Egy idő után egyedül maradtam. Hirtelen történt, jéghideg érzés volt, amikor kizuhantam a Mennyországból. Az emlékek messze voltak, nem volt hova menekülni, bizonytalanságot éreztem és reménytelenséget. Talán nem kellett volna ennyire közel kerülnöm hozzá, talán jobb lett volna, ha rájövök: a szerelem veszélyes és felőrlő, kegyetlen démon. Folytatnom kellett volna az utamat, de nem voltam képes megmozdulni. Azelőtt sem volt sok önbizalmam, de hirtelen a gödör mélyére zuhantam, elhagyatottan és legyőzöttként. Az egyetlen helyes út több hét szenvedés után mutatkozott meg szemeim előtt, ez pedig nem üzent mást, mint hogy rejtőzzem el egy időre álmaim országában, ahol gyógyulásra talál majd lelkem.
A Twin Peaks c. csodálatos és gyönyörű misztikus sorozatot már másfél éve ismertem ekkor, a történet pedig a zene által visszacsalogatott a felsőbb létezéshez, a fenomenálishoz, egy ösvényhez, ami valódi szerelemhez vezetett el.
Széttörve, megalázva, végtelennek tűnő magány után, a félelem sötét esőfelhőit egy fülemüle dala űzte el, melegséget és csodás színözönt varázsolva, mely reménnyel töltötte meg a szívemet. Leírhatatlan érzés volt, de még ekkor sem tudtam, honnan is ered a halhatatlanság eme édes energiája. Tulajdonképpen az örök harmónia maradandósága mutatkozott meg, tisztán és egészségesen, de nem voltam képes arra, hogy egyszerre azonnal mindent befogadjak. A madár és a mögötte álló gyönyörű nő babonázott meg, pontosan annyit mutatva meg az örök tavaszból, amire akkor szükségem volt. A dalok hallatán nem a kisváros története folytatódott, hanem az enyém elevenült meg, de mindössze csak annyit kellett tennem, hogy hátradőljek, és szabadon ringatózzak a boldogság táncában, gyengéden szárnyalva a csókok és vörös rózsák mezején.

Angelo Badalamenti zseniális zenéje és Julee Cruise hangja együtt maga a misztikum. Az álom, amit elhoznak megfejthetetlen, de épp így válik a mű egésszé, így tudja elhozni Neked a gyógyulást. Ne kérdezz, csak válj részévé gyengéden. A hipnotikus és mély hangulat utat fog találni hozzád, ha fogékony vagy rá, a végére pedig minden a helyére kerül majd a világegyetemben.
Tulajdonképpen felesleges is lenne írnom az utazásról, hisz mindenkinek mást és mást ad majd. Az, hogy nekem az összetörés után adott szárnyakat, csak egyetlen külön történet; a Floating into the Night Benned is teljessé válik és egy új könyv születik majd akkor a mennyei álmok valóságának írójától. Mégis, én szeretném Veled megosztani az élményeimet és a 10 dalt külön-külön bemutatni, éreztetni a jelentőségüket. Az emlékeim még nem olyan régiek, a történet előzményeit már képes vagyok kívülről kezelni, tudom, hogy nem is érdemes hozzákötni már. A Floating indulásával ugyanis a megtisztulás jön el, a misztikum megelevenedik, a szerelem lelke dúdol, a szomorúság mögött pedig az öröklét húzódik meg, hogy beteljesedhessen a gyönyör, hogy az angyalok könnyei ne hulljanak hiába.

A borítón egy testet látsz, ahogy a sötétségben lebeg, elsőre talán jelentéktelennek hiszed majd. Nem értheted meg mindaddig, amíg meg nem hallgatod az albumot. Újbóli és újbóli felfedezésével egyre csak gyógyultam, mígnem rájöttem, hogy miután teljesnek éreztem magam végre, egy új szerelem kapujába érkeztem, kitörni akaró édes vágyakkal, valóságossá váló álomképekkel.
A részletek külön-külön váltak egésszé, azt üzenve, hogy nem kell félnem többé, nem kell eltakarnom bensőmet, igenis szerethetek és akkor lelkem végre szeretetre talál, minden apró lépés értelmet kap. Ennél a lemeznél tehát meg kell nyílnod, a sötétségben az egyetlen dobogó szív hangjait kell követned és akkor bánatod örömkönnyekben tör majd ki az út végén. Engedd hát be a csodálatot a lelkedbe…

