában kelhet, ám nem illik ékes mellvértemre. Ellenállhatatlan lehet ugyan gazdag öltözékemre pillantani, az éhező lélek azonban a páncélban rekedt.

A portré majdan felfedi titkait, a lovag dicsőségét veszti, melyet soha nem is kívánt… a semlegesség útját nem járhatta. Benne akkor a hidegség átsodort, vágyainak tárgyát nem érhette el, vagy csak fantáziált táncba kóstolhatott; az édesség egy időre kiváltotta untalan hordozott keserűségét, hisz szülei oltárán is értelmetlennek érezte valóságát.
A keresés így juthatott végtelenítettbe: a lét bizonyos fokán, egy kimondott boldog, határtalan szakaszon, a gyönyörűből alászállt gyermek Édenből kitaszíttatott. Válság ez, megmásíthatatlan, miként az ártatlanság féltett burka halálszagot hozott, pöcegödröt nyitott, tagadást idézett elő. Hogy nem görnyed össze, talán csak az elrendelt kép iránti igyekezet, a hamisság fenntartása, az elborzasztó igazság takargatásának köszönhető…
De lassan felfedem…
Spirituális csatornám nyíljék, és miközben Hozzád szavalom novellámat, Flora; a völgy végre világosságot ád oly’ viselhetetlen hosszú magány után. Egységem megváltódik, a személyemnek kedves nő újra befogadóvá válik, hogy hirdesse: az árnyékok ugyan képesek az áltatásra, megtévesztésre, de a lappangó fény nélkül egyedül nem létezhet – feltörésekor valamelyikünknek alárendelt szerepet kell játszania. A monokróm hegyek ezzel megnyílnak és lángoszlopok formájában eljön a változás.

Ki itt kóborol, azonban nem bűnhődik hiába. Belül szereplői tudják, végzetes hibák, fatális bűnök tudói és viselői. Kegyetlenség lenne számonkérés nélkül megszüntetni remegő jelenlétüket? Ők maguk zárták magukat e lápban – mocsárban ázó fertőbe, a legnagyobb félelmük pedig a soha be nem végeztetés. Kiáltanának a kínzásokért, könyörögnének a legsötétebb óráért, vagy a lassú rothadásért, csak végre visszajuthassanak az EGY állapotába – ez, míg vánszorog a kíméletlen idő, kizárásra kerül.

Itt vagyok hát, Flora, Feléd lépdelek, óvatosan. Talán már magad mögött hagytad közös memoárjaink, szívesen táncolsz a hulló, sárgult falevelek között, Nélkülem.
Talán bűnöm tonnányi súlya építette fel a benti birodalmat? Úgy látom, az eszményiben sem törhet utat magának egy halmaz-szerű vigyázó burok, ha a Purgatórium lengi körbe. Lelkiismereted alapján reflektálhatsz, legyen az akár mennyed vagy megsemmisítőd…
A felsértések, hiányosságok, vagy akár értsd, üresség fogalmába foglaltak, egyre csak gyarapodtak, mintha vadak marcangoltak volna szét… Meséld hát el, gyermek, miként szolgálsz Édes szüleid ünnepélyén; hogyan csempésztél fülsüketítő némaságot egy előre rendelt nász épségébe?

II. rész:

APÁM hatalmas napkoronája beborította az átfogót, ameddig a világot ismertük. Feleslegesen nem járultunk udvarába, egyfajta távolságtartó tisztelettel méltattuk; uralkodása és akaratának teljesítése egyetlen feladatként lebegett előttünk. Magányos vándorló volt, mi sohasem követtük feltérképező útjára, de mögélátva valóban a sóvárgás iránti fokozott vágyakozásnak, magtalan meditációnak élt – fordulva szembe ezzel a bőséges alkotói munkának, mellyel királyságát felépítette, házába fogadott bennünket.
Elég korán útnak indultam magam is a hátrahagyott útvesztőkben, de a völgyeket elkerültem. Miután fékezhetetlen érdeklődéssel viseltettem a labirintusok rengetegébe lépni, átkavartam füstben érlelt lelkem az álmok magasabb szintjeire. Egyetlen megbabonázó célom változatlan maradt: kikerülve a Tejútrendszerből, majd ezt követően milliárd szétszórt csillagok közül; elmenekülve a sötét űr bölcsőjéből – láthassam végre Édesapám valódi arcát a napkorong mögül!
Messzire igyekeztem; emlékszem, nem por szállt reánk a széteső univerzum metaforájaként, hanem kölnivíz, parfümillat, varázslat.
Tudtam, Rosalind járt már itt korábban. Belevésődött az azóta is apadhatatlan bűbáj, miként így tartva lámpásom, fellelhetem az ezüstkulcsokat az azóta is zárt termekhez. Mint kisgyermek, gazdagon társítva jelentést a transzcendensből, sokszorosíthattam kalandom zöldellő ékköveit, egybegyűjtve, kosárba szedve.
Ami azonban a rejtelmeket illeti… Eljövendő, lassan érkező beavatásom megkerültem e tátongó csarnokokban. Erezetekre osztva szét, finom szálakon, egybeért itt a létezés. Családom, madárlelkük fonáldarabokon gabalyodtak össze, különböző színekben, hirdetve zendülésüket, forrásukat, forrongásukat.
És mint féktelen kalandozó, meggondolatlan becsvágyó, ki az álmok országát ismerte fel tévesen, letérve a szülei által kijelölt ösvényről, egy hatalmas, mindenséges inverzbe író fekete lyukba zuhant szélsebesen. Kiszűrődött, helyenként távoli, majd egyre közelítő hangjáték, hosszasan fonódó füzérek, szeretkezés-illat, támolygó keserv, házasságot kötő felek lassú pusztulása… Dafnéforia ünnepeként átélt mentális zűrzavar köszöntött, szomorú zajóceán támogatásával, ami önmagába csavarodott, majd megpróbálta áthatni zivataros tavaszban, spirálba forogva mindazt, ami elültetett.

