„Jeratél angyal, add, hogy a megszerzett erényeket életem végéig használhassam,
s így fény derüljön világom és létem sötét oldalaira.
Tűzfolyam akarok lenni, melyben velem együtt megtisztulnak mind a megtisztulásra vágyók.
Engedd meg nekem, hogy adjak a lángokból azoknak,
kik még nem kapták meg részüket az örök igazságból.
Segíts, Jeratél angyal, hadd tudjak átsiklani a világi dolgok felett,
hogy aztán bejuthassak a szentség, a szentek birodalmába.
Segíts, hogy megtaláljam helyemet a világmindenségben.
Add, hogy az életem bennem isteni tudásod visszfénye legyen,
és amikor szellemem elválik majd testemtől, hogy önmaga fölé emelkedjék,
vezess engem az Örökkévaló színe elé:
hadd álljak szemtől szemben vele.”
Hiába találok rövid időre megnyugvásra, mindig visszaesek, lelkemre zúdul ez az elviselhetetlen teher, és akkor egyszerű akadályokat sem vagyok képes átlépni. Úgy váltakoznak bennem az érzelmek, mint hónapokban nappalok és éjszakák. Egyik pillanatban a fény magához ölel, a másikban pedig kirekeszt és a kulcsaimat is elveszi. Az a legelviselhetetlenebb ilyenkor, hogy az emberek még boldogabbnak tűnnek, és úgy érzem, nevetnek a szerencsétlenségemen.
Gyermekek futkosnak körülöttem, a játszótér hangjait hallom egyre közelebbről, de nem jön a világosság, nem kíváncsi rám, csak az árnyékok virága marad a kezemben, közben halott, édes szeretteim kétségbeejtő sírását hallom csak, majd azt kérdezem:
„Hol vagy, Istenem? Feléd nyújtom a kezem, miért nem bocsátasz meg nekem?”
A film
Bevallom őszintén, hogy amikor először láttam Darren Aronofsky „A forrás” c. filmjét, úgy éreztem, szívem és lelkem egyaránt szabadon beléphetett Isten kertjébe. Nem maradhattam akkor sokáig, de azóta is hatással van rám mindaz, amit ott átéltem. Fel tudom idézni az illatokat, látom az aranylón fénylő kaput, átérzem az örömöt, ami a tiszta lelkek jelenlétekor uralkodott; felitatom a könnyeket, amelyek értünk hullottak. Ott örök tavasz uralkodik, az elfogadáson túl már nincsenek fájdalmak, továbbléphetünk és szabadon írhatjuk saját történetünket. A földi létünk olykor értelmetlennek és céltalannak hat, de ott minden kiteljesedik és halhatatlanná válik. Értelmet kap a lét.
Aronofsky már a bemutatkozó műve, a Pi óta a legkülönlegesebb rendezők közé tartozik, erőlködés nélkül alakította ki korlátok nélküli stílusát és olyan mély témákkal foglalkozik, amelyek meghatározzák életünket, néha mégsem vesszük észre azokat. A már említett debütáló munka a matematika és misztikum örvényébe kavart minket, univerzális kérdésekre keresve a választ, néha az őrület határvonalán táncolva. A Rekviem egy álomért c. 2000-es dráma hozta meg az igazi áttörést; a drogról és szenvedélyről, az ezáltali testi-lelki leépítésről szóló mozi sokkolta és megdöbbentette a közönséget, kegyetlenül mutatta be az emberi gyengeséget.
Aronofsky különböző történeteket és üzeneteket ad át, különböző oldalakról és eltérő formában, azonban a mondanivaló ugyanaz: fel kell fedezned önmagadat, hogy továbbléphess.
A forrás c. harmadik műve volt az, mely lelkileg teljesen viharba kavart és ez a film volt az, melynek gyönyörűsége, úgy érzem, földöntúli jelzőkhöz közelít. Összetör és újjáteremt, minden elemed egytől-egyig csodálatos, euforikus extázisba emeli, hogy végre láss, végre érezd: szeretve vagy és van lehetőséged kiteljesedni, ha elég erős vagy hozzá.
