Újra régi öltözékben, de titkokat nem feledve…

Több, mint másfél évtizede már annak, hogy legutóbb prog. death köntösbe burkolódzott egy Opeth album; a megosztó időszakot pedig előreláthatólag a The Last Will and Testament zárja majd le. Aki azonban azt gondolta, hogy a zene az extrém metal rétegeken kívül nem rejt mást, sosem mélyedt el igazán Mikael Åkerfeldt-ék szintekre ható, beláthatatlan pontokra mutató fefledezésében. Még a sötétebb hangulatú lemezeiket (Deliverance, Ghost Reveries) is sokkalta jobban meghatározta a progresszív felépítés, ami visszautalt a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji prog. rock nagyságok (Genesis, Yes, King Crimson) alapvetéseihez. Pszichedelikus hangképek helyett az Opeth-et a misztikusabb, okkult, titkos irány járta át – és bár elkülöníthetőek az albumok, és különböző atmoszféra járja át azokat; az ősi vonalon maradtak minduntalan. Mindennek tudatában pedig egyáltalán nem meglepő, hogy 2011-ben előálltak a Heritage-zsel; a megdöbbenés metal-os körökön belülről érkezett (márpedig a 2003-as Damnation már ott állt feljegyezhető példaként, mégis kult-követésnek örvend; igaz, befogadása valamelyest könnyedebb lehetőséget kínál, hiszen testvérlemezével, a Deliverance-szel együtt egyfajta yin-yang módon érvényesült – a zenekar két különböző oldalát megmutatva.)

A több, mint egy évtizede tartó köztes időszakban 4 stúdióalbumot jelentettek meg éles hangzásbeli váltásban (Heritage, Pale Communion, Sorceress, In cauda venenum), és külön-külön mind magával ragadott (igaz, a legtitokzatosabb Heritage-t az ezután következők nem írták felül), ám megértem azokat is, akik ezen az úton már nem követték a bandát; hiszen túl merész lépés volt ahhoz, hogy minden rajongó egyformán befogadja őket.
Márpedig, a 2008-as Watershed cím előre sejtetést okozott, még ha sokáig ez is volt az utolsó prog. death lemezük, már merőben tartalmazott kísérleti hangvételű megoldásokat, eltérve némileg az azonnal ható, letaglózó pillanatoktól, ezzel együtt egy merengősebb, változékonyabb mű született meg, de kissé útkereső is. Mintha a Ghost Reveries-en érték volna el az alkotói csúcspontot (ugyan ez már a konszenzusként kiválasztott Blackwater Park-ra is általánosan igaz, de míg utóbbi szinte egy egyetemes alapvetés, addig előbbi egy bátrabb választás – a 2001-es album egy kötelező mű a metal minden ágazatát tekintve; azonban a Ghost Reveries évről évre érlelődik, és habár nagy hatást ért el rögtön, megjelenésének évében, sokkal inkább jellemzőbb rá, hogy lassan, idővel még többet hivatkozott albummá válik – és  átlengi valami transzcendens, éteri rejtelem, ami egészen egyedülállóvá teszi.)

De nem csak a legmagasabb minőségi kategóriás megjelenések tették az Opeth-et azzá, ami. Mind direktebb, mind szövevényesebb lemezeiken garancia voltak a minőségre – és általuk úgy szállhattál alá a Pokol bugyrainak, hogy közben ízig-vérig idéztek meg, és foglalták magukba a prog. rock fenségeket, hajdani dicső hagyományokat. Ráadásuk mentesek voltak bármiféle póztól és hamis kiállástól is. Pontosan annyira voltak összetettek a tételeik, hogy feltörjék a lélek mélységéhez vezető utat – a teátralitás jeleit sem fedezhettük fel rajtuk, egyfajta eredendőhöz íródtak a dalok, és mindezek átélése nem hétköznapi élmény.
Mire pedig folyamatosan magukat múlták felül a ’90-es években, példaértékű sorozatukkal (ne felejtsünk el szót ejteni az 1999-es Still Life-ról sem, ami alapjaiban ágyazott meg a testen kívüli élményt nyújtó Blackwater Park-nak – tulajdonképpen formulájára épült fel a későbbi album, ám azt az egy plusz lépést már az ismertebb korong tette meg.)

Ironikus tehát, de az Opeth-nek egyetlen kihívása volt az évtizedek alatt – miként felül tudják-e írni önnön magukat. Hasonló minőségi futammal csak az olyan kiváltságos zenekarok rendelkeztek, mint a Death – és valahogy ők is saját műfaji talapzatuk felett álltak, érinthetetlenül.
A magukra való licitálás, hangzást tekintve végül az említett Watershed-en, de legkésőbb a Heritage-n következett be – de egyáltalán nem fejeződött be az utazás azoknak, akik a fordulatok ellenére kitartottak Mikael-ék mellett. Úgy fogalmaznék, ettől kezdve ijesztően szép, és mindvégig érdekfeszítő fejezetek következtek, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük a The Last Will and Testament fürkészéseit.

Korántsem csak arról van szó, hogy visszatértek a death metal hörgések. Bár a zene visszahozta a prog. death megoldásokat, de sokkal többről van szó – tovább gondolta a 2010-es évek „furcsaságait” is, építő szempontból.
Úgy érzem, hogy az Opeth a maga 70-es évtizedét élte meg a köztes periódusban – és ha mindez előre nem is volt tervezett, de ma már valószínűsíthető koncepcióként tekinthető.
Többen az utolsó ilyen jellegű lemezt, az In cauda venenum-ot tartják a zeneileg leginkább kifinomultnak, ami igaz is; ám engem az említett Heritage igézett meg, velejében (sokaknak pedig a legbizarrabb album, hiszen ekkor még érezhetően túl erős volt a váltás). Egyszerűen könnyedén át tudtam adni magam, mert már nem csak éreztették, hova is utalnak vissza, hanem el is készítették a „múltbeli forrás”-anyagot.
Ezeket az apró kis részleteket, melyek igézetten áthatják a felszínt, és rétegeiben megbolondítja a végső szerkezetet, kifogástalanul szőtték bele legújabb megjelenésükbe, melyre ezen a ponton áttérhetünk.
Az Opeth katalógusának elemzése oldalakat tölthetne meg, és ennek is meg lesz a maga helye és ideje – azonban érdemes a jelen megérkezésről beszélnünk, ami a hosszú évek kikacsintásai, és a különböző elágazások, csermelyek és áramlások hozamait követően végül eme visszatérő „nagyságos” albumba torkollottak.

A The Last Will and Testament a záró tételt kivéve nem tartalmaz számcímeket – ellenben paragrafusokra bontották, ezzel pedig a Still Life (és valamelyest a Ghost Reveries) után az első koncepciózus Opeth lemezről beszélünk.
Ugyan vannak kiragadható momentumok („§1”, „§3”, valamint az észveszejtő stíluskavalkádot mutató „§4”), de nem ajánlott külön-külön dalokat meghallgatni – a történet egyben működik; ráadásul 50 perces idejével nem terhel le – egy jó ízű aranykorszakos prog. rock albumhoz hasonlóan visszahív magához, de nem tudható, mely’ kimondott részlet miatt, hanem valahol a tudatalattiban szólít meg.
Abban is biztos vagyok, hogy a többségtől eltérően, aki pont nem a prog. death mérföldkövekben, hanem a szolidabb, színpad mögött játszódó jeleneteket felfestő, titkosabb címekben találta meg kapcsolódását a zenekarral – az jelen tárgyunkkal is tud azonosulni, hiszen a korábbi jellemzők visszatérte csak az egyik oldalt jelenti; a másikon továbbra is ott lélegeznek a finom, lágy prog. rock elemek, minden különös jegyeikkel együtt – de nem önálló színezetet kapnak, hanem mélyen ivódnak a zenébe.

Mielőtt magával a friss albumhoz illeszkedő zenei irányvonallal részletesebben foglalkoznánk, vázoljuk fel a koncepciót:

„A történet úgy kezdődik, hogy három testvér megérkezik a családi kúriához. Az apjuk – egy szigorú, idős, konzervatív, paranoiás, gonosz és nemesi származású férfi – meghalt, és most fel fogják osztani a végrendeletét a három gyermeke között. Két ikerpár van: egy férfi és egy nő a húszas éveik végén, valamint egy fiatal lány, aki gyermekbénulásban vagy valamilyen csontvázat érintő betegségben szenved. A dalszövegek a végrendelet felolvasását idézik. Ezért nincsenek a daloknak címei, csak ‘első bekezdés’… ‘második’… egészen a hetedikig.