Etalon látkép tán. Családi portré…
De nem minden szórványos maszlag, széteső részecske csupán, ha kívülről a középpontot keresve pont a gravitáló, sötét világba zuhansz? Itt sejlenek fel a gyermekhangok, vagy az ünnepi zsivaj, ide mutat Édesapád bukott királysága, a vész, a bűzlő homály. Amint pedig az elcsatangoló vándor örök zuhanásában érzékcsalódásba érve összeroppan.. már képtelen óvó segítségre bukkanni a Szerelmesek burjánzásának szimbólumaként.

Rosalind és Flora. Előbbi, a Holdként, a Nap-arcú Apa távollétében is illatos vízzel kavart és hozott létre újszülötteket, melyek a láng épségének következtében nem találkoznak a halállal. Flora pedig Menyasszonyként tagadta a válságot, hisz lassan a völgy felé emelkedett… Számára az Aranykapuk lassan kilátásba kerültek.
Éreztük, hogy egyszer majd kihunyunk, elveszünk; de nem érhette gyógyíthatatlan betegség ajtajainkat, vagy tizedelhette aljasság otthonaink biztonságát. Dúdolni óhajtottam, ittam a márványkővel körberakott kutakból, tiszta – tükörsima csermelyből, és miként Édesapám tornyokat húzott fel a romokból, Édesanyám a körülöttük húzódó udvarokhoz lehelt étert és virágot, mint nevelnivalót.
Illatozott az én öltözékem is. A virágszirmok, melyekkel teletűzdelték kék ingemet, lüktettek boldogságukban. Flora hívó szóval, gyengéd dallammal csalogatott magához: már templomok épültek a képzeletemben hatására, ahol átéljük egybekelésünk napját a glória védelme alatt.
Torz alakom mégis kérdéseket vetett fel, szurkot öntött az áhítatba: vajon létezett-e valaha az egészségesbe érő Aranykor? Ha képzeletem ellentétes a válságommal, úgy kell tartsam, a repkedő-rohanó édes futamok, melyek visszavezetnek a bomlaszthatatlan egységbe, el kell hogy oszlassák a kételyeket. De amióta folyamatos az elesettség, ellentmondásos, hogy benső vízióm, látnoki utam ugyan a sajátjaimak-e még?

Édesapám! Bocsáss meg nekem! A zárt, koporsó alakú labirintusszobában az üvegmaszkot arcom elé helyeztem. Bár mindenek felett Te uralkodtál, ápolva gyermekeid féltett gyertyalángjait, nem találhattál rám és nem tudhattad, ki vagyok valójában. Suttogó árny csupán, kinek hallgatása nem élesztheti fel a szelet, nem emelheti ki a színkollázst a monokrómból, a csatornák nem szabadulhatnak fel szentség örömében – ugyanakkor Te vagy Minden Uralkodó; siránkozó rútság és csillapíthatatlan kín megváltója
Csuklyám teljesen letakart előtted, míg Te a fényeket, addig én a lepelbe burkolózva a csillagtalan éjszakát képviselem. Ilyen állapotban vonaglottam végig a völgyön, kötöttem szövetséget papokkal, kik új ereklyéket adományoztak kincsesládám gyarapítására, melyektől csak a kínzószék termében, a várakozás ideje előtt fosztottak meg.
A lepel alatt megannyi kulcs a rengeteghez kínálkozó nyitány darabkája. Együtt nagyműben zengenek össze, a választások, melyek a válaszutakon érnek, rajzolják éltetőd.