A három különböző időben játszódó szerelemi történet egy célhoz vezet, egy zseniális fináléban teljesedik ki. Az ösvény mindig ugyanaz, csak különböző környezetben: rálelni a halhatatlanságra, az Élet fájára, arra érdemesként. A törzs a jelen, Tom és Isabell kapcsolata, melyben az orvos főszereplő a rák ellenszerét kutatja, hogy megmenthesse szerelme életét. A külső világtól távol, az álmaiban Izy rálel az örökké lélegző boldogságra és fényre, majd egy könyv írásába kezd.
Ebben a műben elevenedik meg a második történet, mely az 500 évvel ezelőtti Spanyolországban játszódik, a két főszereplő azonban ugyanaz, és mint már említettem, a cél is: csak a titkos, örök életbe vezető út segíthet. A jövő jelenti a harmadik színt, ez már a végső beteljesedés felé halad, hogy mindent egy azon pillanatban nőhessen ki és a halálon túl továbbvihessen minket az angyalokhoz, Isten országához.
A film tehát különböző idősíkokban haladva vezet el a feszültség és szerelem egésszé fordulásába. Aronofksy kiválasztott egy hőst, mert szükségünk van rá, általa könnyebben képesek vagyunk hinni. Valakinek ki kell nyitnia a kaput, be kell engednie a fényt, akár önmagát feláldozva is, de mindenképp változást kell hoznia, megtalálni a megoldást. A szerelem az egyetlen, ami elég erőt tud adni egy ekkora út előtt. Mindhárom részben erről van szó. A titok ősi, időtlen, de a szeretet nélkül érdektelen lenne. Tommy mindent megtesz Isabell-ért, csak rá vágyik, csak Ő ad értelmet az életének. Történetük csupán egy csatorna, mely megmutatja, hogy egyek vagyunk, hogy utunk ugyanabba az örök szeretetbe vezet.
A film szelleme halhatatlan és gyönyörű, ez az, ami élteti, és ez az, ami miatt már elsőre elvarázsolt. A tökéletesség nem érdeke, mert ami benne él és élteti, már eleve túl van szavakon. Vannak hibái, néhol tipikus, bevált recepteket használ és a hatásaként megjelölt 2001: Űrodüsszeia-hoz sem tud felnőni, de a története és varázsa a csillagok közé emeli. Röviden úgy fogalmaznék, hogy befogadhatóbb környezetben meséli el mindannyiunk vágyait, a reményünket, hogy egyszer visszakerülhetünk az Édenkertbe. Elérhető, csak nem tudjuk, hogyan is tegyük meg az első lépést.
Tom és Isabell univerzális története mi magunk vagyunk, ahogy mindent feláldozva eljutunk az igaz, örökké dobogó szívhez, a Szeretethez.
Témája miatt maga a film természetesen megosztja a közönséget, mint ahogy minden, ami ennyire fontos és tulajdonképpen ebben az életben megválaszolhatatlan kérdésekre keresi a választ. Pedig itt igazából arról van szó, hogy Darren Aronofsky lefestette elénk álmait, korlátok nélkül, szabadon megmutatta, mit is jelent neki a szerelem. A halál jelenti az utat az áhítat, a végső felé. Akit valóban szeretünk, az mindig élni fog a szívünkben, hogy ne veszítsük el a reményt: a folyó túloldalán találkozhassunk.
Lelkek egyesülése, ölelés, mélység, mindig a fény ösvényén haladva.