A Floating hipnotikus bevezető hangjai a merengésből és sóvárgásból fordulnak át egy táncba, mely az elfogadásról énekel, a rejtély pedig folyamatosan körbelengi, mint ahogy az egész anyagot is, de ez az önálló darabként is működő szerzemény kitűnően teremti meg a hangulatot. Szomorúságot érzünk, de alapjában nyugalom árad szét, hogy a bánat többé ne teherként nehezedjen a lelkünkre, hanem egészében egy folyóba ömöljön, egyedüllétünk a természetben vágyakozhasson tovább a megváltásra. A dal tipikus példája annak, hogyan kell az érzelmeket visszatartani, mértékkel táplálkozni a jóból, hogyan is kell megőrizni a szépséget, az egyszerűséget… És közben halad, folyik minden előre, a megvilágosodás felé, gyönyörűen. David Lynch műveiben ott ragyog minden mögött a természetfeletti, és az atmoszférát átlengi a misztikum. A Twin Peaks nem a megoldásra épül, mint ahogyan már a felszínen könnyebben befogadható Kék bársony is megfejthetetlen, viszont pont nem a megértés a lényeg, hanem a hangulat és az átérzés. Felfedezheted önmagadban az uralkodó univerzumot, és pont ez tűnik elsőre annyira félelmetesnek, borzongatónak.
Visszatérve a nyitódalra, itt azonnal átjön a mindent átható rejtélyes energia, de csak finoman nyílik meg, elringat, arra kér, hogy merülj el vele te is… és valami csodálatos módon teszi ezt.

A másodikként érkező Falling ugyan a legismertebb dal a lemezen, hisz a Twin Peaks főcímdaláról van szó, mégsem kell ezt figyelembe venni most, vonatkoztassunk el mindentől és legyünk egyek a hangokkal, hisz a művet egyben felfedezve rájövünk, hogy minden egyes állomás ugyanolyan fontos, az álomutazás így válhat csak teljessé.
A Falling az énekesnő gyönyörű énekével csak még csodálatosabbá vált, egy olyan pillanatról van itt szó, amely kulcsfontosságú: a ringatás után, elvarázsolva, mámoros éjjelen betekintést nyerünk mind a város, mind pedig saját lelkünk misztikumába. Igen, ez a tétel maga a rejtély, az erre épülő lét, a szerelem végzete, a halál vonzalma. Úgy érezzük, maga a szerelem csupán egy szellőfuvallat, virágillat, ami messziről jön, valamiből, ami túl van a kerten, a vörösön és a bársonykéken. Valami, ami összetart, de közben szétfeszít, valami, ami örökké lélegzik. Isten talán? A szerelem egy olyan halhatatlan vágyakozás, ami sohasem teljesülhet be véglegesen, csakis a földi léten túl, az egészben, az egyesültben… Így hát úgy gondolom, nem tett jót a dalnak, hogy mondhatni slágerré vált, mert az emberek semmit nem értenek meg belőle. Igaznak érzik talán, szépsége megkérdőjelezhetetlen, de hogy ebben a szerzeményben az éter összes rettegése és gyönyöre rejtőzik, már nem tudják meg. Hogy milyen érzés az, amikor egyszerre dobog a szíved a galaxisokat összefogó teremtéssel, a végtelennel…
Ezt éreztem, amikor először megcsókoltam… És akkor értettem meg mindent, de mégsem akartam magamévá tudni, egyszerűen csak megigézett az illat és én csak átfolyni akartam benne…

Következik hát az I Remember, ami újra a szépséget helyezi előtérbe, az emlékeket, a ma is élő vágyakat, az ábrándokat. Mindig vágyakozunk, epekedünk valami iránt. Azok a pillanatok is hiányozhatnak, amik a múltban ugyan beteljesültek már, de sem a jelenben, sem a jövőben nem hozhatóak vissza. Nyugodt, csodálatos dalolás, a múlt felidézése. A Floating into the Night egy időtlen térben lebeg, mégis merít olykor a múltból, de nem is felületesen kell ezt elképzelni. A különböző idősíkok épp úgy halnak el, hogy összemosódnak és ezáltal kiteljesednek. A meglepő fordulatot hozó, szinte arcunkba vágódó ismeretlenség a dal második felében hirtelen érkezik, de azonnal felváltja azt a Mennyország édes illata, az angyalok tánca, hogy újra visszarévedhessünk egy másik időbe, majd elköszönhessünk. Az I Remember c. titokzatos, mennyei szerzemény személyes kedvenceim egyike és az egyik legemlékezetesebb pont.
Amikor hallgatásakor könnyeim közepette vágyakoztam, kinéztem az ablakon a sötét városra, lassan már az elfogadás érzése járt át és boldog voltam, végtelenül boldog, hogy élek, hogy elmerülhetek a jövő szerelmében.

