Tulajdonképp a GY!BE megalkotta az apokalipszis szimfóniáját , mely az ürességet, az elidegenedést helyezi előtérbe, mondhatjuk úgy, hogy az utólagos képet festi le, a mindenen elterülő csendet, néha kikacsintva az univerzum szemével. Reménytelenséget érzünk, de nem bánatról vagy gyászról van szó, hanem szimpla elveszettségről. Az üres magány korongja ez, három jéghideg ópuszban előadva, fentről szemlélve, a semmiben lebegve. Ahhoz képest, hogy igencsak kísérletező világban mozog a zenekar, nem nehéz hallgatnivaló a „végtelenség” muzsikája, pőre magány terül elénk, rajtunk áll, mennyire merülünk el benne. Egy folyam részesei vagyunk, de mindenképp meg kell említenem a Dead Flag Blues-t, mely egyedülálló hangulattal bír, tökéletes képet fest le elénk, úgy gondolom, hogy ez a mű magja, bár az East Hastings témái alapozzák meg a varázslatos atmoszférát. Habár könnyen elmerülhet benne az ember, nem lehet bármikor elővenni, úgy, hogy teljes őszinteséggel válhassunk eggyé vele. Egy félelmetes kép ez, amiben ugyanakkor van valami vonzó, örvénylő kör, a felszín hideg tálalása olykor fel-feltör a mélyben. Nincs megoldása, csak lebegünk és lebegünk, miközben részesei vagyunk a nyugalomnak, ember és kölcsönhatások nélkül. A szimfónia pedig nem hallgat el, nincs kezdet és nincs vég, csak áll minden magában, változás nélkül, egyedül az üresség táncol vidáman…