Felvezető

„A gyönyörű álmok ezután jönnek”. – Szerkezeti módjában merőben eltérő, a címadó dalt zárásként felvonultató friss Thy Catafalque lemez olyan felszabadult, elkápráztató, és kitárulkozó erővel varázsolja el a hallgatót, mint a Rengeteg, de legkésőbb a Meta óta egyetlen megjelenés sem – és nem azért, mert a köztes anyagok jelentősége kevesebb lenne, sőt. Hanem mert Kátai Tamás annyira könnyeden (vagy legalábbis könnyednek tűnően) hozta el számunkra a következő instant klasszikusát, mintha az annyira magától értetődő lenne, de nála talán az is. Mind a Geometria, mind a Vadak zsenijét meghaladó album érkezett, és olyan elánnal ragadott magával, mint a kezdeti etalon lemezek idején (Tűnő idő tárlat, Róka hasa rádió), amikor örökké elköteleztem magam a project-tel; és tartom a legkülönlegesebb, univerzális mélységet mutató jelenségnek, ami csak a magyar zene utóbbi 20 évében történt.

Végtelen fekete mezőkön

Tamás alkotói szellemisége kiapadhatatlannak tűnik. Még fel sem ocsúdtunk a tavalyi pőre, velős Alföld óta, és már meg is érkezett a folytatás, amely csak az idővonalon tekinthető annak. Az interjúkból ugyanis tudvalevő volt, hogy Tamás jóval előrébb jár, mint ahogy azt az aktuális kiadványok mutatják – talán jelen tárgyunk már az előző lemez előtt elkészült; mindenesetre letaglózó belegondolni, hogy micsoda hátországból, és művészi halmazból merít. Hogy témánál maradjak, egy szerteágazó, de ugyanabból az ősi forrásból merítkező „rengeteg”, melyben oly’ számtalanszor elvesztünk már, de kívánjuk felfedezni a következő fejezeteket is aktuálisan – eme gyönyörű álmokat.

A koncepció, illetve a különböző hangulatok több részlete követhető, mégis meglepetésként ért, hogy ennyire határozottan a 2000-es évek végei, 2010-es évek elejei, megragadó Thy Catafalque-ot hallhatjuk – és ugyan minden egyes megjelenés a sötétség és szépség eszményi dimenziójába kalauzol – utólag összehasonlítható, hogy mely címek az azonnal ható, és melyek a kísérleti hangvételben fogant darabok. A történet darabkái az egésztől elválaszthatatlanok, de kontúrjaik vizsgálhatók, egyediségük és eszköztáraik alapján is.

Míg a Sublunary Tragedies és a Microcosmos kezdeti kiforratlan, de érdekes szinteket magába rejtő lemezek voltak, a lényegi időszámítás mégis a 2004-es Tűnő idő tárlat-tal vette kezdetét, mely a legközelebb áll a hatásokhoz. Atmoszféráját és palettáját erősen meghatározzák korábbi black metal, vagy ambient black nagyságok – de nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az említett alapokra építve azonnal, megdöbbentő energiával, uralkodói mivoltában született meg eme semmi mással össze nem téveszthető Thy Catafalque hangzás, már ekkor.

Nem csoda hát, hogy ezen lemez folytatása, a véleményem szerint karrier-csúcs, és lelki közvetítő Róka hasa rádió tökéletesíteni tudta a már addig is makulátlan egyveleget. Utóbbi album már-már félelmetes, éteri szépség, és a gyermeki visszavágyódás misztikus látlelete volt – ha van gravitáló középpont, akkor én ezt a csodálatos 2009-es mesterművet nevezném meg. Az időbe vesző, mormoló, majd elhalkuló magnószalagok – a kötelezettség, és első, élénk tapasztalatok esztendei – a késő nyár aranybarna fénye, majd az egyként dobbanó, ahová a zene halhatatlansága mutat: az év legédesebben borzongató időszaka a természetben; ahogy a nyár elköszön, de még napokra velünk marad, hogy átadja helyét az elmúlás köntösét magára öltő ősznek.
A Thy Catafalque zenéje pontosan ezen a találkozási sávon fürkész – naptári időben mérve csekély ideig tart; de ekkor lelhető fel a legtöbb, emberi mivoltunk eredendőjéhez utat mutató titok.