A három álomszerű darab után úgy érezzük majd a Rockin’ Back Inside My Heart-nál, mintha kicsit visszazuhannánk a hétköznapok világába, de úgy, hogy maga az álom egyáltalán ne érne véget. Szinte vidámnak mondható kis dal, élénken játszadozik, a különböző színesítések pedig sajátos ízt kölcsönöznek neki. Az instrumentális részek több helyen is változást hoznak, Julee pedig újra- és újra visszatér a játszadozós, de persze gyönyörű verzékhez, majd a finom refrénhez. Nagyon lehet szeretni, még ha nem is tudunk annyira elmerülni benne. Tisztaságot közvetít, szabadságot, miszerint légkönnyű minden, Te pedig csak engedd, had borítson be a jelen szépsége. Légy vidám egy kicsit, a szétáradó szomorúság had szabaduljon fel végre. A negyedik tétel olyan dal, amitől igazzá válik az üzenet és a történet egyaránt…

Bent voltam a szerelem magjában, az ölelés forróságában égetett és én a kéjen túl végtelen boldogságot éreztem. A túlfűtött vágyak kiteljesedhettek és végre időtlen otthonomban voltam, ártatlanul és megmenekülve. A legbelsőbe kerültem, az illatözönbe, a rózsa voltam maga és hipnotizált, imát mormolt a fülembe. Édes nektár csordogált, árnyék és fény egy és ugyanaz volt, születésem egyszerre volt halálom. A szintetizátor hangjai olyanok voltak, mintha egy mennyei esküvő ünnepére írták volna, és mintha a vörösbegyek érkezése hozta volna magával. Ez volt a pont, amikor a gonoszság megsemmisült, kéz pedig kézbe került, hogy a szív és lélek egyesülése új teremtés kezdetét hozza el, csodálatos harmóniában.
Közelebb és közelebb, ajkad az ajkamhoz ér lassan, majd összeforrunk, hogy visszakerüljünk a teljességbe, Ó igen, Te és Én. Kavarodik föld és napsugár, orgonavirág a széllel, gyönyör érzete maradandósággal. A szerelem rejtélyei immáron Bennünk, énekesmadarak melódiáival a szívünkben, párban, csillagként ragyogva…

A Mysteries of Love egy új hajnalt hoz majd el Neked, mielőtt elmerülsz az éjszakában. Itt állandóságra lelsz, az elmúlhatatlan szerelmet tapasztalhatod meg, minden vágyad egyként válik igazzá. Nincs mit magyarázni, ha létezik a lemeznek csúcspontja, akkor az az ötödikként érkező Kék bársony-betétdal az, mely mindent elborít, a mennyek zenéje, zsenialitása pedig egyszerűségében rejlik. Ez a kulcs… Soha nem éreztem még ehhez fogható tisztaságot, a reménynek itt már nincs helye, mert már nincs vágyakozás, csakis megoldás van, csodálat, szószerinti örökkévalóság. Pont, ahonnan már nincs többé zuhanás, ha eléred a halhatatlanságot.
Eme határtalan gyémántkő percei után készen állunk már, hogy újra elmerüljünk az éjszakában.

