1999-ben az Anathema visszatért. A Judgement-tel olyan albumot tettek le az asztalra, amely karrierjük egyik legfontosabb lépése volt, és melynek köszönhetően egyre többen ismerték meg zenéjüket. Az az album véleményem szerint is egy briliáns alkotás, egy érzelmi kirándulás. A ’98-as Alternative 4 után nem is időzíthettek volna jobban, ez kellett ahhoz, hogy elhagyják a bizonytalan vizeket. Mindenki hallgassa meg, sőt, aki nem ismeri még az Anathema-t, azt ajánlom, kezdje a Judgement-tel. Úgy lett a legbefogadhatóbb albumuk, hogy szerencsére egy kicsit sem fordultak kommersz irányba, csak egy megújult környezetben adták vissza azt a csodát, amire csak és kizárólag az Anathema képes. Megnyugodtam tehát, bizakodva vettem elő hatodik, A Fine Day to Exit-re keresztelt lemezüket.

Nos, nem egyszerű gondolatokról kell újra beszámolnom, hisz ez a mű a britek legfurcsább kiadványa. Eddig akármelyik lemezükről is volt szó (kivéve Alternative 4) mindegyik képes volt egy külön utazásra vinni, és ez a Fine Day to Exit-re is igaz, más kérdés, hogy jóval visszafogottabban, lassabban teszi ezt. Ugyanakkor ez az album egy bátor lépés, talán a legbátrabb az Anathema egész pályafutása alatt, hiszen ehhez hasonló mértékben soha nem változott meg zenéjük stílusa.
No nem kell mindjárt kétségbe esni, hiszen a Cavanagh tesók itt vannak, az érzések, a gondolatok, mind tőlük származnak, csak sajátos hangulatvilágukat most más megközelítésben adják elő. Megmondom őszintén, amikor először hallottam, jobban örültem volna, ha folytatják a Judgement-vonalat, de ma már látom, hogy a Fine Day to Exit kellett második legfontosabb lemezük, az A Natural Disaster megszületéséhez. Ha ebből az irányból nézzük, kétségkívül fontos ez az anyag is. Sok rajongót elvesztettek akkor vele (bár a változás igazából már az Eternity-nél elkezdődött, hisz akkor kezdték elhagyni a tiszta doom vonalat, és ez már abban az időben is sok doom-hívőnek okozott csalódást), de most szerintem épp ott tartanak, ahova ők mindig is el szerettek volna jutni. A legutóbbi, We’re Here Because We’re Here c. anyaguk egy gyógyító hatású, pozitív energiákkal teli album, és bizony nagyon nehéz volt eljutni idáig, gondoljunk csak a világfájdalommal teli The Silent Enigma-ra.
Jelen írásom tárgya, mint már írtam a legérdekesebb, legfurcsább kiadvány Cavanagh-éktól, szinte teljesen elhagyták a metál-t, és az anno My Dying Bride-dal rokon zenei világot képviselő együttes szinte Radiohead-dé vált. A negyedik lemezük óta nagyon sok alternatív íz jellemezte zenéjüket, és bár hiába volt a Judgement egy keményebb megközelítésű felvétel, hatodik nagylemezükön újra kísérleteznek hangzásukkal, olyannyira, hogy ezzel senkinek nem lesz könnyű megbarátkoznia.

Az Anathema mindig is változó együttes volt, ez tény. Én személy szerint örülök, hogy nem akartak egy átlag bandává válni, újra és újra kiadni a Judgement-et. Ez az a pont, amit egyszerűen meg kell tanulni átlépni, egy új munkán olyat kell mutatni, amit eddig nem hallhatott senki. Lehet, hogy soha nem törnek majd ki, lehet, hogy mindig megmaradnak underground közegben, de én csak annál inkább mellettük fogok állni. Mind a nyolc albumukban megtalálható, felfedezhető valami olyan kincs, ami szebben ragyog bárminél. Ez pedig a Fine Day-re is igaz, egyetlen feladatunk az, hogy megbarátkozzunk a hangzásával. Nekem nem is volt olyan nehéz…

