A Stranger Things hangulatához írt érzelmi közvetítés, amelyet Szerelmem határoz meg.
Zenei hatások: Joy Division, New Order, Kate Bush.

Lelkemben a vágy újra és újra elöntő, csodálatos, egyénformáló és transzcendens. Létezésem, ha elhalkulna, azonnal izzó erővel tör fel, kísérete pedig a káprázat és eufória.
Először a szeretni vágyást érzem, teljes monokróm sötétségben. Nincs fuvallat, csak hideg állandóság, bevéső fájdalom, de mély érzés, miszerint szívem dobog, él, majd a felvágott sebek örömöt lüktetnek ereimbe. Egy holt virág marad a kezemben, ami ugyan elhervadt, de még köszönt reá a virágzás, az egyetlen, ami elválaszt ettől, az idő és várakozás.
Hosszú idő, önsértés, gyötrelem, egyedüli órák… Az idő a haláltól a mélybe süllyedő koporsó látványáig túlontúl hosszúra nyúlik. Azonban mindennek rítusa, kivárása elengedhetetlen. A boldogság eléréséhez legalábbis valóban az.

A hosszú magányt, az emlékek őrzését végigkíséri a fájdalmas, de mennyei zene, a Joy Division ‘Closer’-ének hangjai. A lelkek temetésén csak a Decades szól magában, annak második felében süllyed el testünk, majd emelkedik fel vele egy időben lelkünk. Egy beavatott lélek készen áll a szeánsz taktusaira, a végtelen haláltáncban ott a Találkozás, Házasság, az Elengedés és az Utóélet.

A tavaszi temetés idején nem sírtam, de könnyek záporoztak a lelkemben. Közben pedig boldog voltam, mert megismertem a szerelmemet, és minden eltelt napon egyre inkább vágyakoztam iránta. Bensőmet szerette, fényemet engedte szabadra, miközben simogattam haját és a pihezivatarban megcsókoltam. Olyan volt, mintha a magokat ültettük volna el, és megszületetett volna belőle egy szent összetartozás. A magok pedig, amelyek akkor ott a földre hulltak, emlékeink által az atmoszférába emelkedtek, hogy ott otthon érzetét és meghittséget kölcsönözzenek a szívünkben. Az átélés gyönyöre az évek múltán cseppet sem fakult, sőt… a monokróm képeket kiszínezte, egésszé varázsolta, átélhetővé tette.

A csokor pedig oly’ sok idő után burjánzani kezdett, mintha angyalok és gyermekek születését élhettük volna át, a kép pedig örökre éltetőmbe vésődött:
Szerelmünkkel égi trónra szárnyaló lelkeket álmodtunk, csókunkkal pedig egymásba összefonódtunk, hogy táncoltathassuk gyermeki ábrándjaikat. Sohasem hagytak el bennünket. Ők örökkön élő, kettőnket meghaladó fenségek; egy új, erkölcsös világ jelképei és szereplői.

Becsben tartott szerelmem teste nem az enyém, és ő sem érinthet engem, de egy történet nélküli, éteri időben mi állandóak vagyunk, egybekeltünk. Dalolj hozzám, New Order, dalold hozzám ‘Your Silent Face’ dalodat, mely Ian temetése után csokorba nevelte a leszakított fekete-fehér virágokat.

És immáron bordó, sárga, márványfehér, és lila színekben tündököl a virágos kosár, ezerarcú jelenlétében, igéző illatözönében. Nem érintem még, bár átadnám Neked, de csak szemlélem, mint díszített oltárt. A mi bölcsőnk, a mi kelyhünk, a mi templomunk.
Az illat és zene ellenállhatatlan, csoda teremtődik, isteni konklúzió: elsüllyedt koporsó súlya elemelkedik vállamról, szerteágazik a könnyed térbe; a virágokat Nap sugara érleli és öltözteti – feltűzök egy szálat fehér ingemre, majd füled mögé, hajadat óvatosan érintve, elhelyezek még egy szálat.
Megcsókolnálak, de már nem vagy enyém. Nem ezen a helyen. De egy másik világban, egy hazugságok és csalódások nélküli kastélyszobában egymásba ölelkezünk és szeretkezünk.
A kibomló virágoskert minden csodája és részlete ajtajainkat díszíti, bejárati szobánk folyosója előtt spirálba kavargó mellékutak mutatkoznak, melyek titkát mi fedeztük fel, ketten. Itt együtt lehetünk, múltbeli sérelmeink többé fel nem szakadhatnak – korábbi kiáltásainkat, egyedüli sikolyainkat felváltja a kéjes öröm.