A végső albumok felépítése ezen kezdeti lemezeknél egy egészen „ravasz” szerkezettel él: ha az avant-garde képek, vagy kibontakozó, akár 10 percet is meghaladó monstrumok (lásd „Csillagkohó”, „Molekuláris gépezetek”) nehezen nyílnak is meg – a dalsorozatot többször rövid, a hagyományosabb dalfelépítéssel dolgozó, szinte önállóként is működő tételek szövik át. Ezáltal a kívülállókat, először ismerkedőket is azonnal megragadja, ezt követően pedig nem enged, és idővel a fekete masszába burkolódzó, súlyosabb szerzemények is felfedik részleteiket, többszöri hallgatáskor.

A Tűnő idő tárlat még nem igazán rendelkezett a direktebb vonallal, de a Róka hasa rádió mindkét formavilágot elénk tárta, és jelent azóta amolyan alapletéteményt a következő állomásokra nézve (kivétel ez alól a víz szimbolikáját boncolgató, formabontó Sgúrr, a „slágeres” Rengeteg után 4 évvel megjelentetve).

És ha már a Rengeteg szóba került. Ezen lemezről külön írásomat találhatod meg a következő oldalon, de mindenképp beszélnünk kell róla, már csak azért is, mert A gyönyörű álmok ezután jönnek ide talált vissza, és innen gondolt tovább ötleteket – majd kószál tovább hasonló dallam-vezérelt kinyilatkoztatásokon keresztül.

A Rengeteg Kátai Tamás legtöbbet hivatkozott lemeze. Mindaz, ami a Róka hasa rádió egyetemes szintjére, de főleg annak könnyebben befogadható, ám így is kibogozhatatlan alapjaira épült, itt hat a legáramvonalasabb tálalásban. Mondhatni a „nép Catafalque korongja”, előnyös értelemben. Hasonlóan mély, de mégis ilyen könnyen érvényesülő, felszabadultan hallgatható együtt-állás nagyon ritka a metal bármely szubzsánerét figyelembe véve.

Tamás olykor hasonló mód jelentkezik egy összegző kiadvánnyal. Ezek a lemezek amolyan letéteményei egy hosszabb érának, periódusnak. És bár találhatsz elszálltabb, kalandozósabb, vagy akár örök elveszettséget hangsúlyozó, zordabb, vagy emelkedettebb alkotásokat, de ezek a felmagasló, korokhoz szóló – feltűnésükben, csomagolásukban, és hangzásukban is megfoghatóbb albumok újra és újra összesítik, és magukban foglalják a kulcsokat, amelyek rögtön ajtót nyitnak a Thy Catafalque zengéseihez, és Kátai Tamás nem szunnyadó szerzőiségéhez.

Így hatott a Róka hasa rádió, a Rengeteg, de a megfejthetetlen mögöttesébe leginkább belevesző Meta is. Valamelyest ezt kommunikálta a letisztultabb Geometria ugyanúgy, még ha részben kísérleti is volt – és most hangosan feltörő, díszes ruhában mutatkozó, táncoló és örömbe kavaró A gyönyörű álmok ezután jönnek.

A kísérleti ötletekhez, motívumokhoz ugyan a fő vonalat mindig a Thy Catafalque jelentette, de Tamás előszeretettel foglalta megannyi kimaradt ötletét mellékprojectekbe, vagy terelte szólóanyagok keretei közé. Ezek közül kiemelném a 2006-os Erika szobája-t, mely a legközelebb áll előadásmódjában az anyazenekarhoz, mégis csendesebb, lágyabb annál; helyenként rejtelmes, de egészen végtelen mélységű, személyes utazásra visz, ha kellő időt áldozunk rá. Félig ismerős, félig szokatlan, ám mindvégig bensőséges, és kísérteties órát ad, melyre hatványozottan jellemző, hogy az őszben, legfőképpen novemberben működik – szürke, holt térben, amely a hideg rétegek, élettelen felületek alatt óvatos kincseket rejt.

Szembetűnő még, hogy az elektronikus jegyek egyre inkább felütötték a fejüket Thy Catafalque kiadványokon – egészen 2004-től kezdve hol több, hol kevesebb jelenlétben találkozhatunk hasonló megközelítésekkel; de ez egységesen tetten érhető a gondolkodó, alkotó művészek más megjelenésein is – ezért a black metal zászlóvivőinél sem utolsó szempont.
Tamás ezen irányú ötleteit a fő zenekaron kívül a Neolunar-ban kamatoztatta, de második szólóanyaga, a Slower Structures is játszott minimal electro, vagy post-rock szerű törekvésekkel.