A zenéről röviden
Az egészet azonban nem a szereplők, nem maga a vizuális történet és nem is csak a rendezés tartja össze, hanem a földöntúli jelzőket érdemlő zene. A zene itt nem háttérként, nem hangulatfestésként szerepel; Clint Mansell műve maga a Forrás lelke. A legtöbb film, melynek klasszikussá vált a muzsikája, együtt működött az alap művel, közel elválaszthatatlanok voltak. A Forrás dalai mások. Itt nem csak egyszerűen összekapcsolódásról beszélünk, hanem a 10 tétel maga minden, ami ott volt a rendező szívében, amikor nekikezdett a vizuális megvalósításnak. Clint Mansell, aki már a Pi óta együtt dolgozott Aronofsky-val, tökéletesen érezte mind a hangulatot, mind a mélységet. Habár zseninek tartom a rendezőt, véleményem szerint a zeneszerző műve varázsolja el az alkotást és önmagában is teljes értékkel bír.
Jöjj hát el velem egy rövid utazásra. A tíz fejezetben nem csupán a film van benne, hanem minden, ami a képeken túlmutat. Engem teljesen átformált az előadás, megmutatta, hogy merre találom a boldogságot, a határtalan szerelem felé vezető utat, ahol végre jól esik lélegezni, ahol a bódító illatok örökké éltetik nyugodtan dobogó szívünket.
Van egy határvonal, ez az, amit mindenkinek egyszer át kell lépnie, de nem mindegy, hogyan is jutunk el oda. Felkészületlenül elbukunk… A legeslegfontosabb az elfogadás. A görcsös rángatózás a Pokol mélyére visz, teljes takarásban lesz a szépség és szerelem egyaránt.
Tulajdonképp mindig, minden pillanatban (minőségi szinttől függetlenül) az összefonódás, összekapcsolódás vágya hajt minket előre, és az őszinte, igaz szerelem elvesztése az, mely sokkal félelmetesebb és fájdalmasabb lehet, mint bármiféle halál… Mert kívülről az üresség felfoghatatlan, az üresség elviselhetetlen; vágyaink táplálják a reményt, hogy egy hajnalon majd a harmónia áramlását hozza el a felkelő Nap, és nem lesz többé elhagyatottság.
Jól figyelj! A világ bármely pontján is vagy, szomorú vagy-e, vagy boldog, hogy állnak-e melletted, vagy nem, Clint Mansell zenei műve, melyet a Kronos Quartet és a post-rock zseni Mogwai ad elő, új szintre emelheti az életedet. Mint már említettem, itt nem filmzenéről van szó (mármint nem hagyományos értelemben véve), teljesen a részévé válhatsz anélkül, hogy látnád Tom és Isabell történetét. Amikor felteszed az albumot, a te saját utazásod veszi kezdetét, a sötétségben te magad indulsz el a fény felé. A szeretet él és ezt érezni fogod, engedd, hogy felszabadulhasson az álom, mely igazából mindig valóság volt.
Imre Zsindely: Utunk az áhítat felé.
I. Az utolsó ember
Annyira gyönyörű, érzek valami különlegeset magam körül. Megnyílt az égbolt, átjár a ragyogó csillagok energiája, a Hold énekét hallom, az Univerzum velem együtt lélegzik. Talán valami olyan titokra bukkantam, ami mindig is előttem volt, csak az árnyak eltakarták előlem. Itt vagytok körülöttem, de nem látom a kulcsot a kezetekben, annyira szeretném megmenti Őt. Rátaláltam az örök szerelemre, kérlek, Istenem, ne vedd el tőlem.
És lassan, amikor eltűntek a felhők, már ott állt előttem a nyugalom tava, mögötte a ravatalozó, megannyi búcsú emléke idéződik fel. A mennyek országa elterül a mosolyok mögött, ima mormolása hallatszik a lenyugvó Napért. Rózsák vesznek körbe, kinyílt, csodaszép virágok, mellettem egy idős fa, a talajt pedig hófehér kavicsok borítják. Nyugalom ereszkedik a lelkemre, pedig a világűr odafent majd kitör a hatalmas, elfulladó örömtől. A halál az egyetlen és kikerülhetetlen út a világosság felé, melyre lelkünk és szellemünk folyamatosan szomjazik. Bánatunk, szomorú óráink feledésbe merülnek, annyira idegen volt sötétségük…
A titok, a misztikum suttogását hallom, a pillanatban tudom, hogy a Nap fénysugarainak ösvényén haladok. Szimbólumok, rejtélyek nyílnak fel előttem, szeretve vagyok, a bánat annyira tovatűnt már. A kulcsra van szükségem.
