Rendező: Wim Wenders

Makulátlan a film minden egyes képkockája, és talán a legnehezebb formulával próbálkozik: a japánoknál használt shōshimin-eiga műfajbesorolás, a mindennapi élet (slice of life) nyelvén beszél, ami úgy varázsol, hogy tulajdonképpen az általános életmomentumokat látjuk – mégis nagy rendezők indultak el ezen a vonalon, elég csak Yasujiro Ozu nevét megemlíteni, valamint a műfaj egyik legnagyobb klasszikusát, a Tokyo Story-t.

Ám nézőként mégis feladat az ilyen típusú filmeket végignézni, ha nem vagyunk a kellő hangulatban. Wim Wenders alkotásai – főleg korai munkái – rendkívül fontosak; személyes kedvencem, a Wings of Desire megváltoztatta a filmekhez való hozzáállásomat, és egy teljesen új kaput nyitott meg számomra. A legtöbben a Paris, Texas drámáját ismerik, amely szintén egy hasonlóan, szép lélekkel elkészített film – és a Perfect Days-nél, hosszú évek után, Wenders újra abban a minőségben dolgozik, amelyet korábbi nagy művei alapján elvárunk tőle.

Hirayama (Koji Yakusho) története akkor hatol egészen mélyre, amikor megtudjuk, hogy valamikor vezetői beosztásban dolgozott, majd démonaival való küzdelme, valamint egy öngyilkossági kísérlet után változtat az életén. Korábbi pozíciójának ellentéteként nyilvános mosdókat és WC-ket takarít, szabadidejében pedig kiváló albumokat hallgat, elvész az apró részletekben, és arra figyel, hogy életét lassan, megfontoltan élje. A film képi világa kiegészíti benső lelki megtisztulását: áradó nyugalmat sugároz, és mély kapcsolat alakítható ki vele, ha alkalmas időben tekintjük meg.

Wim Wenders egyébként kimagasló abban, hogy a mindennapi ember életét mágikus tehetséggel adja vissza – szerepe van ebben az elkapott tekinteteknek, a fák lombjaiban való elmerengésnek, az óvatos, kedves emberi kapcsolatoknak, az emlékek őrzésének, valamint az élet szó szerinti egyszerűségének és egyben csodálatának.

Ez a film lassú tempójával és cselekménytelenségével nem mindenkit fog megszólítani, ám tanlecke is egyben: arra tanít, hogyan lehet az olykor túlbonyolított dolgokat egy sokkal letisztultabb oldalról megmutatni. Természetesen a nehézségektől nem kímél, de lehetőséget ad arra, hogy egy súlyos lelki válságot saját magunk terapeutájaként gyógyítsunk meg – és ha ezt a szerepet magunkra öltjük, a környezet is üzen majd felénk.
Hirayama végtelenül szimpatikus embertársai számára, pedig a társadalmi ranglétra alján helyezkedik el; ám amit ő ad az embereknek, azt kapja vissza végül. Lassan mindenki számára világossá válik, hogy a munka minősége és alapossága az igazán fontos, és nincs különbség alsóbb és felsőbb besorolások között. Az a precizitás, amellyel a mosdókban dolgozik, tükrözi igényes személyiségét: élete nehéz szakaszán már túl van, és most már minden egyes pillanatot élvez.

Ahogy említettem, a film pedig a zenét is használja, hogy a mindennapokat lágy húrjaival, néhol pedig felfokozott hangulataival átvarázsolja: az alkotás címe megidézi Lou Reed „Perfect Day” c. szerzeményét – a The Velvet Underground költő-zsenije emelkedetté teszi az adott perceket, és a hétköznapokat művészi absztraktban láttatja. De a sor kiegészül Patti Smith, Van Morrison dalaival is – és Hirayama ide tér vissza mindig, hogy kis furgonjában egy következő albummal, egy következő utazótárssal átadja magát a következő napnak is.
Wim Wenders rendező pedig újra úgy üzen felénk, mint egykor, a nyolcvanas években, remekműveinek megszületése idején – a magától értetődőben megmutatni a különleges szépséget.

Imre Zsindely,
2025. december 18.