Hosszú, magányos billentyűfutamok festették alá századokon túli, fürkésző vándorlásait. A Tejút egykor csillagos éjszakákat, kozmoszi záport kínált, és ő örömzokogásával eltelt benne. Azután egy ponton, mély-kilátástalan üresség tört rá, és hirtelen minden ajtó hangos csapódó-zajjal vágódott arcába. Ez volt a kietlen büntetés, a szomorú tér – a végtelenített folyosó, mely a hosszú évek alatt újabb és újabb foltokat ejtett rajta, míg köpenye és álarca megkopott, koponya-szemein keresztül azonban a világ nem változott: felidézte, mikor még ujjaival egeket szólított, azokon túl Istenre mutatott. És akkor az égbolt megnyílott, Szentlélek eljövetelekor, Pünkösd vasárnapon.
A csarnok persze zárva tán, és Hasivald ma is hallja mennyei orgonán: ott Szelénét meglelé, bár karjaival talán már többé nem ölelé. De szívét melengeté, és lelkét kitárja – gyermekei életéért az övét felkínálja. Akkor az égbolton bűne bár nem szűnik – de névtelen halottak helye felcserélődik. Így tárta ki kapuját a mennyei templom – és kiáradt lélek szólt angyali hangon – az erdőben Ti egykor összetartoztatok! Hát eljött az idő, hogy megmártózzatok – fürödhessetek az örök kút vizében – egy utolsó alkalomra összefonódott Teljességben!
Így szállt le Szeléné még egyszer utoljára, és így került kedvese, Hasivald karjába. Mikor a Szentlélek aztán estén elbúcsúzna – három gyermek szárnyal a mennyekbe ocsúdva.

Bormegissza Imre,
2026. május 22.