II. Szent ég!
A sötét égbolton a csillagok egyensúlyban állnak. Szorongó érzésekben, haldokló, végtelen térben előttem magaslik a hegy, hatalma megbénítja a lelkem. Értelmezhetetlen lángolások most egyként dobogva.
Felszálltunk a vonatra. Olyanok voltunk, mint régen és ugyanott, mint egykoron, amikor semmi nem szabott gátat a boldogságunknak. A múlt képei csodálatosak, de most feszültség tombol a levegőben. Most érzem csak, hogy az utóbbi években kívül-belül le voltam bénulva, a jelen szabadítja fel az eleddig háttérbe szorított vágyakat. Egyszerre gyönyörű és fájdalmas, megnyílik előttünk az út.
III. Az élet fája
És szíved hatalmasat dobban, amikor az Élet fája virágzik, beleremeg az egész Univerzum. Lombja kitágul, magjai kinyílnak a szépségben. Egyedül a hegyen, a nyugalom tavánál előre futottam és abban a pillanatban nem éreztem a környezetet többé magam körül, pontosabban én magam voltam a természet, minden madár szárnycsapása, minden szerelem fellángolása. Én voltam Isten angyala, az iránytű pedig a kezemben volt. Sohasem felejtem el a képeket, örökké érezni fogom az illatokat. Az, hogy mellettem voltatok, amikor szükségem volt rátok, most örökké teszem a világegyetemben, a pillanatok és emlékek pedig mindig megmaradnak majd. Felfestem!
Madarak szálltak ki a lombok közül, amikor a tőrt a törzsébe szúrtam. Úgy éreztem, hogy teljes vagyok, a csúcsponton pedig már nem hátrálhattam meg. Mindent akartam, illúziót, szerelmet, kéjt és halhatatlanságot, édes mámort, és hogy újra foghassam a kezét. Soha többé nem engedném el.
IV. Maradj velem!
Maradj velem, kérlek! Te vagy az egyetlen angyal, a lelkem csak Veled lehet teljes. Most megpihenünk. Minden olyan csodálatos, egyensúlyban van és áramlik a szabad, örvénylő szerelem. Mélyre merülünk benne, oda jutunk el, ahol mindig biztonságban születhetett meg az új élet, majd virágozhatott ki.
A nyugalom óceánja elöntötte lázas vízióinkat, lehullott szirmok fürdenek a nyári esőben. Ragyogunk, szárnyalunk, átfordulunk, lélegzünk, a varázslat galambjai egymásra találnak.
Ne hagyj el! Minden, ami vagyok, az érted ver odabent, az erdőt most Isten országának látom… mert bennem élsz.
Felelevenedik előttem a múlt, csókok íze kavarog a szélben, majd viszi azt tovább újabb tájakra, hogy végre egyesülhessen testünk, szellemünk pedig mennyei édes-bódító mámorban ússzon.
Gyönyörű vagy, Édesem! Menyasszonyi ruhádat vihar táncoltatja, mely feltört bennem, az oltárnál pedig egésszé válunk a teremtőben. Aludj hát, Szerelmem! Itt vagyok melletted, átkarollak, simogatlak, nem engedlek el. A világ most értünk dalol, dúdold hát Te is, Isabell… Újjászületünk angyali létben.
