Rendező: Jankovics Marcell

Jankovics Marcell művészete megkerülhetetlen a magyar filmművészetben: az éteri szépségű, szimbólumokkal dolgozó, népi hagyományt őrző, halhatatlan Magyar népmesék sorozata a legcsodálatosabb filmes alkotás, amit valaha itthon alkottak.
Két egész estés filmje (János vitéz, Fehérlófia) alapján azonban arra a megállapításra jutottam, hogy a rendező stílusa rövidebb történetekhez sokkal autentikusabban illeszkedik. Petőfi Sándor János vitéz című verssorozatához nem párosult megfelelően a pszichedelikus vonal, és sajnos ez az érzésem a Fehérlófia kapcsán is. Egy aprócskát mintha jobban működne – főleg a felvezetés sikerült átszellemülten –, de ahogy elindul a cselekmény fő szála, úgy fárad be a film, és egy idő után már „style over substance” érzésem támadt, azaz maguk a rajzok és animációk stílusa felülírja az egyébként harmatos történetet.
A művészet és az önkifejezés híve vagyok, és ezért ez a módszer hozzám szólhatna, ám mivel ezek létező alapművek, én feldolgozásként tudok nézni Jankovics Marcell verziójára. Természetesen letaglózóak a képek, de egész estés rajzfilmként nekem mégsem áll össze. Külön látom a történet fonalát, és külön a rendező stílusát, amellyel elkészítette; nem lélegeznek együtt, és ez nem jó.
A Magyar népmesék-nél olyan ellenállhatatlanul hat minden egyes részlet: a régmúltba nyúló folklórhagyományok, a megvalósítás, a zene, a mesélés – csodálatos, és szavak nincsenek e magaslat kifejezésére.
Ezzel szemben a Fehérlófia túl sokat vállal: az utolsó harmadban már sci-fi–fantasy vonalat mutat, ami nehezen befogadható a lírai kezdés viszonylatában. Amíg a fehér ló él, addig szépen vonódik össze a művészi látkép és az alapmű, később azonban egyre inkább elveszít engem – ami nagyban köszönhető a gyengécske szinkronmunkának is, és más enyhébb betegségeinek (összetétel, saját képre formálás).
Úgy érzem, hogy ámulatba kíván ringatni, de minden erősségét az első húsz percben felmutatja. Folyamatosan meg-megcsillan az a géniusz, amely a Magyar népmesék-et olyan teljes lelkülettel és szeretettel hívta életre – de talán nem is illene a kettőt összehasonlítanom. Mégis…
A Magyar népmesék átszínezte álmainkat, a fuvola dallama ott szól lényünk legmélyén; jelen tárgyunk pedig ezzel szemben, letagadhatatlan erényei mellett, megpróbál szórakoztatni – nos, ez talán nem működik a magyar alkotónál. Versképek, szimbólumok és misztérium tekintetében nincs nála nagyobb itthon alkotó, ám dinamika szempontjából nem tud fenntartani egy másfél órás produkciót, mert a lágy húrokat később akcióval és izgalommal próbálja felváltani, ami ismét ellentétben áll az önálló kreatív alkotói különlegességekkel.
Talán Madách Imre Az ember tragédiája című művének feldolgozása megváltoztatja a véleményemet a teljes filmjeit illetően – amelyen évtizedeken keresztül dolgozott –, de a Fehérlófia-t, kitűnőségei ellenére, annál sokkal több hibája miatt nem tartom klasszikusnak.

Imre Zsindely,
2025. december 17.