Rendező: Fax Bahr / George Hickenlooper / Eleanor Coppola
A Burden of Dreams jutott eszembe, mely a Fitzcarraldo c. Werner Herzog film elkészítéséről szóló dokumentumfilm – hasonló forgatási poklot jelenít meg, mint Francis Ford Coppola víziója, melyről felesége, Eleanor Coppola készített összefoglalót.
Mindenképp érdekes adalék azoknak, akikre nagy hatást gyakorolt az 1979-es megkerülhetetlen mű – és beszél arról, hogy milyen az, ha valaki ekkora utat választ magának, és szenvedéssel telve ugyan, de végig is megy rajta.
Az Apocalypse Now minden képkockájáról átjön, hogy milyen körülmények között született – a színészek arcára van írva, és a feszültség is elviselhetetlen mértékben tapintható.
A Hearts of Darkness – A Filmmaker’s Apocalypse azért fontos, mert mindennek mögöttesét bemutatja – így látjuk a rendezőt munka közben, de Martin Sheen, vagy Marlon Brando átlényegülésének háttérébe is beleláthatunk.
Dokumentumfilmnek nagyszerű – ám a Fitzcarraldo-nál úgy érzem, maga a hátteréről készült film helyenként felé is emelkedik az alapműnek – itt erről nem lehet szó. Mivel a film végig szimbolikával dolgozik, és maga a néző is a tudatalatti egy mély bugyrába szivárog le – addig mindennek hátterét részletezve, ha nem is törik meg a varázs, de egy ekkora bonyolult művet nem igazán lehet elmagyarázni – ezáltal pont azért működik ez a darab, mert csupán érdekesség akar lenni, és nem több.
Különös belegondolni, hogy így a forgatási helyszíneken, mindkét említett filmmel kapcsolatban két rendezői munka is zajlott – mintha megérezték volna, hogy az ilyen embertelen forgatási nehézségeket figyelembe véve emléket kell állítani magának a szakmai munkának is.
Mint tudjuk, az Apocalypse Now egy olyan film, amely nem a mindennapi szférák szintjén értelmezhető – és egy olyan vállalás, amely egyszerre öli meg és éleszti újjá alkotóját. A forgatás alatt szó szerint halálközeli állapotba került Martin Sheen, de Francis Ford Coppola rendező is öngyilkosságon gondolkodott, ha a szemei előtt megálmodott kép nem jön létre, és maga a forgatás kudarcot vall. Ismerjük az eredményt, de kimondhatjuk azt is – hogy Coppola itt ért el mesteri teljesítményének csúcsára és egyben végére. A 80-as évektől kezdve már nem alkotott maradandót, de nem is törekedett rá. Legutóbbi project-je, a Megalopolis pedig akár az 1979-es klasszikusának érdemi ellentéte is lehetne – hiába a saját pénzből készült produkció, amiben nagyon sok év, évtized munkája van – hatalmasat bukott, és véleményem szerint is legnagyobb kudarcát érte el minőségi szempontból is.
Ettől függetlenül a hetvenes évek legnagyobb rendezői között van, az irracionális méretű filmeposzok mellett (Godfather (Keresztapa) filmek) képes volt az évtized végére emberen túl mutató alkotói nagyságot elérni az Apocalypse Now-val. Talán a végére már megterheltetésük miatt minden stáb-tag gyűlölte a filmet, és irdatlan súllyal nehezedik a néző lelkére – de hogy magán a film formátumon túlmutató, végtelen szellemű, felfoghatatlan művet hozott létre, az vitán felül áll.
Emlékszem, amikor először láttam, a 2001: A Space Odyssey Földre lataszító, gyötrelmes, ámbár hibátlan verziójaként értékeltem, és adtam magamnak pár évet, hogy visszatérjek hozzá. A képek túlmutattak azon a határon, amit akkori befogadókészségem engedett, majd éveken keresztül visszatértem hozzá. Az átütő, ‘The End’ c. Doors felvétel hangjaira kezdődő képsorok – Kilgore ezredes eszelős, de félelem nélküli monológjai – Willard százados alászállása, mely az alvilág képeinek is tekinthetőek – majd a találkozás Kurtz ezredessel, ami már metafizikai szinteket érint. Ekkor pedig nem beszél más, csakis a sötétség. Borzasztó súly – ezért nem ajánlható film, mégis kötelező, kevés alkotja párját.
Hogy a második aktív kamera pontosan ennek elkészültét hívta életre – miközben ott lebegett a térben, miszerint Coppola soha nem tudja befejezni – nyomatékot adnak magának a dokumentumfilmnek is.
Én magam, nem gondoltam, hogy Herzog-ot, vagy Kubrick-ot meg lehet közelíteni, de ha volt ilyen pillanat – azt Coppola itt elérte.