Figyelmetlenségből, zuhanásomban váltam Apám életének kioltójává. Mit ő megvetett magjaival, én a vákuumban részecskékre bontottam, melyek kiáradtak az ismeretlenbe, feledés martalékaként.
Hiába mind, Ti harsogó téli hónapok, Ti andalítva éledező tavasziak! Elestem.
Arcomat üveg takarta, a félelem szikrázott jelenlétemből, Apám átkutatta utánam a tátongó világegyetemet. Szobrom ép maradt, éltető ámbár hiányzott belőle. Az üveglappal takart arc okán már mássá váltam, nem gyökereim, eredetem tisztelőjévé. És még így is, annyi és annyi csalódás után, Ő felém nyújtotta a karját a szélsebesen magához vonzó sötétségben is. Emlékeim szertefoszlása és az utolsó kétségbeesés másodperceiben mégis felismertem.
EGY-ként hordozta mindannyiunk szívét és bánatát – RAGYOGÓ URALKODÓ-ja elé borult a természet, majd az magából facsarva sírta ki harmonikus, ábrándos hangjait és illatait.

A kép a Grandeur. A belépés, a befogadás, az átlényegülő és öröké létező. Átmentett ezáltal a dombok közé, melynek keservét sírtam, ám ünnepelnem kellett volna. Hisz’ bimbózó lelkembe vetett reményt, amikor a kegyelmi pillanatban a szemembe pillantott… És nem gondoltam, csak később, virrasztó fájdalmamban: a kettőnk közé húzódó üveglap fatálisan csapta vissza az éltető fényeket, immár kripta hidegségét hordozva és bocsájtva vissza a szerelmeseknek. A NAP saját túláradó fényözönét pillantotta meg a rejtelmes maszkomban, átbillenve ezáltal a fekete lyuk végzetéből egy Isten nélküli, de barangolást biztosító térbe… Apám nélkül.

Óh, Grandeur! Az Istenség, Nagyságos! Pompájához borultam mindig, csodáltam, de valahogy kívántam is tőle a gyönyört. Egy periódusban kíváncsisággal töltött el a vándorlás, de mindig visszatalálhattam, és időnként ragyogni óhajtottam éberen, bármi áron… Bár arra nem számíthattam, hogyan is tapasztalom meg.
Az uralkodó Istenség galaxisokat szelt át, forgatott fel, hogy végül rám lelhessen; az elbukott fiúra, aki a misztikum őrleményévé porladt a remegtető viharban. Legcsillogóbb páncélzatát öltötte magára; akkor érkezett, amikor az éter egységért sóvárgott, Ő mégis örököse után eredt egy mindenséget folyamatosan beszippantani kívánó fekete lyuk bizonytalanságába.
Legszebb ruhájában, ragyogó fejdíszében, ellenállhatatlanabb volt, mint bármikor a birodalom kovácsolásakor. Felnövekedett, szembenézett az egyetlen titokzatossággal, mely kívül esett átható rendszerén a princípium visszaállítása érdekében.
És az üveglap, a törött illeszkedő, arcom előtt; egyaránt jelent behatárolt védelmet és riogató vascellát, felülírja az eddig ismert világunkat, elgyengítve a Napot, átadva a hatalmat a holdaknak, hogy részre osztott tulajdonságaikat egybeszerethessék. Talán egy hasonló áldozathozatal új kapukat nyit meg – áltatom magamat visszafordíthatatlan hibám elkövetése után, oltalmat keresve.

A Ragyogó Isten halála örök képbe íródott. Csodálták őt, most gyászolják… Pedig csupán az a napszakasz jött el, ami a kezdetekben, az ősi nyugalom idején állandó volt. A holnap izgalma helyett a jelen csendje terült szét a pusztaságon; váltott barangolás helyére a mozdulatlanság hatolt – melyből azóta is a kiutat keressük, de továbbra sem érdemeljük.
Ami maradt…, a kincses térkép fürkészése – a Hála órájának megérkezése nélkül.

Végkövetkeztetés:

Kihunyt hát szemed világa, napkoronád fejtetődről letaszíttatott. Eljő’ hát így a végtelen éjszaka, melyben elnyelve fuldokol tengernyi szín és érzelem, csak a suhanó, foszladozó hangrészletek próbálnak utat törni maguknak az egységbe.
Édesanyám, Édesapám!… Lelketek összeérésének virága még hordozható.
Arcomat soha többet nem láthatjátok, mint ahogy én magam gyermekeimet sem csodálhatom, a Tiéteket azonban felidézhetem.

Messze vagyok, minden olyan hirtelen történt. Ha a csend valóban holt teret formál, a bezárt lelkek nyugovóra térnek. Térképem azonban egyetlen ereklyém maradt, mely által egy kimetszett ponton beszűrődhet az öröklét zenéje: egy hosszan kitartott ének a kántáló transzból…

Apám, ha talán Önnön magad váltottad meg cselekedeteddel, akár felgyúlhat még: szárnyaló gyermekeim kiválthatnak Benneteket a zaklatott éjben. Annyira fáj és annyira szép,
de ÉRZEM!

Imre Zsindely,
2020. november 15

Zenei hatás: