Már 2 és fél éve voltam otthon, hogy segítsek kisöcsémnek és szüleimnek. El tudtam veszni egy olyan világban, ami csakis az enyém volt, folyamatosan óvatosan közelítve különböző dimenziókhoz, hogy később azoknak is megnyíljak, hogy több lehessek, új élményekkel legyek gazdagabb.
Mindez csak legbelül játszódott le bennem, kívülről ugyanolyan maradtam. Gyermekkori emlékekből táplálkoztam, ha bármi félelem uralkodott el rajtam, volt egy menedékhely, ahol biztonságban érezhettem magam és kizárhattam a felszínes, durva külvilágot, ahol nem találtam szeretetet.
Valószínűleg azért vagyok ilyen, mert teljesen átadtam magam az Univerzum energiáinak, bizalommal tekintettem a jövőbe, mígnem tinédzserkoromban kihullott minden a markomból, szembetalálkoztam az önzéssel, a gonoszsággal, az emberi rideg szívekkel.
Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtam, hogy egyre inkább kikerülök a védőburokból, le fog hullani a pajzs, ami eddig megóvott és magam maradok, segítség nélkül. Rá kellett jönnöm, hogy testvéremmel együtt különleges ajándékot kaptunk, egy boldog gyermekkort, szabadságot és őszinte szeretetet, végtelen harmóniában. Ezt a hatalmas ajándékot nem mindenki kapta meg és egyszerre sajnáltam, valamint gyűlöltem Őket. Erőszakosak voltak, bántottak, de tudtam, hogy ez nem az ő hibájuk. Ezután kellett odafigyelnem, vigyáznom belső világomra, álmaimra, ezután váltam zárkózottá, mára pedig már szorongássá nőtt, depresszióvá. A mélységbe húztak démonjaim, de nem felejtettem el: az élet egyetlen járható útjai a szeretet, az összetartozás és a harmónia.
Ebben a helyzetben egyensúlyra találni nehéz, de ha erős vagy, nem temet maga alá a létezés néha elviselhetetlen fájdalma, az elmúlás, az idő felőrlése. A természet szellemére rátalálva még megőrizheted valódi, ragyogó önmagad, reményt táplálhatsz a halhatatlanság iránt, szabadon szárnyalhatsz a friss, folyamatosan újjáéledő égbolton.
Testvéremmel mindig egymás mellett voltunk. A már említett változások idején Ő ott volt, amikor kialakítottuk saját családi hangulatú baráti körünket, Neki volt a leginkább köszönhető, egyedül nem ment volna, mert én mindig távolra vágytam, túl a földi léten, ha nem szeretteim vettek körül. Bármikor, amikor boldog voltam, ott volt a testvérem is, a családom, rokonaim pedig ugyancsak a legfontosabbak nekem és félek, nem tudom majd visszaadni mindazt, amit tőlük kaptam. Ha ezt megtehetném, az életem beteljesedhetne.
Csak félek nagyon. Félek, mert bármikor elszakadhat az élet vékony fonala, szorongás vesz körül és nem tudok megmozdulni.
2011 augusztusában eldőlt, hogy külföldre utazom és megpróbálok elindulni az életben. Először életemben kerültem testileg-lelkileg közel valakihez, úgy éreztem, Angel viszonozza mindazt a szeretetet, amire évek óta vágytam, és tápláltam a természet iránt, hogy Benne rátalálok valódi angyalomra, aki visszarepít az őszinte szeretet szárnyai alá, ahol nincs fájdalom és szenvedés.
Minden viszonzatlan szerelem feledésbe merült, felemelkedhettem, végre mélyeket lélegezhettem… Öleltem és öleltek, szerettem és szeretve voltam.
Egy szeptember végi napon szálltam fel a vonatra, testvérem kísért ki, és soha nem felejtem el, amit akkor láttam, és ezáltal éreztem: könnyezett, szinte alig tudta visszatartani a sírást, és én magam is örvénybe kerültem, gyermekkorom emlékképei idéződtek fel bennem, vágytam vissza az ártatlanság éveibe. Erősnek kellett lennem, fel akartam gyorsítani az időt: bárcsak elindulna a vonat végre, bárcsak előreléphetnék és magam mögött hagynám a múltat, pont azért, mert annyira gyönyörű és védelmező volt. Tovább kell lépnem.
Megdermesztett, felemésztett, megölt, majd végül újra táplálni kezdett az eleinte fojtogató érzés. A vonat pedig egyszer csak elindult, integettünk egymásnak, az első búcsú képe volt ez, az elengedés és elfogadás pillanatai. Amikor elhagytam az állomást, behunytam a szemem, majd elképzeltem a végső családi portré festményét: mindannyian együtt, ártatlanul és boldogan…
Arcomra apró mosoly húzódott, előre tudtam lépni és amikor egy pillanatra visszatértem a hétköznapok világába, az első, amit tettem, hogy lejátszottam magamnak a Pink Floyd „Wish You Were Here” c. lemezét.
A zenekar munkásságát 2009 decemberében ismertem meg, a Dark Side of the Moon-t egy gyönyörű téli napon hallhattam először, amikor csodálatosan esett a hó, fehér Karácsonyt vetítve előre. Testvérem ekkor utazott el kaposvári barátnőjéhez, érezhető volt már, hogy lassan saját utunkon indulunk majd el, és saját történetet írunk majd, külön-külön. Elsőre is elvarázsolt, de több hallgatás kellett hozzá, hogy igazán megértsem.