A végrendelet felolvasása során a testvérek sok mindent megtudnak magukról, az apjuk titkairól és a családi kapcsolatokról. Kiderül, hogy az ikrek donoros fogantatás eredményei. Az apa és a felesége próbáltak gyereket vállalni, de nem sikerült. Az apa a feleségét hibáztatta meddősége miatt. Annyira akartak gyereket, hogy egy donortól kértek segítséget – egy valódi férfitól, aki lefeküdt a feleséggel. A nő teherbe esett az ikrekkel, de közben az apa megbánta, hogy a feleségét egy másik férfi „megszentségtelenítette”. Ezért végül megbánta az ikrek létezését, mivel azok nem az ő vér szerinti gyermekei.

A végrendelet felolvasása során az ikrek megtudják, hogy az apa nem az igazi apjuk, és végül kimaradnak a végrendeletből. Az egyetlen vér szerinti gyermeke a beteg lány, aki mindent örököl. De ő egy szerelmi viszony eredménye, amely az apja és a kúria szobalánya között zajlott. Az apa azt hazudta a feleségének, hogy a szobalánynak viszonya volt, és hogy a gyermekükről úgy kell gondoskodniuk, mint a sajátjukról.

Az anya is elhunyt, de sejtette, hogy a férje hűtlen volt, és a gyermeket így is felnevelték a házban. A lány vér szerinti örökös, és mindent megörököl. A végrendelet felolvasása véget ér, majd jön az utolsó dal, ’A Story Never Told’ (A soha el nem mondott történet). Most a lány a kúriában él, mindent birtokol. De ekkor megérkezik egy levél. A levelet az édesanyja, a szobalány írta, és ez áll benne: ‘Hazudtam az apádnak. Te egy másik szerelmi viszony eredménye vagy. Ő sosem volt az apád.’ A patriarcha meddő volt, nem lehetett gyermeke.”

A zenekar egy olyan elbeszélést illesztett visszatérő, sötét, atmoszferikus lemezéhez, ami hűen ragadja meg eme titkokkal teli, részben iszonyatos, részben éteri világot – amelynek áthatolhatatlan szintjei vannak.
Centrumba állítja az embert, de olyan helyekre is mutat, amely túlmutat a halandóság területein, megfog valami borzongatót, átmossa az összképet; felemel, majd erőszakosan leránt a valóság jéghideg talajára, és arcodba vágódik. Megismerve az igazságot, mégsem oszlik el az aláhulló köd, és még inkább elrettentő ábrázolást nyújt az elhunyt főszereplőről, a család ismerősi köréről, a szövevényes-bonyolult szálakról, a hazugságokról, és embersorsokat meghatározó, aljas cselekedetekről, amelyek végül összeállnak eme kísérteties történetben.
A dalszövegek végig az apa én-szemszögéből kerülnek elénk, a végrendeletben lejegyzettek szerint. Ez a módszer az első hét paragrafusra vonatkozik, ameddig a végakarat részletei tartanak, az utolsó dal pedig a megdöbbentő végkifejlethez tartozik – és itt el is távolodunk az E/1. elbeszélésmódtól, ami újfent tökéletes váltás – mintha egy eltérő, külső térből tekinthetnénk rá a központi lényegesre; ráadásul ezzel eljutunk a megoldásig.

Nem is Opeth lemezről beszélnénk, ha ezek a felismerések nem kapának lesújtó, domináns, sokkoló öltözetet. A zene helyenként feltornyosul, uralkodó jelleggel – máskor beavat, és utaztat, megmutatva az emberi erény és gyarlóság számtalan példáját. Hogy a jó és a gonosz nem, mint két periféria küzd az idők végéig, hanem áttűnések vannak. Ezekben a sodró változásokban pedig mind az emberi lét nemes, mind átkozott aspektusai megvilágításra kerülnek. Ahogy pedig felgöngyölítjük, és megismerjük az addigi homályos darabkákat, további rejtélyes, feltáratlan utak nyílnak meg, felvetve további kérdéseket.
Hogy minden kiszámíthatatlanságától függetlenül az album mégis egy központi, emberi cselekvésekre, majd a teremtés / vállalás / tagadás hármasába forgó, különböző eredetekből építkező, majd pulzáló pontba sűrűsödik – az egészen többrétegű, lassan megmutatkozó egészet alkot; és a történetet végighallgatva is újbóli találkozást hirdet.
Hogy ezt mégis milyen eszköztárral teszi?

