Esszé: Rituálé | Ive Hasivald vándorlásai | Sadness – Circle of Veins (2019)

Csak gyújts meg egy mécsest, majd tedd fel a Sadness ‘Circle Of Veins’ c. lemezét, azon belül pedig éld át a záró, ‘I Follow Rivers’ puritán és az ember lényegéhez vezető rejtelmét.

Az ősz kellően varázslatos volt hozzám, valahol a sárgásbarnába ivódó elköszönés és a szomorúság közötti időben lehettünk, vagy oda vágyódtunk – pont olyannak tetszett mindig is október, amiért lelkem ebben az évszakban érvényesül leginkább.
A mécses lángjánál éreztem a halhatatlanság érvényét, miközben ellentmondásosan hevesen dobogott szívem az elmúlás köntösét felöltő dalok hallatán. A misztikum felfedeznivalót rejtett belsejében, időnként magához engedett, megnyílt, de képes volt váratlan pillanatokban be is zárni kapuit.


Illóolajat csöpögtettem a kis mécses felé helyezett edénybe. Emlékszem, a költözés után fedeztem fel egy rejtett utcát, ahol a kis szertartásomhoz megfelelő tárgyak után kutattam, mellette pedig egy lemezboltra bukkantam, ahol gyűjteményem első darabjaira leltem.
Visszatekintve, mindent áthatott a változás hangulata, de akkor a maradandóságot átütőbbnek éreztem bárminél – meg akartam állítani az egyedi pillanatot, azt kívántam, bárcsak örökké ősz lenne, szeptember és október – majd forogjunk át a dermedt novemberbe, hogy még inkább csípjen a hideg és még inkább fájjon a szív! Eme fájdalmak végül mind gyönyörbe csaptak át – akár még azon az éjjelen, vagy később, amikor már hiába kerestem az őszt, elmúlt.
Végérvényesen azonban megmaradt az állókép, álmaimban visszatér – fiatalságom delén, új napokon, újra és újra megtettem a sétát, figyelve a természetet, ahogy hozzám szól, ahogy változik, ahogy megszólít és elbúcsúzik. Mély hangok vájnak a húsomba, megragadnak, de nem enged többé az áhítat sem, eggyé váltam vele, folyton folyvást keresem.
Ha lelkem szolga volt tán, eme lépésekben felszabadítom, az Aranysárga Kapuknál, egyedüllétben; akkor kiegészülővel ugyan, de ma a magányos énemet megszólítva, frissen szent létezést élek át csak, melynek a halál elengedhetetlen része. Ha vágyom is olykor, hisz boldogságban és kietlenségben is vágyhatom, meghagyom annak idejét – katartikus betetőzése, mint érlelt zene és csodás hang, légyen az elrendeltnek való. Ezzel mozgóképek sorát kell majd végignézzem: ahogy fiatalságom lassan elillan, ahogy sóvárogva térnék vissza a megállított idő fagyott másodperceibe, ahogy elém sejlenek és velem utaznak a transzcendensben összefonódott éteri vándorok, ragaszkodó szívek, ápolt és ápolatlan szerelmek.


Egyedül vagyok. Úgy, mint akkor. Sötét szobámnak egy régi, elhasznált mécses ad világosságot, de csak félhomályban – emlékeimet felidézve mást érzek, kevésbé lehetek már ártatlan, de kétséget kizáróan élesebb gyönyörérzetet adnak a bántalmak. Mellé bódító illatú füstölőpálcát égetek. A tisztaságot, a makulátlant már csak akkor érezhetem, ha felöltöm fehér ruhámat, amelyet ünnepre szánok – és a zenehallgatás számomra ünnepély. De az érzések már nem olyan hosszan kitartottak, mint akkoriban – a képzeletemre utalva tanultam és értettem meg az emberi szenvedést, a kínokat, mint ahogyan siratókkal aláfestett tragédiák történetéből az összetartozást… Ahogy pedig a márványsírokon, a hervadó virágokon túlról belém mart egy teremtést jelképező, térdre kényszerítő billentyűfutam (Decades), az életemben a fohász maradt, a könyörgés szóba, mondatba írása – és mindent eköré a zenei motívum köré építek fel, bár felnőni soha nem leszek képes hozzá – azzal, hogy átélhettem, azáltal, hogy részévé válhattam, kapcsolatra találtam a nemlét és az örökkévalóság között – ahol a természetfeletti VAN, az isteni, az Egyeduralkodó.


Mennyei átlényegülés hát minden itt töltött maradék időm és lehetőségem. Fájni fáj, ezt már gyermekkorom óta érzem, de a kutatás véget érni nem akaró, nem is tehetném, hiszen belélegzem – magamba szívom a füstöt, ami az őszből árad, a haldokló környezetből, a múlandó szépből, a szétbomló teljességből – hogy majdan tavaszra újra egylényegűvé váljék és új kérdéseket vessen fel az utazónak…

Vándorok, kik velem tartottatok – bántottalak Benneteket, többször, lelketeknek és testeteknek világot mutattam, de be nem váltottam; a kételyben, kérdések között hagytalak Benneteket. Találkozásunk tán helytelen lett volna? Nem gondolom… Belesajdult szívetek, mint ahogy az enyém is – egyetlen eszközeim a zene és a bor, együttesen tollat ragadok hát újra.
A szőlőszemek egységbe képződnek, a tollam pedig vándort indított útjára, azon a mezsgyén, ahol a világosság a sötétséggel táncol, fellelhető szobámban a mécsvilágnál… Hogy könnyeimmel átitatva, a misztikusok elszigetelt életét élve bukott próféta szól belőlem, visszahat rám, oly’ rég már. Ne rám hallgassatok, ne engem kövessetek!


A hangok egybeolvadnak és megszólalnak, olykor csendesen, olykor pedig fülsüketítően, mintha a mennyek országából zúdulnának le. Érintésetek, ölelésetek még mindig legkülönlegesebb álmaim fennkölt, múltba révedő részletei. Mintha gótikus festményeket szemlélnék… A bensőm ott van JELEN, és Ti is velem, de közben minden reggel a jelenre ébredek.

Ott azonban… akkor…
Émelyítőek vagytok.
Hatalmasságok.
Nagyszerűek!
Ezek vagytok Ti! Folyamatosan változók, de maradandóak is, a szívemben kitörölhetetlenül.

Imre Zsindely,
2021. szeptember 16

A bejegyzés kategóriája: Esszék, Kultúrsarok: Zene-blog
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply