Rendező: Tarr Béla

A film stílus kérdésében kifogástalan: a rendező védjegyeinek számító lassú snittek, meditatív képsorok és az átütő, hipnotikus atmoszféra uralkodó jellegében köszönt be – és ettől fogva minden egyes fontos Tarr Béla-alkotást meghatároz.

Azonban van a Kárhozatban valami, ami távolságot tart a filmtől. A Sátántangó több mint 7 órája indokolt – hiszen olyan erővel bír, ami önálló gondolatokat ébreszt a nézőben a megtekintést követően is. Jelen lehet az álmokban, háttérben meghúzódva, folyamatos fürkészésre és keresésre kér, az évek alatt pedig újabb dimenzióit tárja fel. A felszínen átadott üzenet mögött megannyi részlet húzódik – emellett képes a misztika nyelvén beszélni, és külön rétegekben hatni.

A Kárhozat megjelenése hasonlóan gyönyörű, mint a hat évvel későbbi filmé – ám monológjai még kissé kilógnak, különösnek és furcsának hatnak, és amit az Őszi almanach színeiben és pózaiban túlzónak tartottam, addig a Kárhozat gondolatsorai némileg hasonló, részben manírból felvett művészi aktusnak tűnnek.

Ahogy az Őszi almanach kapcsán Fassbinder filmjeit vontuk párhuzamként, úgy a Kárhozatra véleményem szerint Louis Malle művészete hathatott a leginkább. A személyes favoritjaim között felsorolt Le feu follet (The Fire Within) a legmélyebb egzisztencialista mű, amit valaha láttam – ott annyira aprólékos részletességgel merülünk el a főszereplő lelkében, amely túl van a filmnyelven: szimbolizmus és mélyen kifejező költészet.

Tarr Béla először dolgozott együtt Krasznahorkai László íróval, és ez az első perctől kezdve emelkedett módon köszön át a mozgóképen. A Sátántangóban tökéletesített búgó, átszellemült, transzcendenst kutató ambient hangok; a hibátlan operatőri munka; a slow cinema-ra jellemző elidőzés és várakozás – mind összhangban vannak.

Ám a Kárhozatra a felsoroltak külön-külön precizitása jellemző, együtt még nem működnek azon a magas szinten, mint a későbbi filmekben. Habár ellenállhatatlan, amit látunk, és közelíti a magasművészetet, sajnos elfogadhatónak tűnő kritika lehet az is, hogy valódi tartalommal még nem igazán sikerült megtölteni ezeket az egyenként ragyogó tulajdonságokat. A nézőnek egy idő után olyan érzése támad, hogy mindegy, mi történik, és olykor túl sok időt tölt a szinte felolvasott szövegrészletekkel is – mellesleg párbeszédek nincsenek is igazán: szinte egyedüli monológokat hallgatunk, miközben a másik szereplő hallgat.

Természetesen vállalásként Tarr Béla és Krasznahorkai László első közös munkája egyedülálló a magyar filmművészetben, és jól tudjuk, mi követte ezt a darabot. Ugyan kifogástalanul rátapintottak arra, hogyan egészítik ki egymást – még kellett egyet lépniük ahhoz, hogy valóban mestermunkát hozzanak létre.

Mindenesetre nagyon ritka eset, hogy két alkotó ilyen szinten összefonódik – hirtelen David Lynch (rendezés) és Angelo Badalamenti (zene) párosa jut eszembe. Mintha Krasznahorkai irodalmi alapanyagát csak Tarrnak szabadott volna megfilmesítenie, és ez végbe is ment. Valószínűleg a forgatáson nem sejtették, hogy mely részlet mely elemet szolgálja, de az elkészült filmalkotás felett álló látnok végül makulátlan formába öntötte ezeket.

E film nélkül pedig nem születhetett volna meg az a mesterhármas, amely a Sátántangó – Werckmeister harmóniák – A torinói ló ellenállhatatlan, ám nézőjét lecsupaszító, felőrlő univerzumában köszön vissza. Ezért is nehéz a Kárhozatról írni, mert felfogásában egyértelműen ezekhez a címekhez sorolnám, ám belül még keresi az útját, ezért kapcsolódik az előző Őszi almanachhoz is, mégha stílusjegyekben nem is hasonlít a kettő.

Megjegyezhető az is, hogy a külső motívumok miatt (fekete-fehér képi világ, valamint az említett atmoszferikus hatások) egyértelműen kötődik a későbbi Tarr-klasszikusokhoz, de ha ezeket a jegyeket lehámoznánk, nem mutat idegen kapcsolatot az előző művekkel.

Ahogy a film botorkáló férfialakja, Karrer (Székely B. Miklós), úgy én is keresem magamat még ezzel a filmmel kapcsolatban. Minden, ami Tarr nemzetközileg is elismert stílusára vonatkozik, megszólít – ám ezt még nem választanám be a megkerülhetetlen művek közé.
Talán jelentősebb lehetett volna, ha regényre épül, nem pedig szimpla forgatókönyvre – hiszen látjuk, 1994-ben hová jutott el ez a szerzőpáros. Hosszas feldolgozás áll még előttem – ennek nem is kell most, ebben a pillanatban leülepednie. Hogy mennyire változik majd a megítélésem, és önálló lábán is megáll-e műként, nem pedig Louis Malle vagy Ingmar Bergman viszonylatában, azt Tarr Béla művészetét ismerve lehetségesnek tartom. De egyelőre még keresem a kapcsolódást.

Ezzel pedig a halála óta megtekintett jelentős filmjei végére értem. Valószínűleg visszatérek még hozzájuk: a Werckmeister harmóniákat szinte biztos, hogy hamarosan újra kell néznem, de a Sátántangó második megtekintését is fontolgatom.
A Családi tűzfészek – úgy gondolom – erős üzenetet közvetít keletkezésének és környezetének idejéből, de kihagyható: még nincs jelen Tarr egyedi látásmódja, ugyanakkor dokumentarista drámaként megállja a helyét.
A kissé alulértékelt Őszi almanachot másoknak is szívesen ajánlanám, A torinói ló letaglózó képei pedig a mesteri 1994-es és 2000-es címek fényében nem leptek meg – ám így is megdöbbentő élményt nyújtott: szinte végérvényesen beszippantott, és nagyon nehéz kikerülni belőle, ha egyáltalán lehetséges.

A Kárhozat pedig méltó utolsó választás volt ezen az utazáson: gazdagította és teljessé tette azt a következtetést, miszerint Tarr Béla a valaha volt egyik legfontosabb magyar filmrendező, akit igazán külföldön értettek meg.
Nem feltétlen ezt a filmjét ajánlanám, ha egyetlen műben kellene bemutatnom őt, ám kétségtelenül fontos, hiszen a rendező stílusának tökéletesítése itt érte el az első igazi mérföldkövet…

Imre Zsindely,
2026. január 10.