Rendező: Lawrence Schiller
Fellelhető némi hasonlóság Richard Brooks In Cold Blood című művével (mely Truman Capote híres regényéből készült, aki a gyilkosokkal való beszélgetések alapján írta meg regényét) – ám utóbbi nihilista, lecsupaszított és realista világától némileg eltér The Executioner’s Song című tévéfilm, és sokkal kevésbé ismert, mint az említett 1967-es adaptáció.
Azt gondolom, hogy ha némileg mesteri húzások és egyedi rendezői megoldások nélkül marad is a film, lényegében sokkal több, mint egy feledésbe merülő, háztartásokba küldött darab – az igaz történetet részleteiben, végig a képernyőhöz szegezve meséli el. Tommy Lee Jones-t talán még nem láttam ennyire jónak és karizmatikusnak – és az ismertebb nevek közül Rosanna Arquette és Eli Wallach is érdemi szinten játszik.
Hogy a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságok mennyire értelmetlenek voltak, párhuzamba állítható újfent az In Cold Blood-dal – bár magyarázat más esetben sem lehetne. Pár dollárért, szerelmi konfliktus és dühödt állapot miatt elkövetett emberölésért ítélik el Gary Gilmore-t (Tommy Lee Jones), akinek ugyan voltak a múltjában erőszakos traumák, de előző, lopásért kiszabott börtönbüntetését letöltve talán visszatalálhatott volna a társadalomba. Azonban a közösség megveti őt, a munkába való visszaállásához nehezen adnak segítő kezet, és végleg olyan skatulyába helyezik, amelyből nem törhet ki. Egyedül szerelme, Nicole (Rosanna Arquette) hullámvölgyes kapcsolatában talál újra életkedvre, ami azonban folyamatos feszültségben és ellentétben áll a településen élők befogadókészségével. Gary némi rokoni szálat tart még fenn unokatestvérével, Brenda-val (Christine Lahti), valamint nagybátyjával, Vern-nel (Eli Wallach), de figyelmük mellett legalább ugyanennyire szkeptikusak is vele szemben.
Habár nem jelenthető ki, hogy a körülötte élő emberek bármiben is szerepet játszhattak volna a gyilkosságig vezető úton, a jelenlegi állapotok között csak kereste magát, és a múltból fakadó indulatkezelési problémák végül – akár figyelemfelhívás, akár kontrollvesztés miatt – Gary útját a halálsorra vezetik.
A film legérdekesebb pontja ez a fejezet: habár halálbüntetést kap, a kivégzésének idejét ő maga sietteti a bíróságon. Viselkedése pedig élénkebbé válik, miközben utolsó útjára vár – elrettentően ironikus módon mintha jobban érezné magát a bőrében; kimondja legfontosabb mondatait, célratörően fogalmaz, lehull róla minden teher. Nicole-lal való korábbi feszült kapcsolata is intenzívebbé válik: levelezni kezdenek, és mániákusan rajongani kezd Gary-ért; még a közös távozás gondolata is felmerül, mivel Nicole az öngyilkosság lehetőségén is elgondolkodik (mindezt két gyermek nevelése mellett).
Habár tudunk olyan történetekről (Ted Bundy), ahol a gyilkos szinte sztárstátuszra tör tárgyalása idején, Gary esete annyiban eltér, hogy Bundy elfogatása előtt sem mutatott gyengeséget. Jelen cselekményben azonban az elítélt civilizációban folytatott élete útkereső, némiképp korlátozott, helyenként ostobának tűnik. A börtönben erőre kap, szimpátiát vált ki a korábban őt megbélyegző környezetből, sőt még a fegyház dolgozóiból is. Az elkerülhetetlen persze megtörténik, de elgondolkodtató, mi okozza azt a vonzalmat az emberekben, amelyet a zavart lelkű ember iránt éreznek, miután brutális tettét elkövette.
A halállal való szembenézés pedig pontosan olyan rezzenéstelen erővel megy végbe, ahogyan Gary-t a film második felében látjuk – Tommy Lee Jones mindkét oldalon, a dühös és buta, valamint a magára találó, bűneit vállaló gyilkos szerepében is kiemelkedő alakítást nyújt. Természetesen hosszan lehetne vizsgálni az okokat, hogy miként jut el idáig egy ember – ebben az időszakban a filmművészetben is több alkotás foglalkozott a témával, ahogyan Tim Robbins különleges filmje, a Dead Man Walking is egy kegyetlen bűnöző és halálra ítélt lelkivilágába enged betekintést. Ezek a cselekménysorozatok szövevényesek, többrétűek, ám még így sem magyarázhatók teljesen – ezek a művek azonban nem fekete-fehéren, hanem árnyaltan vizsgálják a jelenséget.
Ha az esetek számát nem is csökkentik, az adaptációk fontosak abból a szempontból, hogy mind az irodalmi alapok, mind a filmek megszülettek, ezáltal üzenetüket átadják. The Executioner’s Song sajnálatos módon feledésbe merült, de úgy gondolom, joggal említhető a felsorolt hivatkozási pontok mellett.
Imre Zsindely,
2025. december 20.