V. A halál egy betegség
Csendesen fújdogál a szél a temetőben. Teljes nyugalmat érzek, túljutottam a könnyek hullámain. Immáron ártatlanság vesz körbe, a sírokon búcsúfelirat, és ugyan sűrű köd telepedik le szemeim elé, látom az aranyló kaput. Sötétség hódítása a felszínen, de a fény feltörése odalent, a sugárvégek érzékenyen simogatják az égboltot, nem szökkennek ki a világűrbe. A mélységben csillog a korona…
„Ne aggódj, minden rendben lesz. A túloldalon van egy csillag, Xibalba, élete már nem tart sokáig. Ha meghal, beteljesülsz, én pedig teljes leszek!.”
Tudom, hogy eljön az idő, amikor el kell majd válnunk, és akkor nem láthatlak majd benneteket, nem csodálhatom mosolyotokat. A halál közénk fog állni, de meg foglak keresni titeket. Feláldozok majd mindent azért, hogy újra foghassam kezeiteket és szabadon szaladhassunk a végtelen rózsamezőn. Csak a halálon át vagyunk képesek beteljesülni. Ne aggódjatok! Szívdobbanásotok örök, gyönyörű arcotok a felhőkbe rajzolom, Ti vagytok a föld, a szél, az erdő, a kő és a szeretet.
VI. Xibalba
Óh, az Univerzum egyszerre hozza most el az évszakokat. A szél tombol, ugyanakkor ragyog a Nap, a falevelek könnycseppekként hullnak, kivirágzik az orgonabokor. Illatkavalkád, aranyfolyam, szellemspirál. Megnyílik az út Xibalbába. Ha átértünk a túloldalra, többé nem kell félnünk.
A csillagköd csábítóan hívogat, azt szeretné, ha egyesülnénk Vele és benne halnánk meg. Odafent uralkodik, a Tejút magja és titka feltárul.
Egyesülni fogunk egy távoli csillagképben. Most még megbénítja bensőnket az idő és az ismeretlenség, mégis, eljön a pillanat, amikor eggyé válunk Benne, hogy örökké tartó szomjunkat csillapítani tudjuk. A remény halvány fénye pislákol már csak odafent, lassan meg kell halnia, hogy újralehelhesse az életet, hogy a kert kivirágozhasson, hogy a szobrok ragyoghassanak, hogy az erdő szíve újra dobogjon, hogy a kínzó útkeresés végre célt érjen és mi magunk kiteljesedhessünk, hogy találkozhassunk.
A vonat ide vezetett hát el. Most márványkő nehezedik lelkemre és szellememre, szívem angyalszobor szárnyalja körül. Ragyog az égbolt, festői szépségű, Istenem, mélyeket lélegzem. Egy helyben állok, mégis táncolok, úgy érzem, repülök!
Egyszer mindenkit el kell veszítenem, de vissza is fogom szerezni őket, a boldogságot. Xibalba, kérlek, mutasd az utat nekem, szükségem van Rád!
Akkor, amikor az évszakok egymásba fordulnak, egymásba nyílnak, az égen meg fog jelenni egy kapu, az egyetlen járható ösvény. És én ott leszek, hogy végre átölelhesselek és elmélyedjünk majd a végtelen szerelemben. Nincs többé félelem, csak szeretet virágzása.
VII. Az első hó
Már túl voltunk a hegyeken. Továbbjutottunk a fedett koporsók nyomasztó világán. Egymás kezét fogtuk, olyan volt, mintha rátaláltunk volna valami nagyon fontosra, ami rég elveszett. Hiányzott az ölelés, az érintés, és egyszerűen csak a mosolyok.
Az iránytű vezetett bennünket, a rejtély lassan tárulkozott fel előttünk.
Xibalba lassan zárta be aranykapuit, a fény már csak pislákol mögöttünk, de a sötétségben érzem a dobogó szívet, a hatalmas lüktető erőt, amely élteti, és ami elhozza az első hópelyheket. Izy elment, átkelt az óceánon, ő tudta, hogy így lesz. Szerelmét várja odaát, tudja, hogy Tom erős és a gyász fekete börtönén átkelve várja őt a kulcs és a csók. Mindannyiunkat vezetnek szellemük.