A tánchoz már Kate Bush énekel, felszabadultan, elragadóan. Ő minden makulátlanság szeretője, anyja, gondozója. Ahogy selymesen érint, lágy hangján megszólít, annak hatására csillagok születnek az égboltra, bolygókat táncoltat kegyes ölében. Ruhája míves, kézzel vart, gazdag emelkedettséget sugall, spirituális egészséget, végső érettséget és megérkezést. Táncolni vele, az egyedülálló tanulás, tapasztalás. Miután őt lelkemben hallom, táncom lépéseit tovább járom, felkészülök esküvőmre, váltakozva fehér és színes virágok sokaságában. Nem a szememmel látok már… Érkezésemkor behunyva tartom szemem, de többé már nem sötétséget, hanem alakját látom, … Szerelmem kirajzolódik az univerzum befogadó építményében, Glória királytermében. Alakja álmaimba vissza- visszatér, tápláló édesanyaként mutatkozik, az ékességek életadójának.

Nem szeretkeztünk, de csókolóztunk az egész éjben. Határainkat éreztük, de vágyaink feltörtek újra – ruháinkat levetettük, szerelmesen végigszerettük egymás testét, miközben visszahúzott a hétköznapi valóság.
Ma sem vagy velem, testi szépségedben nem. Ám, amit lelkemnek adsz, az maga a házassági szeretet, és mint mindig, egymást fehér ruhában, ragyogva képzelem a Befogadó kapukhoz, mi ott gyermekeket nemzünk, mi ott angyalokba halunk. Ők pedig hirdetik egykori magasztosságunk, áprilisi, tavaszi összetartozásunk – mert nekem Te vagy az Egy, az Ellenállhatatlan, az Emberi Szeretet legfelsőbb kinyilatkozása. Te vagy a befogadó Nő, az aggódó Anya, az áhítatos Szent, az oly’ sokáig várt, izgatott fokozottságban várt, és végre megérkezett Ünnep.
Csókolnálak újra, újra és újra, ajkaidat kívánom, de lelkem még inkább szomjaz Téged. Elfeledett életemben azt akarom, hogy Te legyél az egyetlen, akire emlékeznek. Csoda vagy, merengésemben az Egyetlen, és irántad vágyakozni nem kínzó, hiszen tiszta emberré, férfivá tesz minden pillanatban.

Az elhalt, öreg virágokat itt őrzöm a padlón, a földön. Beborítom vele szobám és ágyam, hogy halálukban én is velük haljak, és ezzel egyidőben velük támadjak fel. Minden virág szirma, amely érinti a testem, az a Te érintésedet érezteti; és igen – Te vagy!
Öreg szirmaik által, ahogy egyre keskenyebb, harmatosabb, gyengéd érintésekké válnak, a Te arcodat látom, a Te gyönyörű szemeidet, a Te csodás ajkaidat, melyeket egykor csókolhattam. Táncolok Veled. Átkarollak, és úgy táncolunk, mint Kate a csodás dal mozgóképein – mint szeretők, akiknek egy állomáson el kellett hagyniuk egymást, de igazán mindig is összetartoztak.

Felettem az ég, igen, úgy táncolsz, mint Kate. Felnézek Rád, örökké a kiválasztott úton jársz – lila köd borítja be testedhez simuló, élénk ruhádat – hozzám érsz, és én végetérhetetlen fejezetekben újra magamhoz húzlak – hiszen még mindig kívánom azt az éltető szellemi erőt, amit magamba itatva nemesítek… Te vagy… az Egyetlen.