„Nap és Hold tánca a Bíbor király udvarában…”

A Heritage az Opeth 10. stúdióalbuma, amely egy új fejezet az együttes történetében. A 2005-ös Ghost Reveries-nél másodjára értek fel a csúcsra saját stílusukban, a 2008-as Watershed pedig már csak egy rutinból kirázott anyagnak tűnt, ami még így is magas színvonalú lemezt eredményezett. Ezen a vonalon azonban már nem igazán lehetett tovább folytatni, így Mikael egy új hangzásvilág felé indult el, ami nem áll annyira messze a Damnation hangulatától, mégis, ez egy másfajta dimenziót mutat. Semmi más nem tudja visszaadni azt a félelmetes sötétséget és szépséget, amit a ’60-as, ’70-es évek progressive rock / jazz fusion lemezei, és elsősorban gondolok itt a King Crimson ‘In the Court of the Crimson King’ albumára, amely tökéletesen írja le a csillagok szimbolikus, jelképes világát, a titkok rendszerét, Isten és Ördög létezését a halandó lelkekben, Nap és Hold táncát, a misztika és varázs hatalmát, a vörös rózsák végtelen mezejét, boldogság és szomorúság örvényét, a Bíbor király udvarát.

A Heritage ebben az új hangulatvilágban fogant, és egyáltalán nem meglepő, hogy Mikael mennyire érzi ezt a fajta stílust, hisz ez az íz már valahol a My Arms, Your Hearse óta felfedezhető volt az Opeth zenéjében, még ha jobban bele is veszett a különböző stílusok kavalkádjába. Itt most teljesen ez a varázslatos, csodaszép, ám baljós és veszélyes hangulat kerül előtérbe, a progressive metal-nak már csak visszhangjait hallhatjuk.

Az egész mű csak egyben fedezhető fel. Nem konceptalbumról van szó, de mégis a dalok egy olyan létezésvilághoz tartoznak, ami túlmutat a zene határain. Összeáll az egész egy külön történetté, amit csak az álmainkban van esélyünk megfejteni. A Heritage előtted van, elmerülhetsz benne, de az egyetlen kulcs rejtett és nincs esély rá, hogy megtaláld. Ha sikerülne, talán a halandósággal kapcsolatos összes kérdésünkre választ kapnánk, és ez lehetetlen. Mégis benne van, valahol, elveszve. Mikael sajátos világot hozott létre, még ha majdnem teljes mértékben hatásokra is épül, de épp ez miatt tudunk új szigeteket is felfedezni, hisz leírhatatlan ez a borzongató érzés, hogy a mai felszínes világban újra leáshatunk a titkokhoz, a szimbólumokhoz, az elrejtett, sőt talán tiltott örömökhöz. Az album értelmezése nem csupán a zenében keresendő, hanem abban az elmosódott, mesebeli, mély álomban, amit maguk a hangok idéznek elő. Ott azonban Neked kell előre haladnod, és bár nincs ennél a világnál gyönyörűbb, mégis tele van démonokkal és veszélyekkel, az Ördög csapdáival. Biztosan emlékszel a Magyar népmesékre, azok hangulatára, Jó és Gonosz örök harcára, a sötétségre és a világosságra, életre és halálra. Minden benne van ebben a zenében, és az Opeth remekül érzett erre rá, az egész korong megállná a helyét a ’70-es évek albumai között is. Zeneileg kiemelkedő a mű, és a zenekar lemezei között is a legkülönlegesebb, negatívumaként azonban meg kell említenem, hogy a hanganyag már nem ad hozzá többet, nem teszi csodálatosabbá, művészibbé a festményt, hanem csupán mutat nekünk valami félelmetes, gyönyörűt és megfoghatatlant, de nem húzza le a hallgatót olyan mélyre, mint a már említett King Crimson lemez. Hallgattatja magát, újra és újra át szeretnénk élni ezt a különleges utazást, de a kulcs az albumban megtalálhatatlan és vegyes érzelmeink lesznek vele kapcsolatban, amikor a Marrow of the Earth nyugalmas álomba ringat minket, ahol már védve vagyunk a Bíbor királytól és saját magunktól egyaránt.

Nem lesz egyszerű teljesen felfedezni az anyagot, talán nem is lehet, de ezt a csodaszép illúziót újra át akarjuk majd élni, mert esélyünk van rá, hogy minden alkalommal elhozzunk onnan valamit. A megoldás még mindig el van rejtve valahol a zenében, de talán épp ettől is szép és izgalmas. Azt üzeni, mindennek úgy kell lennie, ahogy van, és egyszer úgy is ott állunk majd a Torony kapuja előtt, kezünkben a kulccsal… Ha már összeállt a kép.