Rendező: Kane Parsons

A korábbi rövidfilmek sikerére épülve teljes filmet kapott Kane Parsons víziója, mely több oldalról táplálkozik korábbi pszichológiai alapművekből, de új utakat is kínál. A remek alapötlettel rendelkező végeredmény jelentős hibája azonban, hogy mindezt a kísérleti terepen hagyja, és nem tud kikerekíteni belőle egy komplett művet, sőt, egy helyen túl is dimenzionálja alkotását Kane Parsons rendező.

A mindössze 21 éves direktor előtt természetesen még megannyi lehetőség áll, hogy teljes értékű filmet készítsen – akár a Backrooms világát folytatva, vagy attól függetlenül; de jelenleg csak egy igen érdekes, ám félig még üres, ám felejthetetlenül borzongató utazást kínál.

A Backrooms legerősebb pontja egyértelműen a titokzatosan feltáruló szobák első jelenetei, ahol Clark (Chiwetel Ejiofor, másik kiemelkedő filmben: 12 Years a Slave) végeláthatatlanul elveszik, és már az első pár percben érződik, hogy valami hátborzongató bújik meg a számtalan, egymásba nyíló irodai szoba mögött.

Clarkról a következőket tudjuk: építésznek tanult, de végül nem fejezte be, és bolti eladóként dolgozik, melyet kollégáival kis rövidfilmeken keresztül reklámoz. Közben pszichológushoz jár, Maryhez (Renate Reinsve), hogy felbomló kapcsolatát feldolgozhassa, és egyensúlyra leljen a félig-meddig befuccsolt életével. Beszélgetéseik alapján némileg baráti viszony alakul ki közöttük, ám Clark problémáira nem igazán találnak megoldást.

A felütés közben, melyben érezhetően bevonódást kapunk Clark démonainak és fel nem dolgozott traumáinak sorozatába, Mary gondterhelt múltjából is szeleteket kínál a film, és tulajdonképpen magyarázatot ad arra, hogy miért is választotta szakmai pályáját.

A két fő karakter bemutatását követően azonban hamar átlépünk a Clark boltjából megnyíló alternatív dimenzióba, és innentől a nézőre van bízva, mit hámoz ki az univerzális rétegű folyosók rengetegéből.

Egy ponton, vissza-visszatérve, Clarkot végül elnyeli ez a bizarr világ, Mary pedig segítségére indul.

A magam értelmezése szerint a következő magyarázatra jutottam: a hátsó szobák Clark tudatalattiját szimbolizálják. Maguk a termek is groteszk és zavarodott módon ugyan, de egy tervezett képet mutatnak, amely megelevenülhet egy építész elméjében is. A termek rendetlensége, összehányt bútorai magát a kudarcot jelképezhetik – a démon pedig Clark saját magával vívott harca; érthetjük ez alatt a megfelelési kényszert, valamint az addikcióit. Hogy végül kezdeti iszonya ellenére is visszatér a termekbe, az a teljes elveszettséget hangsúlyozza, valamint azt, hogy Clark képtelen kiutat találni saját fejéből.

A mellékes démoni figurák mind-mind le nem zárt kapcsolatainak, befejezetlen, levegőben lógó, terhelt ismeretségeinek reprodukciói, a mindent uraló ördögi teremtmény pedig saját maga.

Mary pedig azért merül alá, és követi őt, mert hisz benne, hogy segíthet rajta, és reméli, hogy Clark lelki sebeinek gyógyításával maga is felülemelkedik múltja lesújtó emlékein. Ezért keresztül kell mennie a szobák sokaságán, ami egyfajta purgatórium – ha végigér rajtuk mentálisan stabil állapotban, akkor volt értelme a munkájának, és volt értelme megélni az elviselhetetlen múltbeli éveket is.

Rátérve a szakmai oldalra, a film alapkoncepciója messzemenőkig izgalmas, a világa pedig azonnal beszippant mindenkit, aki hasonlóan fogékony a belső látótér ilyen jellegű vizuális kifejezésére. A képek egyértelmű metaforák, bármilyen félelmetesek is – a végtelen folyosók lehetnek akár a folyamatos ébredések is, ahogy egy mentálisan terhelt ember jajveszékelő kiáltásai, miközben alig van, aki meghallgassa őket.

A mai társadalomban különösen kiemelt ez a probléma, rengetegen vannak, akik ezeken a sivár, kietlen helyeken kóvályognak, hangjukat mégsem hallja meg senki. Ekkor az egyén szeretethiány, magány, de – nem megkerülve a saját felelősségét sem – akár saját hibás döntéseinek terhe alatt gyötrődik. A Backrooms, úgy gondolom, ide mutat.