VIII. Fejezd be!
Ott állt hát egymagában, a haldokló végtelenség színháza alatt, félig meghalva belül, félig pedig isteni létének tudatában. A szeretet és összetartozás ösvényén járva, közben a magány terheit cipelve megértette az üzenetet: fejezze be, amire született. Írja meg az utolsó oldalakat és fejezetet, a kiteljesedés a cél… Xibalbán és az álmokon, a fekete halálon túl az összekapcsolódásban. A boldogság illata ott úszott újra a légkörben, mintha egy pillanatra újra felcsillant volna a remény… A csillagok uralkodását, hatalmát érezte fokozatosan, egyre közelebb érve.
Isabell szólt újra és újra hozzá, hangja leverte kezéről a bilincseket, szelleme megtanul érteni, lelke szárnyalni. Teljesség és áramlat. Nem ér véget.
Tommy ott állt hát a haldokló univerzum, Xibalba édes fényei sugarában, közben érezte a mindent átható benső energiáját. A szerelem eredete, az lüktetett odabent, mely most átfordulni készült. Kívülről a gyász ruháiba öltözött, odabent áthatóan, szomorú gyönyörűségben táncolt, a valódi én kristálytisztán mutatkozott. A pillanat maradandósága és a teljes, mennyei boldogság mámora megigézte az időt… Nem létezett többé. Az egyetlen momentuma volt, az eggyé válás feszültsége terjengett, atmoszférák metamorfózisa. Mi a múlthoz tartozott, semmibe veszett és nem számított többé. Izy hívta szerelmét magához, hogy együtt a hibátlan egységet teremtsék újjá. Ahova végtelen álmaink szólítanak bennünket. Ahol összetartozás, ott virágzás. Ki kívül kerül rajta, a fájdalom átszúrja szívét…
IX. Halálunk az út az áhítat felé
A mindenségen hatolt át a haldokló csillag utolsó jelenléte, egyre erősödő éneke kivirágoztatta utódait, hogy a boldogság kavarja áradjon szét, mielőtt eljön a pillanatnyi sötétség. Kívülálló fülnek gyászének, beavatottnak folytatás… halhatatlan királyság.
De eme hatalmas energián, a végtelenségen is áthatolt egy angyal gyönyörű hangja: Isabell szólította párját, ne várjon tovább, váljon eggyé vele. Az álmok és vágyak megszűnnek majd, nem találhatunk újra magunkra a szomorúságban, de ott egyek leszünk. A beteljesedésben már csak ömlik minden tovább, megfürdethetjük testünk az édeni tavakban, virágként nőhetünk ki, az énekesmadarakat megigézve.
Az ősz bánata, az elmúlás édes keserve azonban már csak a túloldalon szól majd, beköltözve a folyó partján maradtak szívébe, ezzel együtt megerősítve őket, a teljesség reményében bízva…
A halál jelenti az utat az áhítat felé. Amikor felkészült leszel, tudni fogod: minden érted történt, csak a nehéz lépések közben ismerhetted meg új, addig ismeretlen oldaladat. A Teremtő az ‘egész’ elérésére ösztönöz, kövesd hát az igaz csillagokat. Átjárókon át, a köztes árnyvilágban a kulcsot megtalálva magad is alkotóvá válsz… mindennel eggyé.
Isabell teste semmit nem érzett már élete utolsó napjaiban, belül azonban a külső ellentéte zajlott. Csillag ragyogott a lelkében, vele együtt alakult át, egy ponton pedig vele együtt aludt el egyetlen pillanatra. De ami odakint üresnek látszott, belül legélénkebb színeit vonultatta fel, a színház szereplői leghitelesebb játékukat varázsolták a színpadra, az orgona pedig gyönyörűen zenélt. Párja érezte ezt.