A lemez második felét az Into the Night nyitja, s minden kétséget kizáróan az album legtávolságtartóbb szerzeménye ez. A Mennyország mögöttünk van, de a beteljesülést most újra halandói lázálmok követnek. A hatodik tétel nem ránt magával, inkább újra csak varázsol, most épp az éjszaka legmélyebb színeit festi elénk, és a nyugalom végig tetten érhető ugyan, mi magunk tudjuk, hogy mindez csak a felszín ábrázolása, a mélyben pedig különleges, megmagyarázhatatlan dolgok bújnak meg. Eme dal sajátossága, hogy egyáltalán nem változik, csak olykor közeledik-távolodik. A kép ugyanaz… Julee éneke itt is gyönyörű és hipnotikus, a hangulat pompás, a komfortzónánkból pedig csak egy alkalommal kerülünk ki, de ez is egy üzenetet jelöl, miszerint a Mennyország tiszta és teljes, az éjszaka azonban örökké megfejthetetlen marad majd, mint ahogy a két csillag közti üresség is csak kívülről szemlélve jelentéktelen, miközben ott rejlik benne a mindenség…

A gyógyítás megzenésítése jön el az I Float Alone perceiben. Bizonyos szempontból a nyitódal világába kerülünk vissza, csak immáron túl az emlékezésen, a tiszta szerelmen és a sötét éjszakán. A sötétség gyönyöre természetesen eme darabra is jellemző, de másodpercek, apró váltások engedik be néha a fényt, e kis ajándék pedig képes az egész lélek gyógyítására. Julee Cruise egyedüllétről énekel, de magányunk itt hasznunkra válik: mindentől függetlenül csakis Miénk az univerzum, melyben szabadon áramlunk keresztül. Az éjszaka eljöhet és maradhat, elveszíthetünk mindenkit, kiket valaha szerettünk, de a melankólia szárnyain utazva egyedül elérhetünk a megoldásig. Minden akadály ellenére megtisztul a lélek, örömörvénybe kerül és betetőz: rátalál önmagára.
Nagyon különleges dal. Elsőre mindent rejtve érzel benne, de miután lebegő testedre kívül-belül rátalálsz, már ragyogni fog a kikövezett ösvény és a sírokon túl a szeretetbe folysz, hogy Te légy maga a csalogány, ki elhozza a világosságot.

Úgy gondolom tehát, hogy mindezek után a The Nightingale c. nyolcadik szerzemény az album tetőpontja, a beteljesedés dala a halandó lélek számára. Míg a Mysteries of Love véget érhetetlen szerelmet és halhatatlanságot varázsolt, addig az elmúló létünk határáig visz el minket a Nightingale. Magában foglalja a drámát, a családok tragédiáit és úgy énekel, mintha messze lenne az Édenkert, mégsem távol a megoldás. Az ötödik dal öröklétet szimbolizáló időtlensége után nehéz visszacsöppenni, de épp az éjszaka készít fel minket rá, hogy éreztesse, énekünket igenis hallják odafent.
Merengésről írtam korábban, hogy miért, az ennél a dalnál érthető csak meg. És akkor most következzen hozzáfűződő gondolatom, mielőtt elköszönnénk saját létünk és szerelmünk univerzumától.

Bizonytalan léptek vakon, porba hullva. A reménytelen jelen karmai szakítják szét a lelkem, nincs más, csak puszta léthalál. Bennem minden összetört akkor, az utolsó reménysugár is elhalt az égbolton, csillagtalan éj nehezedett rám. Szembe kellett néznem Vele, nem volt más lehetőségem. A szeretetből a hidegségbe kikerülni bénán és semmibe nézve, elsőre elviselhetetlennek tűnt. A legrosszabb érzés, hogy tudod, mi a szépség, mégsem érheted el; hogy tudod mi a boldogság, mégsem lehet a tiéd.
Körülvett az éjszaka, lebegtem és mélyre kerültem benne, a hangok változtatták meg a titkok birodalmát, fényt hozva és felfedve benne Isten ruháját. A fülemüle leszállt és magával hozta a rügyezést, a virágzást. Én akkor elfelejtettem mindörökre a hidegség hónapjait, a szenvedést, hisz pont az a világ elevenedett meg az álmaimban, amire mindig is vágytam. Gyógyított és átölelt, ringatott és szeretet táplált felém, úgy éreztem magam, mint utoljára több, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor egyensúly uralkodott bennem és odakint a természetet is közvetlen közel éreztem magamhoz.