Tulajdonképpen odabent egy belső építész dolgozik, de megannyi magánéleti részlet képes megváltoztatni a teremtett világ atmoszféráját.

Adott ugye a lét bizonytalansága, ami a legtöbbeket nyomaszt – honnan jöttünk, hova tartunk, kik vagyunk, és legfőképp, mi a feladatunk itt. A saját magunkról alkotott kép pedig vékony vonalon táncol; az ego minél nagyobbra növekszik, annál könnyebben dől önmaga alá – akár egy csillag, amikor fekete lyukká válik.

Amit látunk a filmben, az tulajdonképpen egy halott csillag állapota, egy mindent magába nyelő labirintus – itt direkt módon Clark elméje, de mindenki magának épít egy hasonló, rétegzett leképeződést, amely egyszerre foglalja magába életünk törékeny darabkáit és emlékeit, valamint az ismeretlent, ahonnan jöttünk, és ahová tartunk.

Már eleve ezekért az elgondolkodtató tézisekért a film egyértelműen az intellektuális darabok közé tartozik. A horrort is a lényegi oldalról fogja meg, nem az olcsó ijesztgetést választja. Van valami nyomasztó, egzisztenciális szorongással dolgozó, hipnotikus jellege, amely napokra, hetekre a nézővel maradhat, de az újbóli megtekintés lehetőségét is felkínálja.

Úgy gondolom, a hirtelen jött kritikai és nézői siker, valamint a világának megteremtése miatt is folytatást fog kapni, ami, ha kellő odafigyeléssel készül, biztató lehetőségek kapuját nyitja meg.

Az első film még jóformán kísérleti projekt – adott volt egy kezdeti, több felvonásos found footage rövidfilm, majd elkészült a moziverzió. Apropó found footage: a végső alkotás ezeket is szépen illeszti be a végső formulába. Lehetett volna talán több, de mivel a fősodorba került, ügyelt arra is, hogy dramaturgiai szempontból és mint film is megálljon a lábán. A balansz néhol megbillen, de még így is annyi ötlet került bele, ami a pozitív oldalra sorolja az összképet.

Az utolsó harmadban is találtam némi hibát – itt főleg Clark és Mary vacsorajelenetére gondolok. Forgatókönyv és írás tekintetében Kane Parsons még fejlődő pályán mozog; a konklúzió nem egészen kiforrott még, de ettől a kis szépséghibától függetlenül is ez egy rettentően erős bemutatkozás, egy igazi thought-provoking szellemvasút.

Amióta megnéztem, folyamatosan gondolkodom rajta, és újra megerősített abban a véleményemben, hogy a hasonló független ötletek a legizgalmasabbak a mai filmtermésben – és nagyon örülök, hogy szabad utat engednek nekik.

Ami a 90-es éveknek a Cube volt, az lehet a 2020-as éveknek a Backrooms. Ha figyelembe vesszük, hogy mennyi potenciál rejtőzik benne, remélem, a folytatásai tovább érlelik majd, és beváltják ezen különleges rémálomélmény ígéretét.

---

(English):

Building on the success of the original short films, Kane Parsons’ vision has now expanded into a feature-length experience—one that draws inspiration from several foundational works of psychological storytelling while simultaneously carving out new territory of its own. Yet despite its remarkable premise, the final result remains trapped within the realm of experimentation. Parsons struggles to shape his ideas into a fully realized cinematic work, and at times even overextends the dimensions of his creation.

Of course, the 21-year-old filmmaker still has countless opportunities ahead of him to craft a truly definitive feature, whether within the mythology of Backrooms or beyond it. For now, however, he offers an unforgettable and deeply unsettling journey—one that is fascinating, evocative, and still only partially complete.

The film’s greatest strength lies in its opening passages, where the mysterious labyrinth of rooms gradually reveals itself. Clark (Chiwetel Ejiofor, whose work in 12 Years a Slave remains equally outstanding) wanders endlessly through these spaces, and within minutes it becomes clear that something profoundly disturbing lurks behind the countless office rooms unfolding into one another.

What do we know about Clark? He studied architecture but never completed his education. Instead, he works as a retail clerk, producing small promotional videos with his coworkers. Meanwhile, he attends therapy sessions with Mary (Renate Reinsve), attempting to process a disintegrating relationship and find balance within a life that has, in many ways, stalled before reaching its potential. Their conversations gradually evolve into something resembling friendship, yet neither seems capable of uncovering a true solution to Clark’s struggles.

As the film’s introduction draws us into the maze of Clark’s unresolved traumas and personal demons, it also offers glimpses into Mary’s troubled past, quietly explaining the reasons she chose her profession in the first place.

