A következőkben egy olyan project legjelentősebb műveit mutatnám be, amely az első találkozások alkalmával már a szívembe ékelődött, minden fájdalmam és örömöm, poklom és házasságom lélegzik a műveiben. A Sadness a depressive black metal egyik gyémántköve, mely ugyanakkor csak feketében és fehérben izzik. Engedd hát meg, hogy beavassalak részleteibe, legkitűnőbb megjelenéseinek világába.
Circle of Veins (album) – Az ‘I Follow Rivers’ esszenciaként ragyog a black metal égboltján, mely túlnő alfajokon, stílusirányzatokon. Eme tétel mindaz, ahová a lemez első fele folyamatosan vágyakozik, hogy ott elsirasson minden fájdalmat örömben, gyönyörkertben. A Sadness alkotója, Damián Antón Ojeda olyat tesz szinte minden egyes megjelenésén, amely a sérült, traumatizált, sajgó lelkeket átviszi valami eszményibe, valami azelőtt feltárulatlan boldogságözönbe. Lemezei kísérletek a lélek lényegi halhatatlanságának ősképéhez, a zene pedig hű lenyomata mindez érzéseknek. A Circle of Veins az utolsó, említett tételig egy felkészülés, hogy a záródarabban valóban átélhessük az elmúlás és végleg eggyé válás eszményképét.
Tavalyi év őszén, egy kavargó évszakban, egy végre valóban lelkem magjához szóló szeptemberi hónapban fedeztem fel, és nem felejtem; azóta is vallom és akarom minduntalan. Oldalamon már írtam akkoriban a lemezről, és a felejthetetlen, lelket átszúró, és azon tápláló szellemi értéket beeresztő záró tételről, de nem tudom eléggé hangsúlyozni: a munkásság itt bearanyozódott, ékességeit szerezte, és azóta is ragyogtatja. Lényem minden nyugovóra téréskor három dal szerkezeteit, részleteit énekli vissza: a Joy Division féle ‘Decades’ és a Talk Talk féle ‘New Grass’, valamint a Sadness ‘I Follow Rivers’ darabja. Szerelmeim elszakadtak, gyermekeim születésük előtt elnémultak, ám egyetlen szerelmem még mai napig ápolja bensőm. Ahogy szerettem, ahogy elszakadtam, az a ‘Decades’, a ‘New Grass’ és az ‘I Follow Rivers’, én pedig azért születtem, hogy halljam őket, és hogy leborulhassak, virágözönben, az utolsó alkalmakkor.
Somewhere Along Our Memory (album) – Ha a lemezeket nézzük, ez a legkonzisztensebb, legegybeérettebb Sadness album az összes között. Vannak magaslatok, de azok a zárkózottságból, elszigeteltségből fakadnak. Természetesen ez majdnem minden Sadness lemezről elmondható, de itt valahogy összpontosul az életmű. A sötétség az alapokon bekebelező, ám ebből folyamatosan felfelé vágyóik az alkotás, a középpontjában így olyan lelki táplálékot és édes nedűt nyújt, ami csak a metszésponton felfedezhető, a gyötrelem és elragadtatás határvonalán.
Fejezetekre osztva nyugodtan hasonlítható nagyívű művekhez, ám itt az eszközök teljesen lecsupaszítottak, mégis, a legilleszkedőbb atmoszférát nyújta az összkép. A Somewhere Along Our Memory a mi közös eredendőnk, minden más személyes felfedezés lehet, de ez az album valami borzongató szépséggel szól egyszerre a vergődő, végtelen egyedüllétben hagyott embernek, valamint az egységhez is.
I Want to Be There (album) – A lemez, amivel megismertem a Sadness-t, de úgy gondolom, pont a megfelelő album az első találkozásra. Depresszív persze, de valahogy több az emelkedettebb pillanat, mint az öngyötrő. Visszatérni is ehhez talán a legkönnyebb, befogadható még úgy is, hogy szenvedő lélek műve. Ámbár, ekkor már, túl megannyi megjelenésen a háta mögött, itt valami gravitáló pontba sűrűsítette mindazt, ami alapjaiban a zenéjét áthatóvá és felőrlésében is megváltó erejűvé tette, azonban a lélek mintha itt elemelkedne a sötétségből. Kapaszkodó persze nem sok van, de a Sadness talán először szövi át utazását olyan vágyódó gondolatokkal és érzésekkel, amelyek meg is érkeznek egy olyan valós pontba, ami hűen reménykeltő volt, és nem hagy minket a kilátástalanságban.
Úgy gondolom, megannyi megpróbáltatáson, kifacsart és megalázott állapoton keresztül érdemlegesen jut el az alkotó ehhez az albumhoz, hogy miközben új utak felé mutat, közben nem felejt el semmit, ami eddigi állomásait kifinomulttá, érzékennyé és maradandóvá kovácsolta.