9 állomáson vezet keresztül utunk, de itt egytől egyig minden dalt jellemez egyfajta különleges hangulat. Kissé depresszív, pesszimista zene, de stílusán belül ez egy egész könnyen hallgatható lemez.
A nyitó Pressure hasonlítható leginkább a Radiohead-hez, ha ezt be tudjuk fogadni, akkor nem lesz annyira furcsa a további 55 perc. Egy lassú, zongorán játszott témával indul, ez a hangszer pedig továbbra is végigvezeti a dalt, finom gitárokkal, és Vincent nyugodt énekével színesítve azt. A zenei világon kívül a refrén szemlélteti legjobban a változást, ilyet még nem hallhattunk az angoloktól. Egész jó kis bevezető dal, még ha nem is tartozik a lemez csúcspontjai közé.
Könnyebb lesz ez után továbbhaladni. Ugyan a Natural Disaster-re tökéletesítették ezt a fajta hangulatvilágot, de itt is megbújnak mesteri szerzemények, amit hiába uralnak az alternatív ízek, mégsem lehetnének mások, csak Anathema.
A Release hoz egy kis színt a meglepetésként érő Pressure után, mégpedig a jellegzetes gitárjátékának köszönhetően. Hasonlóan érdekes tételről van itt is szó, de mégis visszahoz valamit a régi időkből. Apró kitörések jellemzik a dalt, nem fokozzák katarzisig, megmarad önnön korlátai között. Talán az Alternative 4-et jellemezték hasonló felépítésű dalok, de ezzel igazából nincs problémám. Imádom, ha valamit a csúcspontig fokoznak, de ugyanolyan profinak tartom azt is, ha igényesen vissza tudják fogni magukat, és nem fektetnek nagyobb hangsúlyt a dal végére. Ez persze tételektől függ, valamelyik megkívánja, valamelyik nem. A Release ilyen szempontból kiállja a próbát, ezzel együtt pedig maga az album kiszámíthatatlanná válik, hisz ugyan 90%-ban uralja az anyagot a megújult stílus, mégis vissza-visszahoznak csakis rájuk jellemző témákat, ezzel kerítve minket négy fal közé. A cikk elején nem neveztem nehéz hallgatnivalónak a Fine Day to Exit-et, de tény, hogy (mivel csak Anathema-ról van szó) be-be tud rántani egy mély örvénybe, és olykor azt sem tudod, hogy mi történik. Más tálalásban, de néha az az érzésem, hogy megint az Alternative 4-et hallgatom, és nem tudom eldönteni, élvezem-e ezt az utazást most. A legjellemzőbb az egész albumra talán az, hogy  azon kívül, hogy idő kell hozzá, nem  is lehet akármikor elővenni…

A harmadik állomás következik, a Looking Outside Inside képében. Félelmetesen zseniális bevezető rész jellemzi, az első két perc az anyag leggyönyörűbb pillanatai között van, bennem pedig mindig felidéz újabb és újabb elfeledett gyermekkori emlékeket. Ha végig hasonló kivitelezés jellemezné, ez lenne a kedvenc dalom a lemezről, de a második harmadban különleges dolgok történnek. Mintha már nem is ugyanazt a szerzeményt hallanám, a gyönyörű, művészi pengetések helyét átveszik a keményebb gitárok, és szó szerint összekuszálódik minden. Lehet, hogy ők láttak ebben valamit, de én nem értem ezt a váltást, elég kellemetlenül ér, mintha felébresztettek volna egy mély álomból. Ugyan a dal kap egy szép levezetést, adva ezzel bizonyos keretet, de akkor is megmaradtak bennem azok a vegyes érzelmek, amiket a dal kiváltott belőlem. A legfurcsább Anathema album legfurcsább tétele ez, az egyik olyan örvény, amiből menthetetlenül próbálok kiúszni, egy olyan kinyilatkoztatás, ami újabb meglepetésként ér, és amely hangulat ugyanakkor jellemző is az egész műre.
Ez volt tehát az első harmad, mely a legnehezebben befogadható rész, ezek után is kísérletezős, de már könnyebb pillanatok következnek, talán egy-két hasonlóan furcsa szerzemény vár még ránk.

