2013, Január 6.
„A vasárnap soha nem átlagos. Vagy nagyon nyomasztó, vagy könnyű és felszabadult. Ez az egyetlen nap, amikor nem tudom kizárni a létezés lüktetését, ez az a nap, amikor mindig, egyfolytában haladnak és haladnak előre Isten angyalai és váratlanul ér, ahogy a lelkembe törnek, vagy követelnek, vagy pedig ápolnak. Szükségem van az ápolásra, de nem érdemlem meg, és egyébként is, minden könyörületet, amit az égiektől kapok, szeretném, ha Anikó, édes Szerelmem kapná meg, hogy a szelleme nyerjen feláldozást és ne legyenek többé hideg fájdalmak, amik úgy marnak az emberbe, hogy az képtelen többé talpra állni. Nem volt rossz a mai napunk, a szombatnál nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb volt, valahol mindent helyénvalónak éreztem. Délben pulykahúst ebédeltünk majonézes krumplival, délután pedig tudtunk egy kicsit pihenni, egymást átölelve és imádva, áthatolhatatlan falak nélkül, harmónia áradt a levegőből, és este a hó is megérkezett újra, az évben pedig először. A tegnapi édes mámoros szeles időjárást ugyan nem ütötte (kiválóan éreztem magam, imádom, amikor tombol odakint a feszültség, és folyamatosan arra várok, bárcsak kitörne már), de megvolt benne minden, ami biztosította a démonoktól mentes, kicsit merengő éjszakát. Annyira érzem, hogy akar valamit, hogy a természet már szeretné végre a Földön élő embereket boldognak látni, hogy fejezzük már végre be a gyűlölködést és fogjuk meg egymást kezét. Én már rég nem várok semmit tőlük, de mégis van bennem még egy kis remény, hogy eljuthatunk a gyönyör esőfelhői alá…”