Küzdött érte, harcolt a test és lélek együttes győzelméért, de előbbi bukása valahol elkerülhetetlen volt. Az Éden eléréséért magunk mögött kell hagynunk elhasznált ruháinkat, csak azt visszük magunkkal, mely örökké él.
Isabell és Tommy a halhatatlanságban egy, változatlan. Örökké virágzó.
Így tehát az egyetlen lépés megtétele előtt a hős utoljára tekintett fel a haldokló Istenre, mely egyszerre halványult és dobogott egyre erőteljesebben. A feszültség kihatott mindenre, az üres lapok folyamatosan íródtak, szépség és virágzás maradandósága volt kiolvasható. Aranysárgában émelygett a sötét egészbe forduló világ, azt suttogta minden, „váljatok Belém”.
Beláttál a misztikum mögé, most már csak teljesítened kell küldetésed…
A hős végül megmászta az öreg fát, melybe szerelme lelke nőtt, és a házasságkötés pillanatában eggyé vált vele. A kettőből isteni egység született. Gyűrűt húzott ujjára, miközben egy valós idő nélküli múltban a kést az Élet fájába döfte. Az istenség megnyilvánult szolgája előtt, majd az saját vérét ontotta a királyságért… A kapu ezzel megnyílt. Elnyomott harcosból született meg az Egyetlen.
Madarak szálltak fel a közeli fáról, egyfajta bal jóslatként, a hős azonban nem hátrált meg. Nem tudott ellenállni az édes csábításnak. Végzetét nem kerülhette el: virágokkal vált eggyé először a fájdalom, majd a csodálat kertjében. Amikor a jelenben pedig végre a fénybe lépett, a három szín összemosódott, a szerelmesek megtalálták egymást a halálban, a fa pedig (és ezzel Isabell teste) kivirágozhatott.
A tetőpontot ragyogó arany csillageső követte, majd az egyetlen lehetséges alkalomkor, idővonalakon átlépve, Isy a fa termését adta át a jelenben gyászoló párjának (ahol minden kívül fekete maradt). Tommy a kedvese sírját borító hótakaró alá temette el a földbe, és ezzel elkezdődött univerzális történetük, mely lelküket és szellemüket az Örökbe juttatta.
X. Együtt örökké élünk majd
Annyira gyönyörű vagy, jelenlétedet magamban érzem, szívem a tiéddel együtt dobog. A vöröslő égbolt alatt szaladok a kastélyhoz, örökké virágzó rózsamezőn. A díszterem megnyílik, a fény nélküli szobát mi magunk világítjuk meg, táncunk éj-mély ködökön ível át, csókunk legyőzte a halált.
Nézd! Körénk gyűlnek gyermekeink, daluk boldogságot hirdet, Istenem, hallgasd, kérlek!
Már állnak a templomok, angyalszobrok veszik körbe a kutat, az ének száll: együtt örökké élni fogunk.
Húzd magadra égbolt-takaródat, tejjel itasd az árnyékos örökkévalóságot. Ha végre felöltözteted, a színpadi kép hibátlanná válik…
„Nem volt többé külön, csak együtt hát,
virágzott az émelyítő, élénk boldogság.
Egybeforrt ajkunkon a Teremtő dalolt,
tovatáncolt a bánat, ölelkezett Nap és Hold…”
Univerzum csodálata: a párok örökké együtt maradnak, mert mi egymáséi vagyunk…
Láttam a Napot felkelni reggel, a fogyatkozásra vár, amikor egésszé lehetnek. A pillanatokat a bensőnkbe zárjuk, az út végén ez lesz a kulcs a halandóság levetkőzéséhez.
Magadban lélegzik a boldogság, annyira várja, hogy feltörhessen a mélységből… Angyalod Rád vár, az aranymetszés vonalán, az égitestek együttállásakor.
Együtt örökké éltek majd. Tudni fogod, amikor hallod az éneket, valahol a lelketek mélyén, túl a sírokon.