Virágzás a bizonytalanságban – A New Order és az elfogadáshoz utat mutató ‘Movement’ (1981)

Movement2Habár nem olyan kiforrott még, mint a későbbi anyagok, igen közel áll hozzám a bemutatkozó New Order mű. A felszabadulatlanság állapotában vagyunk. Ian Curtis halálát próbáljuk elfogadni, de itt még, a kezdetekkor rengeteg a kétely, nem kapunk választ kérdéseinkre. A legkönnyebb úgy meghallgatni a Movement-et, hogy lezárunk egy történetet, egy olyan életen próbálunk túltekinteni, amely maga volt egyszerre az édeni és pokoli kinyilatkoztatás, a szenvedésen átívelő reveláció. Művész a Closer-hez foghatót még nem alkotott, a legborzasztóbb mélységekkel kerültünk szembe, gyönyörű sirató énekekkel a lelkünkben, örök tavasz és ősz találkozásakor. A Movement nem próbál az elődhöz felnőni, csupán poraiban halad tovább, és ez jelenti legfontosabb tulajdonságát. Érezzük egyrészt a terheket, de úgy próbálkozik a fájdalmak levetkőzésével, hogy tudja, még vesztes helyzetben van. Ian nélkül természetesen nem jutunk mélyen értelmezhető dalszövegekhez, de ha végigtekintek a New Order fejlődésén, ez nem is jelent problémát. Ian szelleme a(z) (Főnix-hez hasonlóan) újjászületett zenekar zenéjében a basszusokban, az örvénylő, melankolikus hangokban él, a művészi sorok Bernard Sumner-éktől erőltetettek lettek volna, és pont ez a minden oldalon megmutatkozó elfogadás az, amely halhatatlanná tette végül őket is. A 80-as években csakis műfaji klasszikusok jelentek meg a nevük alatt, akár a már szellemében is bódító Power, Corruption & Lies-ra, a komplett, önállóan megnyilvánuló szépség dalcsokrát jelentő Low-Life-ra, vagy az immáron teljes mivoltában éteri csodálatban zenélő Technique-ra gondolunk. Na és persze nem beszélve az albumokat kísérő kislemezdalokról, melyek a legjelentősebbek a kivételes pályafutásban, mégsem kerültek fel az anyakorongra; ez a módszer is a zenekar különlegességei közé tartozik. bernard_sumner_pickwicks

Zseniális formában működnek a sor-, illetve a kislemezek. A Movement tételei még önállóan kezelve nem igazán meghatározóak, egészét tekintve azonban ha nem is Joy Division-szintű zsenialitásként, de működni tud, ráadásul gyönyörű-szép, amely csoda a minimalizmus mögött keresendő. Nem kesereg a lemez, sokkal inkább felfogni próbál, egy megtört összetartozás utóhatásaként nyílik meg, mely tragédiáján próbál felülemelkedni. A ‘Dreams Never End’, mely azt üzeni, a gyászból önmagad által, nehéz úton, de mégis elérhetsz a fénybe, az egyetlen hagyományos, önmagában is érvényesülni tudó tétel a korongon. Optimista, irányt mutató, gyógyulást segítő szerzemény, ha szabad ilyet írni, az album „slágerét” jelenti. Vannak ugyan még hivatkozási pontok, de ezek már a folyamból kiválasztathatatlanok. Ha egyetlen darabot kellene kiemelnem, hogy érzékeltethessem a debüt mű hangulatát, fontosságát, akkor a ‘The Him’ lenne az. Itt nem tapasztalható boldogság, a múlttal állít szembe, miszerint a soha el nem felejthető, életedhez hozzátartozó emlékeket őrizned kell, ezáltal bármi is tört meg akkor, túlléphetsz rajta. Szürke tétel, mint ahogy az album egésze is az. Néha érzéketlennek, semlegesnek, talán sterilnek tűnik, pedig a lét kérdéseit kutatva megfárasztó, egyszerre térdre kényszerítő, keservbe taszító, majd hosszútávon egyszerre felemelő boldogságba hatoló, örök-érvényű Closer album hagyatékából táplálkozik. Világokat rombolt le szépségével, egy ragyogó életnek vetett véget, de már érezzük a szerelem illatait, a valódi igazságot, a létező szellemet mögötte. Ahhoz mérten szinte jelentéktelennek tűnik, ami itt történik, mégis valahol onnan ered, és oda vezet. A Movement-ben meghúzódó szépség talán közvetlenül nem érzékelhető, szüksége miatt sem, de jelenléte tagadhatatlan. Épp ezért érzem közel a szívemhez az első New Order stúdióalbumot, ami inkább nevezhető aktuális állapothirdetésnek. Annyira meggyötört, annyira reménytelen helyzetet vetít elénk, de végigélhetjük, ahogy legyengülve új energiákat gyűjt, és megtalálja azt az utat a mennyei felé, amely talán kevésbé nehezebb és fájdalmasabb (ezáltal pedig annak ellentéteként örök gyönyörbe csapódó), mint a múltban, de könnyedségében végül megérdemelt felszabadulásba juttathat. A múlt tragédiája egyetlen ponton a felszínen is megelevenül: a Peter Hook által énekelt ‘Doubts Even Here’ a személyes kedvencem az anyagról, mely nem is próbálja hitetni önmagát: a kételyek még mindig itt vannak, és egy életen át a vállunkat nyomják majd. Itt a sírás ideje, a feszültségek kiengedéséé, ami elkerülhetetlen és szükségszerű. A szürke színek ugyan még jelen vannak, de a gyötrelem lassan eltávozni kényszerül, hisz ha a sebeket tovább hordozzuk is, értékelni fogjuk a világosságot, a nehézségek általi beteljesedést.

A New Order ezen a lemezén küzdött meg saját démonjaival, itt jutott el a bizonytalan létből a virágzásig. A két évvel későbbi, Power, Corruption & Lies címet kapott album borítóján már rózsakosarakba fulladunk, szépségek és lüktetés csokraiba, a hangok által fájdalmas mennyekbe utazunk, Ian-re pedig úgy emlékezünk, mint az önmagával küzdő, valamint az ősi szellem által inspirált művészre, aki a fekete-fehér, sivárságba boruló őrült lelki szenvedésben mindannyiunknak utat mutatott a teljesség és gyönyör felé. Lelkünkbe énekelte azt az elhallgatás közepette.

basket-of-roses-1880

A bejegyzés kategóriája: Kultúrsarok: Zene-blog
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

Leave a Reply