Összetörés és csalódás után Julee Cruise hangja volt számomra az Édenkert varázslata, az univerzum vibrálása erőteljes volt, közel az örökérvényűhöz és halhatatlanhoz. Végre nem csak kívülről láthattam, hanem legbelül élhettem át a csodát. Megnyílt nekem és táncba hívott, azt éreztette, hogy a végtelenség gyönyörű, a sötétségben rátalálok majd saját magamra és nem kell többé aggódnom. A dalok újabb és újabb csodálatba reptettek, egy gyönyörű álom részévé váltam, ami éreztem, hogy valahol valóság.
A Mysteries of Love időtlen szépségét ekkor átélni… Felejthetetlen élmény. Így jutottam hát el a fülemüléhez, a remény és vágyak kavalkádjához, immáron átlátva a sötétségen… Meg kell halnom majd, hogy egy legyek Vele, de a Floating into the Night addig is itt lesz és a lelkemet folyamatosan tisztán tartja majd, szerelemben fürdetve, az éjszaka lila fényeiben…
A dal tehát egy vágyakozó ballada a halandó létben, valahol az üresség és mindenség között… Ez az, ami meghatározza az életünket, a sóvárgó körforgás évszakaiban: hulló falevelek szomorú őszi délutánján; a megható kép pillanatában, amikor kívül kerülsz a hóesésben és a családi házak fényét nézed, amelyek másik világokat és dimenziókat jelölnek. A tavasz elhozza az illatözönt, Rosalind pedig önfeledten táncol és énekel, hogy a kinyíló virágszirmok gyönyörben maradandóságot teremthessenek a nyári festményen.
A gyógyító és leírhatatlanul szép utazás így ér hát véget: a misztikus sötétségben lebegve, majd a halandóság vágyálmait dúdolva. Átölel a világegyetem minden szomorúságában és lezárja a víziót.

Eljön hát a hattyú (The Swan), hogy óvatosan, az utazás után gyengéden vigye át lelkünk a túloldalra, ápoltan, az elfogadáson áthatolva.
Minden élénken ragyog, szemünk csak félig van nyitva, apró csodálathullám fut rajtunk keresztül, a csalódottság és gyász pedig már a múltban fullad el. Az időtlenség taván csak rejtélyes, tiszta harmónia lebeg a víz felett…
Véget ér hát az utunk, magam is átértem a kapun és az új szerelem ölében engedhettem el magam, majd fokozatosan feltárva neki a lelkem, hogy végre egységes mélységet teremtsek, határtalanságot…

Kikerülve tehát saját testünkből, az Univerzumot kívülről szemlélve jön hát el a fájdalmas, de ugyanakkor felszabadítóan gyönyörű The World Spins. A dal maga a mindenség, kívül és belül, egy sirató, elengedő szerzemény, mely a távoli, de mégis mindent körbeölelő örökkévalósághoz szól. Az univerzumot mutatja meg magát, mint haldokló szerelmest, aki újjá- és újjászületik, és vágyakozik a soha el nem múló tavaszra. Nevezhetném úgy, lelki katarzis; mindaz, amin át kell hatolnunk, hogy a boldogsághoz érhessünk szabadon. A The World Spins egy elköszönő ballada, a léthez szól, közben pedig az angyalokhoz énekel, mert szeretne újra átfordulni és a mélyben elmerülni, mielőtt újjászületne.
Az elmúlás, elfogadás, elengedés dala, az egyesült öröklét hangulatával átitatva; azt üzenve, hogy minden beteljesül majd az időben, az összes szerelem egy szívként dobog majd… Hisz nincs reménytelenség…

Csillagokhoz dalolva, melankóliában elmerülve, vágyakozva, de boldogságban fürödve ér véget a lemez és válik teljessé. A Floating into the Night misztikája végül megmarad, maga a sötétség mutatja meg, hogy az ürességben az élet folyója található… A test pedig csak lebeg és lebeg a borítón, ha jobban megfigyeljük, talán táncol is énekel is… Minden, de minden gyönyör átérezhetővé válik, igazzá, teljessé.

Csodálatos album Julee Cruise 1989-es műve, mely Angelo Badalamenti rejtélyes és mennyei zenéjével, valamint David Lynch mély, szimbolikus, de ugyanakkor angyali dalszövegeivel válik halhatatlanná. Csodálat volt számomra, melyben rátaláltam önmagamra, majd ezek után újra a szerelemre.
Rózsavirág, torony, kulcs, rejtély és elmerülés… Lebegj hát benne és találd meg édes, bódító mámorban úszó boldogságod.

Bormegissza Imre,
2013. június 10.