Zenekari kitérője, mint ismeretes pedig a Gire-hez köthető, 2007-es lemezük egészen Catafalque szinteket súrol, de ridegebb-barátságtalanabb annál. Mindenesetre talán a leginkább groteszk, és elementáris. Sajnos, egy ma már nem működő zenekarról beszélünk, kiknek egyetlen stúdióalbuma már-már kuriózum.

Visszatérve azonban egyértelmű, hogy a fő csapásirány az anyazenekar vonala, és visszatérni ide otthonos, megnyugtató, ám izgalmakkal teli érzés is egyaránt – hiszen a jellegzetes hangzásvilágon túl mindig kapunk valami újat – valamit, ami éveken keresztül útitársunk marad.

Úgy gondolom, az utóbbi években, mondjuk úgy a 2010-es évek közepétől egy szélesebb közönség felé is nyitott Tamás, és ennek köszönhető, hogy a ’20-as évek elején, élő koncerteken is kipróbálta magát a project, vendégzenészekkel. Sokak álma teljesült ezzel, fokozott várakozásban, hiszen a Thy Catafalque egyszerre örvendett ekkor egyfajta kult-státusznak, valamint új hallgatókat, rajongókat is elérhettek. A kezdeményezés végül egy élő felvételt/kiadványt is eredményezett (Mezolit – Live at Fekete Zaj), ami egyfajta megkoronázása a koncertsorozatnak – a fellépések pedig még ma is tartanak. Nemrégiben a teljes Rengeteg albumot eljátszották a Dürer Kertben (november 22-23.), amely nem véletlen, főleg az új lemezzel való házasításban.

XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek

A gyönyörű álmok ezután jönnek egy műfajesszencia, akár a 2011-ben megjelent, sokat tárgyalt album közvetlen folytatása is lehetne, annyira érződik rajta, hogy mentes bármiféle megfelelési kényszertől – eme zenei égisz nagyívű klasszikusait felsorolni is nehéz, a teljes gyűjteményt birtokolni pedig kiváltságos érzületet adhat – bármelyiket veszed is elő, a káprázat és mámor garantált. Ha pedig ily’ jelzőknél maradunk, engedjétek meg, hogy bemutassam számotokra a tizenkettedik állomást, eme dal-orgiát, mely első hallgatásra magával ragadott.

Négy szerzeményt ismerhettünk meg korábban a lemezről, melyek közül a „Babylon” egy kiegészítő track, de én a dalcsokorral együtt kezelem – annyira eltalált, pontos helyen érkezik, zárásként.

Az új album egyébként annyiban mindenképp különbözik a Rengeteg-től, hogy utóbbi, habár egy greatest válogatásnak is beillene (igaz, eléggé műfajidegen lenne), de mégis kísérleti, elvont levezetéssel rendelkezik. Az új korong ehhez képest a középrészen próbál meg az eddigiektől eltérő dolgokat, a kerete azonban amolyan „kislemez” keretbe van foglalva, nyíl-egyenesen ható, szenzációs dalokkal. Ha bárki eddig távolságot tartott a project-től, a „Piros kocsi, fekete éj” akkor is könnyen utat talál hozzá, mint ahogy a címadó is. A két dal olyan szép kerete a lemeznek, amelyek újból visszacsalogatnak a műhöz – ezáltal lassan megnyílik az alkotás önnön univerzuma, mindig egy-egy apró szeletében.
Az album pedig azért is iratkozik fel a legemblematikusabb Thy Catafalque megjelenések közé, mert egyszerre ölelheti keblére az, aki a kezdetektől fogva követi, és az, aki csak most csatlakozik a felfedezéshez. Tud valami olyan varázslatost, ami léthez fogható misztikumot rejt, annak gyönyörével és sajgó fájdalmával – de nem kíván túl nehéz lenni, ezért táncolni is hív, örömódákkal szór tele, az ősz illatával igézve, amit magadba szívsz, lényed belsejébe, és ott kerül feldolgozásra. Ott ültettetik el benned, hogy sarjadék tovább, kísérve téged a legnehezebben át, de az átható felszabadulásban is, testedből.

Fontos megemlítenünk, hogy bár egy közös metszéspontról, egy megjelölt, majdan később erre visszautaló, nem mindennapi összeérésről beszélünk, azért ezt a lemezt is átjárja egy megkülönböztethetetlen hangulat, vagy hangzási ív: ez pedig a folklore jellemzők, valamint a mese, és az álmok tematikája.

