Rendező: Denis Villeneuve

Habár David Lynch kedvenc rendezőim egyike, a Dűne az egyetlen filmje, amelyet nem láttam. Visszajelzések alapján és saját megítélése szerint is egy fekete folt a munkásságában, túlságosan meg volt kötve a keze, nem tudta a saját képére formálni az alkotást. Mindenesetre nem csak a film bukása miatt nem készült megfelelő adaptáció Frank Herbert művéből. Az irodalmi anyagot nagyrészt megfilmesíthetetlennek tartják.
Denis Villeneuve-nél nehezebben találnánk ma jó választást egy új adaptáció elkészítésére, hiszen olyan filmekkel tette le a névjegyét, mint a Sicario, az Érkezés, vagy a Szárnyas fejvadász folytatása. Utóbb említett két filmjét volt szerencsém moziban látni, azonban a Dűne tavaly kimaradt, a járvány óta nem ültem be filmre (egyetlen magyar film jelent csak kivételt egy művészmoziban). Az sem nyerte el a tetszésemet, hogy egyszerre jelent meg a film nagyvásznon, valamint HBO Max-en, ez kicsit rontott a varázsán, hiszen addig minden Villeneuve film eseményt jelentett, hogy szinte kötelező moziban nézni az alkotásait.

Hosszú hónapokig nem tekintettem meg a filmet, vártam, hogy lecsengjen a nem is túl nagy hype, mindenesetre mozikban még így is jól teljesített. Ma este végre részese lehettem Villeneuve új alkotásának, végre nyugodt hangulatban, negyedik karanténidőmben láthattam, de meg kell mondjam, kicsit csalódott vagyok. Denis Villeneuve és Christopher Nolan munkássága között sok hasonlóságot vélek felfedezni – mindkét rendező visszahozta a mozizás eredeti lényegét, a nagyvászonra kívánkozó történeteket, az elképesztő látványorgiát, valamint okos, kigondolt filmek jellemzik őket, hihetetlen módon tudnak hatást gyakorolni – méltán hordozzák valahol Kubrick hagyatékát igényesség szempontjából is. Azonban mindkét kortárs rendezőnek vannak parányi hibái, ilyen pl. amikor Nolan emberi érzelmekről szeretne beszélni (Csillagok között szentimentalizmusa), vagy amikor Villeneuve válik olyan hideggé, távolságtartóvá, mint a Dűne esetében, aminek végeredménye így egy steril alkotás lett.
A Szárnyas fejvadász folytatásánál volt szerintem a csúcsponton, akkor az igazán emberi megközelítésű Érkezés-t követően gyönyörű kitartott jelenetekkel és hipnotikus atmoszférával próbált felérni az eredeti szintjére, és néhol sikerült is neki. Most azonban, a Dűne esetében úgy dolgozik, mintha egy kötelező olvasmányt mondana fel. Megragadja a hatásos részeket, ezek működnek is, de most nem éreztem ugyanazt, mint amikor Ryan Gosling karakterén keresztül nyertünk bebocsájtást egy ellenállhatatlanul sötét világba. Most mindent kívülről figyeltem, és bár vannak kimondottan érdekes és értékes pillanatok (a sivataggal beborított bolygó képei), de sohasem érünk el abba a magaslatba, ahol előző műve járt.

Nem olvastam a Dűnét, mint írtam, Lynch filmje is kimaradt. Ettől függetlenül azonban hittem benne, hogy Villeneuve beavat majd engem ebbe a világba, hiszen minden készen állt ahhoz, hogy ezt ő tegye meg. Ismert színészek sokaságától tobzódik a film, de a karakterekre mégsem emlékszünk, az első egy óra számomra végtelenül sekélyes és semmilyen volt. Mindezt Villeneuve szintjéhez mérten értem persze, mert sohasem rossz a film, mindig hoz egy szintet, majd szerencsére a film második felére végre izgalmasabbá válik a történet, és a végkifejlet is elégedettséggel töltött el. A bevágott álomjelenetek hatásosak, a karakterfejlődés Timothée Chalamet játékában említésre méltó, ám hogy valóban meghatározóvá tud-e majd válni, az csak a második résszel együtt derül majd ki.

Természetesen a rendező többször megvillantja egyből felismerhető stílusát, az izgalmasabb jelenetek Hans Zimmer zenéjével okoznak maradandó pillanatokat, és mint film is, valóban egy korrekt adaptációról beszélünk. Lynch eredetije sok negatív kritikát kapott, de olvastam egy humoros, ám mégis ütős véleményt a két film összehasonlításával kapcsolatban: „Lynch filmje egy érdekes bukás, míg Villeneuve filmje egy érdektelen sikertörténet”. Ez az egy mondat kicsit az én véleményemet, gondolataimat is összegzi. Megteremt egyfajta atmoszférát, a képi világa nagyívű, de sajnos annyira steril minden, hogy unalmassá válik a film, bármi is történik benne. Kívül kerülünk az egészen, nem vele együtt lélegzünk, és ez egy kissé csalódást keltő, mert a Szárnyas fejvadász esetében ez pont fordítva történt, ott együtt lélegeztünk a környezettel.

Így pedig, hiába nincs rávilágítható hibája a filmnek, valahogy kimondott varázs nélkül marad az összkép. Nem Villeneuve zsenijéből ered, amit látunk, mert eszköztárát hiába használja néhol, ha mindezt szürke karaktereken keresztül teszi, akik közül mindegy ki hal meg, ki marad életben, mert nem tudunk izgulni a szereplőkért. A világ bemutatása a rendező nevéhez méltó, ám nem tudta megadni nekem azt a beavatás érzést, ami az előző három filmjében annyira lenyűgözött.