Gondolatok a Zöldellő Julián esszéciklushoz.
Aithér: A ragyogó örök világosság és a levegőég istene, Erebosz és Nüx fia, Hémera bátyja. Az első görög istenek közül való, a „felső ég” megszemélyesítője, az űr és a menny megtestesítője.
Mielőtt átkeltünk novemberbe, az égbolt utoljára még megnyitotta hátterét, ami két világ konfliktusát ábrázolja – a majdani sötétséget, és még a végsőként átszüremlő fényeket. A felvétel elkészítésével megvártam a jelen tavaszt, melyet ugyanott rögzítettem, de részleteit a mögöttesben rejtettem el: mire az epilógushoz érkezünk, már a fél évvel későbbi kikelet színei ragyognak.
Zenét egy kiemelkedő new age művésztől, David Parsons-tól választottam, ‘Yatra’ c. legfontosabb lemezéről. A videó az élet elhagyásáról szól, melyet a holt tél követ, hogy végül a születő tavasznak adja át a színteret – a cím pedig ógörög kultúrára utal, mintha Aithér szemein keresztül látnánk, aki az éter megszemélyesítője, így eggyé válik a természettel.
Ekként tekintett, egymásutánban… A fény palástja a sötét, mind korholt vádak. Rám zuhantak, tekintélyre, mosoly állott ott annak sarkában. Letiport virágok illata még mélyebb, miként bántottad – felélénkülnek, élednek. Most pipacs viragzik mind pirosban, majd tovább sző rét sokasága – és fellibben az égen, szökellőjében… De ott nem köznövény leszek, magasabbra emelkedek! Én leszek a fény, a lét, miként megmutatom magamét. Erősen, mellvérten, acélozott szépben. A hős így int, előre hát ti mind, napnyugtató volt az életem böjtje – most légyen magaslóban bőség beköszönte!
Majd állt ott, megfosztva ruhától, pajzstól, elveszítve leányt, elcsukló hangon – még itt leszek, én mindaddig varázslok néktek – kik az éget középkori leíratban néznek – sírunk, pedig ovációnk átível e téren – orgona szól, és mi meghalljuk azt, kérem!; bort rendelek, majd evilági prózát, hogy azt végképp ékesítse ünnepélyes ódám – jobb oldali bordázaton koronát visel a teremtő – legyen az férfi, féllétből éledő, netalán egy nő – de századokon megszenvedő tetem habár kitart – ámbár jajgatásban mégsem tisztán csap zajt: segíti az utódot felöltöztetni – illatszerek helyett felélénkülni. És a holt ekkor, végső üregéből kinéz – megszületik Balrdr, a fürkésző vitéz: meddig feküdjek itt, kincseim közepette? Szólítja őt ezüst, arany-amülettje.
Eme sírást vigyétek, hordozzátok alvás-gyanánt. Ha eljön, ha segít, ha horkant egyáltalán. Oldalt akkor is, ott rám leselkedve – letekint, majd legyint, mint apám egykor tette. De micsoda, tán megint rémalakot látok? Kiszínezett Isten független behatárol? Mert szeret engem, csak, még ki nem fejezhette. Hát nem haragszik arra, ki egykor fejem vette? Nem haragszik, mert még gyönyörködik most is – teremtésében, játszik a kis Lotti. De nem furcsa ez nékünk, hisz’ szemét elterelték… Azt üzenem néktek, ma megtért a nemlét!
(English):
Aither
Aither: the god of radiant eternal light and the upper air, son of Erebus and Nyx, brother of Hemera. One of the primordial deities of Greek mythology, he personifies the bright heavens above—the embodiment of celestial space, the pure sky, and the divine ether itself.
Before November finally arrived, the sky opened its backdrop one last time, revealing a conflict between two worlds: the approaching darkness and the final rays of light still filtering through. I waited until the following spring to complete the piece. The later season was captured in the very same place, though hidden beneath the original image. By the time the epilogue unfolds, the colors of a new awakening—half a year later—have already begun to shine.
For the soundtrack, I chose a composition by the outstanding new age artist David Parsons, taken from his seminal album Yatra. The video reflects upon the departure of life itself, followed by the stillness of winter, before eventually surrendering the stage to the birth of spring. Its title draws from ancient Greek mythology, as though the scene were witnessed through the eyes of Aither—the personification of the ether—becoming one with the rhythms of nature.
Thus he gazed, one vision after another…
The mantle of light cast its shadow upon every accusation darkness had ever spoken. They fell upon me, heavy with judgment, though somewhere at the edge of that burden lingered the trace of a smile.
The fragrance of trampled flowers grows deeper still. The wounds once inflicted upon them become a source of renewal; they awaken, they rise again. Scarlet poppies bloom across the field, weaving themselves into endless meadows before ascending toward the heavens in their dance.
Yet I shall not remain a common flower there.
I will rise higher.
I shall become the light itself, become existence itself, revealing my own nature. Strongly. Armored. Beautifully tempered.
The hero beckons:
Forward, all of you.
The fasting of my life belonged to sunset; now let abundance arrive upon the heights.
And then he stood there—stripped of garments and shield alike, having lost the maiden he once loved. His voice trembled:
“I shall remain here. I shall continue weaving enchantments for you—those who still gaze upon the heavens through medieval manuscripts.
We weep, and yet our ovation echoes beyond this hall.
The organ sounds, and surely we hear it.
Bring me wine, and bring the prose of this earthly realm, so that my ceremonial ode may adorn it forevermore.”
Upon the ribs of creation rests a crown.
Whether worn by a man, by one reborn from half-existence, or by a woman—it matters little.
For though the body has suffered through centuries, though lamentation still breaks against the air, it nevertheless helps the next generation clothe itself, not with perfumes, but with renewed life.
Then the dead one peers outward from his final chamber.
Balrdr, the watchful warrior, is born.
“How long must I remain here among my treasures?”
Silver and golden amulets call his name.
Carry this sorrow with you.
Bear it into sleep.
If he comes. If he helps. If he even stirs at all.
Still he lingers there, watching from the margins. He looks down, then waves a dismissive hand, as my father once did.
But what is this?
Do I once again behold some spectral figure?
A painted God beyond all boundaries?
For He loves me still—perhaps He has simply never found the words.
Would He truly resent the one who once took my head?
No.
He does not resent.
He still delights in His creation.
Little Lotti continues to play.
And perhaps this should not seem strange to us, for His gaze was drawn elsewhere.
So let this be my message to you:
Today, nonexistence itself has returned home.
Bormegissza Imre,
2026. március 16.