Már a kezdő, sodró lendületű „Piros kocsi, fekete éj” magában rejti ezen részleteket, de csak érintve, finoman – határozottan támasztja fel a Rengeteg magányos lelkeit; ugyanabba a zúzmarától, dértől csillogó erdőbe – de a dallamok egy vonatúthoz hasonlóan (animáció) átrántanak valami mesésebbe, mintha átéltük volna már ezt valamikor. Ekkor villan be a Róka hasa rádió gyermeki lelkülete, nézőpontja – egy megnevezhetetlen tér-idő kapu, amelyen keresztülsétálva újra gyermeki szemeddel láthatsz, és lerombolhatod az anyagiban rejlő hazugság kinövekedéseit.

És ahogy az említett két magnum opus, úgy az A gyönyörű álmok ezután jönnek is fel-ledobál, de minden fájdalmával, szomorúságával együtt is a csúcspontot keresi – ahol minden érvényét nyeri. A szenvedés beváltásra kerül, és boldogságcseppek, nektár jár jutalomrészül.

Mindezen szellemiségben, el kell viselned, hogy fáj, hogy felsért – de óh, hiszen kiismered már itt magad, és átformálod, átlényegíted, magadban nemesíted át, mi egyedüllétedben sebeket, maradandó traumát okozott – hogy emeld, cipeld, hordozd, de csak eddig… Eddig a pillanatig. Ahogy elragad a mese, mert most gyermeki lelked álmai következnek, hogy megmenthessenek.

Ahogy az álmodozó, utaztató kezdet átvált a „Mindenevő”-be, már ismert tézis, mégis arcunkba vágódó, lecsupaszító, nyers vihar sodor el bennünket, és innentől egy színes kavalkádba forgunk át, melynek minden perce arany.
A harmadikként érkező „Vasgyár” újra összeköttetési pont a Rengeteg albummal („Vashegyek”) – egyfajta szerelemgyermeke az első két tételnek, a végére pedig névtelen morajlás hallatszik át az ismeretlenből. Ez is a szemlélődést segíti – két pólus, az ismert és az idegen, de vágyottan izgalmas terei összekulcsolódnak, ez pedig egy bizarr népi táncba villan át, hol az álom, hol az ébrenlét mezsgyéjén.

„Világnak világa” – így szól a negyedik, illeszkedve ezzel a különlegesebb darabok közé, melyeket újra meg újra meg kell, hogy ismerj – és egy járatlan ösvény tárul fel körülötted. Mintha valaki látna mögötted – mintha valaki, aki benned, szemeid mögül néz kifelé, mindent tudna, és sugallana számodra.
Ha többször feltesszük az albumot, ezen darab akár az első felvonás csúcsát is jelentheti. Nem határolható be, de mégis mintha örök lélegző szellemi ország, kiapadhatatlan forrás lenne.

Ekkor az utazás átvált teljesen a gyermeki én oldalára, és nem titokzatos példákat mutat, nem tornyosuló építmények, vagy bámulatos új mezsgye felé visz, hanem parányi, énekórai emlékekhez.
A „Nyárfa, nyírfa” / „Lydiához” kettős a lemez legártatlanabb, legbájosabb két zenei verse, melyek hatására endorfinba mártott, szerelmes táncba fordul minden lélegző – és maga a természet is, festőiségében. A felnövekvő, leszületett ember kezdeti lépései; a mese általi első felfedezés és rejtelem – amely elhivatottságot ad, átönti a bensőt erényre való hajlammal. Ennek okán több megpróbáltatás ér majd, de a benső iránytű nem kopik meg hosszú évek megélésein keresztül sem.
Eme két tétel a Mese Birodalma maga – itt értjük meg, hogy miért volt szükség korábban az Alföld kegyetlenségére: ott a nyers, durva lecsapolás, a pőre brutalitás és valóság uralkodott – míg itt egy végtelen, letehetetlen mesekönyv oldalai kelnek életre.
„Lydiához” – A dal, mely a lelki szerelemről szól. Összefűz azzal, akihez tartozol; és ehhez a leglényegesebb művelet, hogy felejtsd el materiális részedet. A szerelmesek levelet írnak, találkoznak, egymásra mosolyognak, és hosszú várakozás után egybekelnek. Régmúlt idők levelei mosódnak egybe, talán már összeilleszthetetlenek, ez a dal mégis megteszi.

A „Vakond” a korábban utalt elektronikus játékokkal dolgozik, és maradunk a Rengeteg színekkel kifestett látképében: a zord hideg helyett a Vénasszonyok nyaránál, ahol a legéteribb az emberi létezés, és az évszakváltozás mindezt visszaénekli.

