Égett a lelkem, mielőtt elaludtam, nagyon fájó érzés volt, de jól esett. Ilyenkor mélyre kerülök, és a bensőbe látok, olykor be is léphetek. Tulajdonképpen önmagam idézem elő a vihart, de ami odabent játszódik, az egy olyan lélek boldog szenvedése, amelyet még én is alig ismerek. Boldog, mert olykor teljessé válhat, és szenvedő, mert nem bír szabaddá válni a szeretetben.
A szerelem a káoszt épp úgy magával vonzza, mint a gyönyört. Nem is kételkedem, önmagam megismerése felé haladok, és eddig úgy tapasztaltam, a kín mögött láttam meg a valódit. Akkor érzem magam egésznek, amikor a szomorú, hideg szél sírását hallgatom, amikor a sötétség árnyas útjain járok, mert a misztikumért létezem. Gyűlölök a felszínen élni.
Vegyük például azt, hogy külön tudom választani a két világot, nem akarom erőszakosan kivetíteni a mélység értékeit, ha látom, abban a pillanatban semmin nem tudok változtatni.
Emlékezetes volt az is, hogy a halál nem rázott meg, könnyen elfogadtam. Pedig láttam a régi családot együtt sírni, a tehetetlenség és néma sikolyok perceiben, amikor nem jött a megváltás.
Egyetlen erő él csak bennem, de azt hatalmasnak érzem, mind az elmúlást és mind a szerelmet a zenével tudom elfogadni és megismerni. Kezdek látni.
Gyermekkorom azért volt gyönyörű, hogy elvesztése óta folyamatosan fájóan gondoljak vissza? Meglehet. De épp a fájdalom egészít ki, sötét és ragyogó oldalamat egyszerre.
Van, hogy leterhel a létezés, de összességében lehetőségem van a felszabadulásra, ha továbbra is magamban teljesítem a mélység, az öröm és fájdalom, valamint az összetartozás értékeit.