Rendező: Louis Malle

Végig nagyon szépen strukturált film, és talán a leghangulatosabb is a Louis Malle jegyezte darabok között. Megjelenésének éve is érdekes: már sokkal inkább tükrözi a későbbi 80-as évek hangulatát, de még a 70-es évek lassabb, New Hollywood-i jellegzetességei is meghatározóak benne.
Francia–kanadai koprodukció, így jöhetett szóba a rendező neve, akinek ekkorra már letagadhatatlan ázsiója volt; a végeredmény pedig valóban több kultúra elegye, a szó legjobb értelmében.

A film legerősebb pontja egyértelműen a színészek játéka. Burt Lancaster kései, érett szerepében ellenállhatatlan: személyét áthatja egy kifejezett bölcsesség és aura, míg Susan Sarandon pontosan ezt ellensúlyozva korai, fiatal szerepében látható, ragyogó kisugárzással. Párosuk így fenomenális.
A történet ugyan szellemes gengsztersztori, némi romantikával megfűszerezve, és végig intelligens tálalásban, mégis elmondható, hogy az Atlantic City nem feltétlenül ebben erős; inkább a képregényszerű hatások, a jó humor és a felejthetetlen főszereplő-páros miatt emlékezetes.

Mindig különleges, ha egy korábban nagyon fontos európai rendező Hollywoodhoz kötődő filmet készít, de úgy, hogy megtartja a rá jellemző múltbeli gyökereket, és valami nagy ívűbe viszi át azokat, hangsúlyozva mindkét oldal értékeit.
Valószínűleg ezért gondolnak rá sokan jó szívvel: az egyébként komolyabb crime-vonalnak különleges ízt ad az a fajta humoros hangvétel, amely a helyzetkomikumokból fakad (gondolok itt például a Kate Reid által alakított Grace karakterére – akit szinte végig egy ágyban látunk, mégis csípős megjegyzései egyértelműen a vígjátéki elemeket erősítik, és nagyszerűen működnek).

Mégis, ez a film Lou (Burt Lancaster) és Sally (Susan Sarandon) párosáról szól. Sally túl hamar ment férjhez, a házassága gyorsan fel is bomlik, férje pedig a húgával lép le. Bajba kerülnek, és végül visszatérnek hozzá. Sally egyikükhöz sem kötődik igazán, ezért pontosan akkor keveredik bele egy bűnügybe, amikor maga is szabadon sodródik az eseményekkel.
Ekkor kerül képbe Lou határozott jelenléte, aki szomszédjaként már korábban is figyelte a lányt: gyönyörűnek tartja, és régóta közeledni szeretett volna hozzá. A képsorok ezt érzékien és lágyan közvetítik – benső érzelmek kötik Sallyhez, és útjuk egy ponton találkozik.

Innentől kezdve a film szorosan kettejük kapcsolatára épül. Bár történetileg semmi kimagasló nem történik, ez a keserédes, mégis emelkedett hangulat átjárja az egész filmet. Találkozásukban és kapcsolatukban benne van a vég előjele: érezhető, hogy mindaz, ami történik, csupán egy rövid, gyorsan fellobbanó találkozás része, amelynek végén el kell búcsúzniuk egymástól. Mégsem fájdalmas mindez, hanem életszerű; Louis Malle filmje áthatóan képes közvetíteni ezt a különleges atmoszférát.

Egy apró plusz hiányzott csupán ahhoz, hogy igazán közel kerüljön hozzám, de amíg átéltem, ugyanúgy sodródtam vele, mint Sally. Bármi is történt – legyen az bármilyen apró részlet –, jó volt nézni. Talán történetileg meghintettem volna az egészet egy nagyívűbb cselekményszállal, valami jelentősebbel, hiszen amit a bűntettek terén látunk, csupán pitiáner rablások és gyilkosságok. De végül éppen ezért szerethető: nem tör hatalmas magasságokba, viszont amit csinál, azt felejthetetlenül teszi.

Ha a rendező korai francia filmjeinek szintjét nem is éri el, és a későbbi My Dinner with André-tól is némileg elmarad, mégis messze az egyik legélvezetesebb darabja.

Imre Zsindely,
2026. január 21.