Rendező: Charlie Polinger

Mindig nehéz néznem a hasonló coming-of-age címeket, amelyek a bullying kegyetlen formáit mutatják be. Ám attól függetlenül, hogy mértéktelenül kegyetlen lehet a gyerekkor, a kiközösítés felnőttkorban is megtörténhet; egy kisváros pedig az erre szolgáló „legalkalmasabb” hely (lásd: ‘Jagten’).

Azonban míg a felnőtteknek szükséges némileg felelősségteljes döntéseket hozniuk, a gyerekek fel vannak hatalmazva a következmények nélküli szabadsággal: aki a befogadott oldalra kerül, eszetlenül lubickolhat benne, aki azonban a másik oldalra űzetik, olyan sérüléseket kell elszenvedjen, amelyeket felnőttkorban sem biztos, hogy fel tud dolgozni.

Mivel én magam is megéltem így öt évet, roppantul súlyos látnivaló ez minden alkalommal, de a ‘The Plague’-t még így is a szélsőséges darabok közé fogom sorolni: egy végtelenül mély gyomros ez.

Brutális, hogy a főszereplő Ben első mondata egy az egyben azonos azzal, amit én magam is válaszoltam általános iskola ötödik osztályában a tanár kérdésére: „hogy mi lehetünk egy nagy család, vagy mindannyian egymás barátai”. Ugyan a film vízilabda-játékos ifjoncokról szól, de ez tulajdonképpen átültethető bármilyen környezetbe, a lényeg nem változik. Amikor pedig ezt a mondatot a többiek meghallják, te még nem tudod, de ebben a momentumban le vagy fegyverezve. Ha bárminemű odaadást mutatsz, de előtte még nem tartozol senkihez, az kegyetlenül meg fogja bosszulni magát: friss hús leszel, mert innentől nem kérdés, hogy érzékeny vagy, és érzékenyen is fogsz reagálni a legkisebb bántalmakra is. Ettől kezdve pedig nekik kéjes öröm lesz az, amit a kivéreztetésed során átélnek.

A filmet Thomas Vinterberg is rendezhette volna – a minősége is megközelíti azt a szintet. A téma, bár lehetetlen vonzó pontnak lennie, mégis irdatlanul fontos.

Úgy tudom, ma már nem annyira „divat” a bullying, de ne higgyük, hogy a kevésbé fejlett területeken (pl. ahol pszichológus sem áll rendelkezésre) nem üti fel a fejét a mai napig. Ez a 10-15 éves fiatalkori periódus legnagyobb átka: a frusztrációk ilyen formájú kiélése, és a kényszer, hogy ezt minden egyes nap át kell élned.

Később, ahogy megtalálod a saját hangodat vagy a saját barátaidat, észre lehet venni, hogyan szállnak le rólad az ilyen zavaros gyerekek. De addig nagyon hosszú az út, és sajnos akár egyetlen év sérülései is felsejlenek a felnőttkorban – akár a későbbi párkapcsolatokban vagy a munkahelyen –, mert te akkor is attól fogsz tartani, hogy egy hasonló helyzetet már nem bírnál el. Pedig megerősödtél, lenne rá válaszod, de a trauma ennél sokkal nagyobb: ott van a lényed mélyén.

Azután pedig, ha véletlenül kisodródnál a magánéletedben, majd láthatod, ahogy az egykori bántalmazók talán teljes értékű kapcsolatban élnek, és ez nem irigység: az igazságérzeted nem engedi ezt elfogadni. Pedig nincs mit tenni: az egyensúly nem ebben a földi létben fog helyreállni, és talán soha nem is fog, mert a gyerekkor vége még magában hordozza a „mindent lehet” szemléletét: amíg nincs felelősség, addig éljük ki. Ritka undorító dolog ez, de épp ezért kellenek a hasonlóan fontos alkotások, amelyek beszélnek erről.

Egy kérdés azonban nyitva marad: bizonyos családi háttérnek köszönhetően, vagy csupán élvezetből követi-e el a fő-bully a tetteket. A többiek kiléte nem kérdés: egy- vagy két személy felé mozognak el, mert így a biztonságos zónában vannak, a többség tehát nem lehet valódi sérelmezett – egyet követnek. A kérdés a kezdeményező, így jelen filmünk esetében Jake. Miután a bizonyos medencei jelenet megtörténik, csak annyit látunk (a néző Ben ablakból való kitekintése által beavatott), hogy egy hozzátartozó szigorúan bánik vele, de ennek háttere homályban marad: én magam sem tudom eldönteni, hogy kell-e kiváltó ok, vagy csak egyszerűen az élvezet értéke ilyen vonzó.

Bormegissza Imre,
2026. június 22.