Rendező: Lynne Ramsay

A redezőnő stílusát kedvelem, ez a filmje azonban kitűnő minősége ellenére kissé túlontúl provokatívra sikeredett. Végig egészen feszült, és érdekes pszichológiai dráma/thriller, amely rétegzett és sötét, de Kevin karaktere számomra erőltetett – nincs egyetlen visszafogott pillanata, és gondolom, ez volt a cél; de akkor pedig az anyján (Tilda Swinton) kívül másnak is érzékelnie kellett volna, hogy itt nagyon rossz kifutása lesz az egésznek.

Hangsúlyosan úgy mutatja be a történet, miként főleg anya és fia között lenne a meghúzódó ellentét, és például teljesen buta szerepben tünteti fel az apát (John C. Reilly). Ezek persze valóságos helyzetek és viselkedésformák is lehetnek, de egy idő után idegesíteni kezdett a film, hasonló érzésem lett, mint Yorgos Lanthimos The Killing of a Sacred Deer, valamint Michael Haneke Funny Games című művei kapcsán. Ezek mind minőségi darabok, de főleg utóbbi, és jelen tárgyunk olykor az értelmetlenségig és befogadhatatlanságig fokozza az adott helyzeteket – és már csak azon dolgozik, hogy a következő jelenet egy lapáttal dobjon az előzőre. Ez az, ami igazán zavart.

Szakmai szempontból jelesre vizsgázik, a rendezés egyedi és kifogástalan. Tilda Swinton játéka nem meglepően kiemelkedő, és bár Ezra Miller karakterének egyetlen funkciója van – egyre elidegenítőbb módon hozni a pszichopata Kevin karakterét –, de rá sincs panaszom. A problémám az, hogy egyszerűen egy szakaszon már nem tudtam mélységeiben felfedezni a látottakat, ellentétben ahogy pl. az Adolescence sorozat tette, hanem Kevin szörnyűségeire licitáltak a jelenetsorok, a rémes konklúzióhoz eljutva.

Egyébként a felépítés is a film javára válik: a jelenben láthatjuk az anya mentális leépülését, a település gyűlöletes elutasítását és támadásait a történteket követően, majd visszatérünk a múltba, láthatjuk Kevin felnövését, mely egy-egy bizarr mozzanaton keresztül vezet. A film teljesíti a célját, de nincs igazán idő gondolkodni, ezért már nem lepődünk meg a következő tetteken, cselekedeteken. Ritmusszerűvé válik, hogy elrettentő dolgokat mutat a gyerek viselkedéséről – így számomra egydimenzióssá válik az eredmény.

Egyébként Lynne Ramsay direktori munkáihoz méltó darab, és talán ez a legnépszerűbb filmje. Ha megtartotta volna ugyanezt a stílust, de valamivel kevésbé sokkolóra törekvőnek készítette volna ezt a darabját, akkor számomra is jobban működött volna; így egy csipetnyi öncélúságot érzek benne.

Hasonló emberek és lélektelen pszichopaták működését megközelítőleg pontosan mutatja be az alkotás, ezért célját teljesíti, de filmnyelvileg nem éppen a legváltozatosabb módját választja az üzenet átadására.