A második harmadot a gyönyörűszép Leave No Trace nyitja, ez helyreállítja az előző dalban uralkodó zűrzavart. Nyugodt, csendes, lírai dal, Vincent pedig talán itt énekel a legszebben az albumon. Számomra ez egyértelműen a legfontosabb pillanatok egyike, annyira pozitívan ér, hogy sikerül egyensúlyba állítani magam.
A következő két dal már nem adja meg könnyen magát, de idővel (főleg a Barriers) rengeteget adhatnak. Az Underworld egy teljesen szokatlan téma, nem hallottunk tőlük még ilyet, és az egészet felemás érzések uralják. A kezdő téma végig meghatározó, ez alapjában nem túl barátságos, de a refrén üdítően hat. Nehéz kezelni ezeket a dalokat, nem tudok fogást találni rajtuk, de sikerül néhány hangnak köszönhetően megtalálni az utat, és talán csak a Looking Outside Inside az egyetlen, amit máig nem tudok elrendezni magamban.
Egyébként az Underworld verzéit Vincent is eléggé idegenné teszi, olyan hatást keltve, mintha egy idegen bolygón járnánk. Erről az oldalról nehéz szerzeménynek tűnik, aztán mégis olyan dolgok történnek benne, amik megvédenek, amik miatt nem fulladok meg az örvényben.
A következő briliáns pillanat a Barriers, és különleges módon ez is egy lírai megközelítésű felvétel. Segít továbbvinni az úton, melyen ez alkalommal sikerült többször elakadnom. A második harmad zárótétele teljesen rendben van, csak pozitív pillanatok jellemzik, igazi feltöltődést jelenthet a léleknek. Habár nem segít megértetni, mi történik, mégis egyenesen tudok haladni, tovább a célom felé. A refrénben fel-feltűnik Lee Douglas gyönyörű éneke is, aki pompásan színesíti a tételt. A búcsú ugyancsak remek: barátságos, nyugodt lezárásnak lehetünk fültanúi.

Ekkor nem tudtam hova tenni ezt a lemezt. Tudtam, hogy mindezzel nem lehet vége, kell valami még, valami, ami nem fog szakadékba lökni, mint ahogy azt az Alternative 4 tette. A hat dal után hasonlóak voltak a gondolataim, mint a negyedik lemez idején, de bíztam benne, hogy az utolsó harmad segít majd kitörni a falak közül,  és nem leszek újra magamra hagyva. Egy olyan lezárásra vágytam, mint a Silent Enigma esetében. Látni akartam a fényt.

Most már elmondhatom, hogy végül sikerült kitalálnom a sötétségből, a falak leomlottak, és az örvényt is sikerült túlélnem. Az album utolsó harmada tökéletesen rendben van, ez a legerősebb része. Itt szabadul el mindaz a feszültség, ami ott uralkodott végig a dalokban. Voltak egyértelműbb, barátságosabb pillanatok, de a Fine Day to Exit első hat dalát, úgy egészében nézve, nem lehet teljesen értelmezni. Vegyes energiákat árasztanak, a hangzáson kívül pedig ez még jobban megzavarja a hallgatót. Nem egy nehezen hallgatható anyag, már csak a stílus miatt sem, de annál több benne a kérdés… Lépjünk hát az utolsó harmadra.