Yet after establishing its two central characters, the narrative soon crosses into the alternate dimension hidden behind Clark’s workplace. From that moment onward, interpretation belongs entirely to the viewer. The endless corridors and interconnected chambers become a universal canvas upon which each audience member may project their own understanding.

Eventually, this bizarre realm consumes Clark altogether, and Mary ventures into its depths in an attempt to rescue him.

My own reading of the film led me to the following conclusion: the Backrooms symbolize Clark’s subconscious mind. The rooms themselves, though grotesque and disordered, still possess an underlying sense of design—something that could easily emerge from the imagination of an architect. Their chaos, overturned furniture, and collapsing structures represent failure itself. The central demon becomes Clark’s ongoing battle against his own nature: his compulsions, addictions, and relentless need for validation.

The fact that he continues returning to these chambers despite his initial terror underscores a deeper truth: complete disorientation. Clark is incapable of finding an exit from the prison of his own mind.

The lesser demonic figures seem to embody unfinished relationships, unresolved emotional entanglements, and burdensome connections left hanging in uncertainty. The dominant infernal creature, however, is ultimately Clark himself.

Mary’s descent into this underworld carries a different meaning. She follows him because she believes she can help. In healing Clark’s wounds, she hopes to transcend the weight of her own painful memories. The endless succession of rooms becomes a form of purgatory—a psychological trial. If she can traverse it while maintaining her sanity, then her work has meaning, and so too do the unbearable years that shaped her.

From a filmmaking perspective, the core concept is immensely compelling. Its world immediately engulfs anyone receptive to this form of visualized inner consciousness. The imagery functions as a vast network of metaphors. However frightening they may appear, the endless hallways could just as easily represent recurring awakenings, or the desperate cries of psychologically burdened individuals whose voices go unheard.

This theme feels particularly relevant today. Countless people wander through emotional wastelands not unlike those depicted in the film, their suffering unnoticed by the world around them. They wrestle with loneliness, emotional deprivation, and—without absolving themselves of responsibility—the consequences of their own flawed decisions. To me, this is where Backrooms points most directly.

Deep within these corridors, an interior architect is at work. Yet every personal experience, every emotional scar, has the power to alter the atmosphere of the world being built.

There is also the uncertainty of existence itself—the question that haunts so many of us. Where do we come from? Where are we going? Who are we? Most importantly, what are we doing here? The image we construct of ourselves walks a fragile line. The larger the ego grows, the easier it becomes for it to collapse beneath its own weight, much like a star imploding into a black hole.

What we witness in the film resembles the aftermath of such a collapse: a dead star transformed into an all-consuming labyrinth. In the narrative, this labyrinth is explicitly Clark’s mind, yet every individual constructs a similarly layered reflection within themselves—a structure that contains both the fragile fragments of memory and identity, as well as the vast unknown from which we emerge and toward which we inevitably move.

For these philosophical ideas alone, the film firmly belongs among intellectually ambitious works. Its approach to horror is rooted in substance rather than cheap scares. There is something oppressive, hypnotic, and existentially anxious about its atmosphere—a quality that lingers for days or even weeks after viewing, while simultaneously inviting repeated interpretations.

I strongly suspect the film will receive a sequel, both because of its sudden critical and audience success and because its world still feels rich with unexplored possibilities. If approached with sufficient care, future installments could unlock remarkable new directions.

The first film remains, in many respects, an experimental project. It began as a multi-part found-footage short series before evolving into a theatrical feature. Speaking of found footage, the final film integrates those origins surprisingly well into its cinematic language. There could perhaps have been more of it, but once the project entered the mainstream, it also needed to function as a coherent dramatic work. The balance occasionally falters, yet the sheer abundance of ideas ultimately outweighs its shortcomings.

I did find some weaknesses in the final act, particularly during the dinner sequence between Clark and Mary. As a screenwriter, Kane Parsons is still developing his craft. The conclusion feels somewhat unresolved and not entirely refined. Nevertheless, this minor flaw does little to diminish what is otherwise an extraordinarily powerful debut—a genuine thought-provoking haunted ride through the subconscious.

Ever since watching it, I have found myself returning to its ideas again and again. More than anything, it reaffirmed my belief that independent, unconventional visions remain the most exciting force in contemporary cinema. I am genuinely glad that projects like this are being given room to exist.

What Cube was to the 1990s, Backrooms may well become for the 2020s. Considering the immense potential hidden within its walls, I can only hope its sequels continue to mature the concept and ultimately fulfill the promise of this singular nightmare experience.

Bormegissza Imre,
2026. június 4.