Leave (album) – A Leave nálam személyes lemez. Nem az első megjelenés lenne, amit ajánlanék, mert ezt nem tudom kollektíven elképzelni, ahogy megváltja az emberi lelket, csakis külön-külön, ha találkoznak vele és felfedezik. Lehet valakinél nem is így érvényesül, nekem azonban egy rejtett kincs a Sadness kamrájában. Ha hasonlítanom kellene egy másik albumhoz, akkor a Somewhere Along Our Memory lenne a párja felépítésében. Eszközeiben mindenképpen minimalistább, az EP-kre jellemző a hangzásvilág, amely valahogy mégis egy kulmináló nagylemezben összpontosul. Úgy is fogalmazhatnék, két kislemez összeérése, de csak első hallgatásra… A Leave a hullámzás, a Leave a maradéknyi fény, ami még sóvárogható, a Leave a teljes elszigeteltségben is jelen lévő, klasszikus zenei művekhez fogható iránymutatással.
Sun Into Water (EP) – Írhatnék még egy albumot az ötödik helyre, de úgy érzem, hogy a Sadness EP-k is kötelező darabok, egyáltalán nincs mellék formájuk, jellegük. Ez a 15 perces EP a legjobb a kislemezei között, mert a két dal kb. annyira műfajesszencia, mint az Alcest ‘Le secret’ darabjai. Depresszív black metal még nem tisztított ennyire lelket, mint a Sadness, a Sun Into Water pedig rövid terjedelemben is hozza a lényegi tartalmat.
Felidézem a pillanatokat, amikor hallottam a Dreaming Ocean-t, végtelen magányban. Már hosszútávúan meghatározott, kiismertem magam benne, de volt egy nap, amikor elviselhetetlennek éreztem azt az élethelyzetet, amiben voltam. Egyetlen nap volt csupán, hisz a labirintus útjai folyamatos ragyogtató kincsekkel látnak el az árnyak között, mégis, azon a napon igazán szenvedtem. Nem azért, mert elvesztettem volna valakit; nem azért, mert szörnyűség ért volna – egyszerűen csak, mintha pillanatokra kihullott volna kezeim közül minden. Ahogy Ian Curtis, fogalmazott: „Létezés, mit számít? A legjobb feltételek szerint léteztem. A múltam immáron a jövőm része, a jelen kihull kezeim közül”. Hogy ma Damián viszi tovább mindazt egy elrejtett, ismeretlen kastélyszobában, amit Ian megfogalmazott, arról biztosít minket zenéje.
The Rain That Fall Alone… (album) – Egy csoda volt számomra ez a megjelenés. A kevésbé ismert lemezei közé van sorolva, pedig megérdemelné, hogy a legnagyszerűbb depressive black metal megjelenések között emlegessék. Egy gyémántkő, beszélni is alig lehet róla, főleg ami a második felében történik. A kulcsdal az ‘A Tapestry of Winter Wolves’, melynek utolsó három percében olyasmi történik, amit talán csak a Circle of Veins-szen hallottam, és egészen végigviszi a hangulatot az utolsó, címadó tételben is. Egyedien ragyogó csodálat.
Igen, ‘A Tapestry of Winter Wolves’. Az ‘I Follow Rivers’-t követően a leglényegibb, teljességbe ivódó Sadness tétel, a felépítkezések, a hullámvölgyek, a kicsúcsosodás, a minden és az elegendés dala, mindennek pillanata.
Most, amikor írok, ezen darabot hallgatom. Feltehetném ünnepélyemben Wagner-től a Bolygó Hollandit; tehetnék úgy, mint az év első napján, vagy tavaly Húsvétkor, hogy újra lelkem átszellemült, rátalált, életem lemezét jelentő alkotását teszem fel, a Joy Division ‘Closer’-ét. Ám ezekben a hajnali, késő órákban, egyetlen dal szól most csak: az ‘A Tapestry of Winter Wolves’. Hallom a ‘Closer’ zárótételének, a majdan testem elhantolásakor felszólaló ‘Decades’ taktusait, és hozzáilleszkedik Damián tétele. Itt a sötét már nem komor. Aki érezte magát valaha igazán egyedül, elszigetelve, meghurcolva, tudja… a boldogság csak itt van jelen igazán, a rátalálásokban.
Ápoltassék lelkem hát, mindaz genocídiumban, megütközésben, semmivé válásban. Mert megérkezésemben a semmivé válás a lényegibe mutató, a teljesség, az öröm és üdvösség. Damián Antón Ojeda, ki olyat tett, mint Ian Curtis óta senki a lelkemmel. Zenéjében darabokra hulltam, majd a virágoskerttel egybeivódtam, egy lényegűvé váltam, és szomorúságom innen, a part másik oldaláról nézve már maga az előre elrendelt és felavatott oltalom. Zenéje tövises, ellenséges növényként szakít fel, majd harmat cseppjeivel gyógyít, hogy a megtett út közben emberi esszenciádhoz mutathasson.
Szóljon, csendüljék fel hát soraim és mondataim végén, az ‘I Follow Rivers’:
https://youtu.be/dMGHVJAFmm4