Az avant-garde szerkezet immáron azon szerepét tölti be, hogy ugyancsak lágyan, udvariasan vezessen át az album „fő-fogásához”, a „Ködkirály”-hoz. A lemez „Fekete mezők”-je, a maga „Neath Waters”-e, vagy „Szervetlen”-e nem az album kezdetén, hanem annak magjában, a legfontosabb szinten tárul elénk, és felszabadítja a hordozott nehézségeket.
Ami azonban nálam révületet okozott, hogy nem a legmagasabb határ átszárnyalására jött létre, hanem üzenetében hordoz örökérvényűt – milyen szép és könnyfacsaró, hogy ember lehettél, minden küszködéseddel együtt – és jön a dal, hogy eldalolja veled, szigorúan hangszálaiddal párban, ennek drámai velejét.
Elhantolása ez az embernek, de mesében maradva, ami még érvényesebb, mint valóságunk csalódottságában bármi.
A „Ködkirály” „rengeteg”-e mindaz a sok-sok megelevenülő oldal, mely végigfut szemeink előtt, miközben a Nagyságos előtt lebegünk, önfeledten.

A történet itt akár az idők végéig is íródhatna – ez az apex, a felső szintek egyike. Ám nem szükséges még fentebb kerülnünk, választásunk a merengésre esik, és mi úgy alusszuk át magunkat még egy fokkal beljebb, hogy ott újból egy félig megjárt, félig útvesztő labirintus fogadhasson bennünket.


És így, a mese lapjainak olvasása közben, az „Aláhullás” ideje alatt elveszik a világ, amit megismertünk – ráadásul szabályai is kaotikusak, ezért a visszaútra nincs lehetőségünk.
A lemez érdemi üzenetében úgy érzem, ez a végpont. Hirtelen még átszökkennek korábbi memoárok, az időben úszó fátyolos, ködbe vesző emlékezetek, és lassan elérkezik az ébredés; vagy más szintre alvás – függetlenül, ami történik, az álomvilág bezárulásának jelenetei játszódnak le, lényegünk azonban megváltozott.
Tudatunkban nem vagyunk képesek felidézni, de szemeink mögött, az Én tudja, hogy voltunk Ott. Így zajlik az „Aláhullás”, és ekként zárulna a lemez… Ha, művészi elgondolásként és ábrázolásként nem érkezne a csodálatos, keretrendszerbe foglalt utolsó két tétel. Az album visszatér kezdeti, felrázó dinamikájához – így érkezünk meg a már említett, azonnal ható címadóig, majd az azon is átívelő „Babylon”-ig.


Feleszmélés

Én pedig újra az őszben írom soraimat, megint változásokon túl – és ami maradandó számomra, az továbbra is Kátai Tamás megrendítő, varázslatos csodalemeze.

Gyermek lehettem; vagy csak ugyanaz, aki fürkészni és rácsodálkozni jött. Aki nemesedni tért, és aki a hangok és zene útján próbálja élni érdemi valóját; mert ami így teremt, ilyen erővel, és mégis költőien, szerzői köntösbe öltözve, az előtt pillanatra megállok, leborulok, majd csendbe húzódom, hogy feltekintve rá egy különleges alkalomkor újra átélhessem.

Volt már hasonló állomás, mégis elragadtatom magam megint; mert érzem valahol, hogy az út hosszú volt, és már annyi mindent felfedeztünk, de a megtett út relevanciája nem csökken.

Akkor pedig, amikor újra magamra kellett találnom – új helyen, és időben – újra felfedeztem a zenét. Pontosan úgy, mint amikor 2011 novemberében a Rengeteg hazahozott Hollandiából, Rotterdam városából.
Kint hallottam először, és a hazaúton is Kátai Tamás szerzeményein keresztül utaztam. Mire megérkeztem, az előttem lévő, határon átutazott, kialvatlan hajnalon az Erika szobája-t hallgattam. Amikor pedig több napi fentlét után újra a régi szülői házban pihenhettem, álomba tértem előtt meghallgattam a „Tar gallyak végül” / „Minden test fű” kettőst a Rengeteg-en – és ezután olyan fennkölt tudatállapotban aludhattam, ami egy időre visszavitt az illúzióhoz és mesébe, hogy jelezze…

…Igen, fiú, odakint hagytad elválasztásod, és egykor mélyen szeretett, kedves lánybarátod – őrjöngve kántálod, majd egyszersmind csönd lesz – s a gyönyörű álmok ezután jönnek…

Bormegissza Imre
(Imre Zsindely),

2024. november 28.
(megjelentetve Silencio-n: 2026. július 11.)