A legéteribb zenei tétel, melyet valaha rögzítettek számomra. Ian Curtis hangját hordozza, aki 46 éve, eme május közepi napon hagyott itt bennünket.
A mély tavasz gyönyörű éltető szépségét, ugyanakkor az érzékeny lelkek terheit hordozó billentyűfutamok elköteleztek első hallgatáskor, és most is – én benne pedig a szerző halhatatlanságára lelek: a márványkő, mi köztünk húzódik, azt üzeni, hogy a hangok megőrzik minden szenvedésünket, de egyben a művész lírai öröklétét is – ezért szeretni épp olyan, mint meghalni: túlmutat az emberi határvonalakon.
A felvételt 3 éve készítettem, a dalhoz tartozó Joy Division album, a Closer hallgatásakor, mely a zenei albumok közül a legfontosabb lenne, amit ha tehetném, időkön túl is magammal vinnék.
Fordítás:
“Itt vannak az ifjak, teher a vállukon,
Itt vannak az ifjak, merre jártak vajon?
Kopogtunk a kapukon, a pokol sötét termeibe vonszoltuk végsőkig magunk,
szorongva korlátok között.
Színfalak mögül néztük az időt, láttuk magunkat,
mint eddig soha még, a sérülés és hanyatlás képeit.
Bánattól szenvedtünk, örökké rabon.
Megfáradva szívünk elveszett örökre, eltűnt már az izgalom, az üldözés félelme.
E rítusok kitárták vándorlásaink ajtaját. Nyitnak és csapódnak, arcunkba vágódnak.
Vajon merre jártak Ők?”
(English):
The most ethereal piece of music ever recorded, at least for me.
It carries the voice of Ian Curtis, who left this world forty-six years ago on a day like this in mid-May.
From the very first listen, I was captivated by the keyboard passages that embody both the life-giving beauty of late spring and the burdens borne by sensitive souls. Even now, that feeling remains unchanged. Within this music, I find the immortality of its creator.
The marble stone that stands between us seems to whisper that sound preserves every sorrow we have ever carried. Yet it also safeguards the lyrical eternity of the artist. Perhaps that is why love resembles death itself: both transcend the boundaries of human existence.
I recorded this footage three years ago while listening to Closer, the Joy Division album to which the song belongs. Of all musical albums, it is the one I consider most essential—the record I would carry with me beyond time itself, if such a thing were possible.
The lyrics evoke images of youth burdened by invisible weights, wandering through uncertainty and disillusionment, confronting suffering, memory, and the relentless passage of time. They speak of emotional confinement, of witnessing one’s own decline, and of searching for meaning amid loss. The recurring question—where have they gone?—lingers like an echo, transforming personal grief into something universal.
Bormegissza Imre,
2026. május 18.