Részlet a Zöldellő Julián esszé-ciklusból:

(Narrátor):
A bíbor rózsamező átitatta öltözéke rétegeit – pedig addig monokrómban jelent meg az égisz vártornya előtt, melynek bejáratát merőben eltorlaszolták.

• (Hasivald):
  Julián, itt felmenőd! Apád vár!
  De miként sértetlenséged felfedték, úgy titkaimba is betekintésüket nyerték:
  Óh, látod-e Szeléné, Drága szerelmem? Oda lesz, miért szerettünk, amiért egykor Istent teremtettünk!

(Narrátor):
És Szeléné válaszát az egekben is hallották:

• (Drága Szeléné):
  Először pillantalak meg, óh, édes Hasivald! És megpillantom csúf – rőtt ruhád, de nem tudják, hogy öltözéked bíborba vont szívet ölel át. Emlékszem még, mikor öleltél – mikor a Szent Erdőbe karjaidon vihettél – és az egészben tetszelgő Hold alatt, érinthettem tiszta arcodat. Azóta maszkban vagy – de én rájuk kiáltok:
  “Égbolt! Felszólítalak! Vess véget az aljas harcoknak! Egy időre, áldd meg őt, kéri ezt, eme szomorú szerető. Én éterben elteltem, de te végül árnyba temettetsz! Aztán még utoljára, hangoztasd, hogy nem éltünk hiába!”

(Narrátor):
És Julián, bár kínzásait viselte, sírásának cseppjeivel a patakot megszentelte – az végül átfolyt egy csermelybe, épp búslakodó kehelybe: ki annak vizével arcát megmossa, annak minden cseppjét borba varázsolja. És mikor a edény majdan borral megtelik – Julián szenvedése végéhez érkezik.

Bormegissza Imre,
2026. május 14.