Eleinte jelen cikkem tárgya többet volt velem, szinte bármikor fel tudtam tenni és a részévé válni. Az, hogy ez a lemez ott volt, amikor az életemben jelentős változás következett be, egyáltalán nem véletlen. A Shine on You Crazy Diamond c. kétrészes, az album több mint felét kitöltő, és mindenképp a mű lelkét jelentő tétel olyan hatással lehet az ember életére, amit soha nem fog elfelejteni. Nem lehúz, hanem sodor magával, rávilágít az értékekre, segít az elfogadásban. Keretbe foglalja a történetet és a köztük megbúvó szerzeményeket is képes külön felöltöztetni, összetartani.
Komoly kérdéseket feszeget, mégis, számomra a nyugalom albuma a Pink Floyd hetedik, kultikus-ikonikus borítóval rendelkező korongja.
Ahogy haladtam előre, úgy vált egyre csak minden könnyebbé, mármint képes voltam végre a jelennel foglalkozni és a múlt bölcsőbe visszaringató karjai végre már nem szorítottak annyira.
A Shine friss levegőt enged be, de nem csak egy pillanatra; megtölti az egész világegyetemet tisztasággal és ezáltal kívülről láthatod majd helyzetedet, önmagad, majd képes leszel dönteni. Minden sötét órával egyre csak közelebb kerülünk a hajnalhoz, és ezáltal az elme ébredéséhez… Nincs örök reménytelenség. Emellett a tétel nem csak segít, rávilágít a lét szépségeire is, felfesti eléd Isten valódi országát és hagy eggyé válni vele.
Énekeld a himnuszt, ragyogjanak a gyémántok, angyalok vagyunk, sóvárgásunk pedig beteljesedéshez vezet majd…
A Wish You Were Here-ből a tisztaság mellett nem hiányzik a misztika sem. Ezt a másodikként érkező Welcome to the Machine hozza el, hallgatása olyan érzést kelt, mintha hatalmas ködben sétálnánk egy teljesen idegen helyen, folyamatos feszültségben, a természetet mégis pozitív energia lengené körül. Nem tudjuk, mi lehet ez, a nyitó tétel szelleme azonban átfedi az albumot és a három köztes dal ugyan önállóan is teljes tud lenni, mégis igazán csak egyben felfedezve érik el valódi hatásukat.
A Welcome to the Machine talán fenyeget is, de a nyugalmat nem veheti el tőled, pontosabb megfogalmazásban lehetne talán figyelmeztetés is, az óvatos és előrelátó gondolkodás fontosságát helyezve előtérbe.
Érdekes és figyelemreméltó úton haladva a Have a Cigar kéri azt tőled, hogy tégy félre mindent, kapcsolj ki, lazulj el, és érezd, ahogy a nyugalom, valamint a felemás, izgatottabb érzelmek összemosódnak, hogy a köd egyre inkább átláthatóbb legyen, hogy megértsd a sorsod, létezésed rejtélyeit.
Hogy rájöjj, mi is szíved legőszintébb, legigazabb kívánsága, csak sodródj tovább és légy része a címadó dal nosztalgikus, ámbár ugyanakkor előremutató áramlatának, mely egyben a Pink Floyd zenekar egyik legismertebb szerzeménye.
A múltadból meríted a jót, hogy igazzá varázsolhasd azt a jövődben, célként előrevetítve a szeretetet. „Bárcsak itt lennél…”
Nem vagy távol, velem vagy, egész lényed épségben, idebent a szívemben. Életünk újra kereszteződik majd, közös történetünk megelevenedik és beteljesül minden remény.
Itt vagytok velem, mindazt, amit kaptam, vissza szeretném adni teljes, őszinte tisztaságban, örömkönnyek hullatása közben, az oltáron megjelenő ikon felett, a palotában, ölelések végtelenjekor. Dúdolom Nektek e dalt és üzenem: Általatok jobbá váltam!
Az anyag testét jelentő 3 szerzemény tehát különböző pontokra mutat, de végül kiderül, minden egybetartozik, mindennek együtt kell lennie, az élet pedig csak az összetartozás útján válhat igazzá, egésszé.
Zuhogjon hát az eső, mosolyogjunk boldogan és érezzünk. A múlt hangjai kinyilatkoztatnak immáron a jelenben…
A Shine on You Crazy Diamond második felvonása hozza el újra a varázst, kérdések és kételyek nélkül, önállóan. Ünnep az, a létezés és a zene ünnepe, köszönetnyilvánítás a törődésért, ima a fényért és világosságért. Pillanat, amikor rájössz, hogy önmagad vagy beteljesülésed, koronája birodalmadnak, egyedülálló, ragyogó, őrült gyémántkő.
Édes alkonyon és deres hajnalon, a Te lelked az, mely csillog most a csodálatos égbolton odafent és az Isten is boldog, mert most minden mindenkié, és mindenki lát és érez.
Fürödj meg a napsugárban és dalolj, Egyetlenem, had fogjam meg két kezed, had táncoljak Veled én is, legyünk csillagok, melyek sohasem hunynak ki többé.
Isten Veled és Örökké együtt… Bódító szerelmem virága…
Süt a Nap. A vonat folyamatos kattogására figyelek fel, de megnyugtató ütemet diktál. Hamarosan elérem az első nagyvárost, nincsenek körülöttem ismerősök. Hosszú még az út, nemrég indultam csak, mégis mintha most minden tisztább és szabadabb lenne. Látom testvérem, ahogy mosolyog, körbeveszik a barátai. A családban is érzem az elfogadást, az enyhülést.
Könnyebbnek érzem magam, szinte lebegek…
Álmodok, vagy tényleg átléptem a határt?
Ragyog, Ó, Istenem,
csodálatosan ragyognak a fények körülöttem…
Köszönöm!