Panic. Önmagában a vészhelyzet, veszély dala ez, mégis azt kell hogy mondjam, ez hiányzott nekünk. Ne érts félre, a Fine Day to Exit-nek ez a megfelelő zenei stílus, de a Panic végre bebizonyítja, hogy az Anathema nem veszett el ebben a világban, és újra ránk zúdítja rettentően súlyos energiáit, mi pedig már csak repülünk, minden húzó akadálytól távol, hogy újra gyönyörűen helyre hozzon mindent. Nem tesz fel komoly kérdéseket, csak ad egy olyan lökést, ami segít kikerülni ebből a szép, de egyben veszélyes, feszültséggel teli abszurd világból.
A címadó az utolsó nagy állomás, itt mindent felidézünk amit eddig hallottunk. Az első fele lassú pengetésekre épül, ez visszahozza az album elején átélt hangulatot, de végre immáron biztonságban vagyunk. Rájuk jellemzően, mesterien építik fel a szerzeményt, utaztatva, közben egyre erősebb érzelmi hullám felé sodródva. Ez végül a dal felénél tör ki, ezzel pedig az album legszínesebb tételévé növi ki magát. Ekkor már tudtam, hogy egy remek albummal van dolgom. Nagyon idegennek tűnik, aztán kiderül, hogy ez nem más, mint hétköznapi életünk képe. Dannyék mindent megmutatnak, minden olyan nyomást, amik a depresszióhoz vezethetnek, de a végére eltűnnek a sötét árnyak.
Rendbe tesz mindent az utolsó harmad, segít bizonyos pontokon megértetni az azelőtt történteket, segít neked látni. Talán mindig előtted volt, de csak a címadó dal képében fogod teljesen felfedezni. Zseniális.
Az albumról pedig már csak egy dal van hátra. Mindennek vége, és szerintem több hallgatással sokakat elvihet a megoldásig. Nekem adott egy bizonyos képet, én azóta is így gondolok erre a lemezre. A cím ugyan elárul bizonyos dolgokat, de hallgatás nélkül nem értheted meg miről is van itt szó. Ez a lemez depresszióba taszít, megmutatja félelmetes képeit, de ki is visz onnan, ezzel pedig te magad leszel erős, átsegít egy olyan akadályon, ami hétköznapi életünkben talán a legmélyebb problémát jelenti, amellyel csak magad birkózhatsz meg. A zene azonban segíteni fog.
A Temporary Peace a végső zárás, ez pedig az Anathema munkásságának egyik legszebb szerzeménye. A hullámok simogatják a partot, Vincent és Lee Douglas pedig együtt énekel. A lemez végére olyan érzelmi extázisban lesz részed, ami egyenes út a boldogsághoz. A dalt a Hindsight című 2008-as akusztikus lemezen is játszák, ott még egy szintet emelve a már is így mesteri kivitelezésen.
Halk, éjjeli nyugalmat visszaadó kezdés, a közepén érzelmi katarzis, majd egy gyönyörű levezetés. Lehet nem szeretni ezt az albumot, de az megkérdőjelezhetetlen, hogy ez is valami újat ad. Visszatekintve látom, hogy ez egy nagyon fontos lépés volt a Natural Disaster előtt, a fiúk pedig most sem okoztak csalódást… (Egyébként a Temporary Peace után több, mint 10 percig hallgathatjuk még a felvételt, ezt már meghagyom extrának, mindenki fedezze fel. Avant-garde hozzáállást takar, a végén pedig egy kedves kis akusztikus játékot kapunk.)

A Fine Day to Exit c. albumot egyetlen Anathema rajongónak sem szabad kihagyni. Bármennyire is barátságtalan, nehéz a kezdés, mindennek megvan a miértje, és végül ez is egy kerek egészet alkot majd, nem hagyva minket kérdések között. A depresszióval, a lelki fájdalmakkal foglalkozik, de ki is ránt onnan. Megmutatja, hogy merre van a kiút. Ez a lemezanyag pedig megbízhatóan váltott az új zenei világra, hogy a következő, A Natural Disaster című albumukkal létrehozzák második klasszikus, és egyben egyik legfontosabb művüket.