Valahol olyan ez a lemez, mintha kereszteznénk a Disintegration-t a Pornography-val, de mégis, csak a sorok mögött maradva. Nincs rajta olyasmi, ami hasonlóan kultikussá és maradandóvá tenné, mégis részben visszahozza azt a varázst, ami korábban jellemezte a zenekart. A 80-as évek „dark trilógiája” (Seventeen Seconds, Faith, Pornography) megmondom őszintén, számomra nem kimondottan depresszív lemezek, főleg, ha a Joy Division zenéjéhez hasonlítom őket. A Cure nekem egyrészt soha nem a gyászról, katartikus létélményekről szólt, hanem inkább a beletörődésről és elfogadásról. Ha úgy érzem, éppen kevés vagyok valamihez, Robert Smith elfogadtatja velem a kialakult helyzetet, rávilágít gyengeségeimre, de ugyanakkor tovább is léptet. A másik dolog pedig, a Cure sohasem tűnt annyira komolynak, mégis mélyre tudtak hatolni az ember lelkében.
A Disintegration-t beteljesedésüknek tekintem, onnan már nem volt fentebb. A 90-es évek pedig egy olyan zenekart mutatott, mely már egyértelműen túl volt a csúcson, mégsem váltak érdektelenné. A Wish sokkal jobb, mint ahogy a kritika megítélte azt, de az elődhöz képest persze csalódás. Eljött az idő, amikor már jellemzőek a töltelékdalok, ráadásul a lemezek is túlságosan hosszúak, egyben hallgatva unalmassá válhatnak. A Wild Mood Swings sajnos eléggé összecsapott lett, a nyitó „Want”, valamint a továbblépést segítő ballada, a „Treasure” mellett alig akad rajta érdekes, említésre méltó pillanat.

Az egyre visszafogottabb érdeklődés azt eredményezte, hogy jelen cikkem tárgyát utolsó, lezáró fejezetként vette fel az együttes. Rátérve most már a lemezre, a megosztó fogadtatás ellenére én azt mondom, a Bloodflowers megér egy próbát, igazán különleges Cure albumnak tartom. Jellemző rá a Pornography sötétsége és a Disintegration atmoszférája. Végül is, nem ez teszi különlegessé, hanem épp az, amiről előbb írtam: ezt a lemezt komolyabbnak érzem, mélynek, közben feszültnek és feltörőnek is. Nincsenek rajta tipikus értelemben vett slágerek, klip sem készült egyik dalhoz sem, a színvonal azonban egységes marad, a zárás pedig felejthetetlen.
Tulajdonképpen a címadó, záró tételig nincs különösképp meglepetés, mert ez a zene mindig benne volt a zenekarban, mégis jól esik hallgatni ezt a fajta hangulat-egyveleget és bevallom, hiányzik egy hasonló irányvonalú mestermű. A Bloodflowers-re már alig figyelt valaki, és önmagában is csak a gondolata marad meg egy sötét, előremutató, nagyon komoly és mély Cure korongnak, de ne akarjuk az együttest megváltozatni: a Disintegration maga a Cure.
Az, amit a Bloodflowers-en hallunk, figyelemfelkeltő, mégsem alapozhatunk rá. Robert Smith ezt is megpróbálta, és valahol sikerült is neki. A záró tétel például a legjobb dolog, amit a 89-es mérföldkő óta csináltak, felejthetetlen, monolit-erejű kinyilatkoztatás. Nem csak egyszerűen egy fantasy álomvilággal átitatott goth mese ugrik be, hanem valami igazán időtálló. Talán egy apró lépéssel közelebb…
Felvezetőként véleményem szerint tökéletes választás volt a Maybe Someday. Hangzásában és minőségében nem, csak felépítésében, hozzáállásban tűnik ki, elég élvezetes szerzemény. A korongot azonban a hosszú kibontakozás, folyamatos építkezés jellemzi, és még ha nem is lehet meghatározóként emlegetni a Bloodflowers-t (ahhoz több egyedülálló és változatosabb pillanatra lett volna szükség), én magam úgy gondolom, hogy ez az az új vonalas Cure album, amiért még lelkesedni lehet, és talán varázsol is…
Ha nem is nyit meg új kapukat, azért felemelő érzés hallgatni, a fájdalomban újra megtalálni önmagam, és egyszerűen semmi másra nem gondolni.