Ha visszagondolunk a metal történelem egyik legmegrendítőbb mesterművére, a taglalt Ghost Reveries-re, aránylag jó helyen keresgélünk. Azon a lemezen a komplex death monstrumokat felengedték a progresszívabb elemek, de nem túlzottan – helyenként mennydörgés-szerűen csaptak le, máskor engedtek elmélkedni, merengeni. Valahol ez az a pont, ahonnan folytatjuk. Direkt nem a Watershed-re mutattam, ami bár beillik a sorba, de mégis egy új éra előképe volt, amelyen a kísérleti, szokatlan hangzásbéli eltérések kaptak főszerepet. Kult-státuszba nem került, de elismert darab. Valójában hatalmas mű, de az évek alatt kissé elődje árnyékába került. Sokkal több van benne, bár az említett lemez minőségén már nem lehetett emelni; ebből is fakadt az akkori útkereső időszak kezdete.
Ám nem gondolom, hogy Mikael-ék üzleti szempontok miatt hozták volna vissza a régi tulajdonságokat. Egy Opeth-hez hasonló zenekar mindig változni és újítani szeretne, sosem jelentetve meg kétszer ugyanazt a lemezt. Az pedig, hogy a The Last Will and Testament-ben ott lélegzik a megosztó négy album szellemisége is, közvetlen érzékelhető, és elismerésre ad okot.

Meghívott zenészek terén is fontos, hozzáadott hangszeres és háttérének vendégeket találunk: fuvolán képviselteti magát Ian Anderson, a Jethro Tull legendája (’§4’, ’§7’, ’A Story Never Told’), és spoken word részletekért is felel – valamint Joey Tempest-et is hallhatjuk a második paragrafusként elnevezett szerzeményben.
Mindezen apró kis jellemző színesíti az egyveleget, ami ugyancsak visszautal a hetvenes évekre. Ha a 2010-es évek Opeth-én hallom ezeket a részleteket, nem lepett volna meg, de kifogástalanul működnek a death metal köntösén belül is – az átvezető, gondolkodóbb periódusokban pedig főként.

Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő. Ez a lemez egyszerre illik be egy végösszegzésnek; hisz bármennyire is imádtam az elsőre lecsupaszítottnak tűnő, de elmélyült átmeneti sorozatot – mégis hátborzongató és ellenállhatatlan újra az „igazi” Opeth-et hallani. Hogy mindezen végigmentek, csak még mágikusabbá tette a zenéjüket – dobos fronton pedig egy olyan játékot hallhatunk Waltteri Väyrynen-től, ami közel van a legzseniálisabb performanszhoz a svéd zenekar katalógusában.

A The Last Will and Testament-et jelenleg nem lehet behatárolni, csak hasonlítani tudjuk korábbi címekhez. Vannak megválaszolatlan kérdések, mint ahogy magában a történetben is – érdekes mivolta, hogy akár meg is történhetett volna. A lényeg azonban nem ez, hanem a felismerés, hogy milyen közel hozza szereplőjét, az embert, és mégis milyen távolra ér mindaz, amit ténykedései nyomán megfertőzött – itt csap át az elbeszélés a valóságba, amely meghatározhatja a múltat, valamint a jelen időket. A zene pedig ennek örök felfedezésébe hívja a hallgatót; egy olyan minőségben, amely ennél a névnél nem meglepő, és állomásról állomásra csap át az emelkedettbe, ahová nagyon kevesen érnek.

A vállalás és tematika, melyet leszállít, elbírhatatlannak tűnik, hatalmas nyomást helyez a lélekre, de közben az átható, fenséges és könnyedebb átkötési pontok kegyelmi pillanatként érkeznek, hogy teljesen különböző oldalakon invitálja be a külső személyt – és egyaránt leljen fogódzkodókra, kerüljön szembe tekintélyes nagyságokkal – hegyekkel, melyek magukban megmászhatatlanok, de a zene összességében utat mutat azokon túlra.

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

(megjelentetve az Ópiumbarlang-nál, Professor Cyäegha néven: 2025. január 10.)
(megjelentetve Silencio-n: 2026. július 11.)