(Következő írásomat a Joy Division 1979-es gyönyörűen félelmetes mesterműve, az Unknown Pleasures inspirálta, mely a bejegyzés legvégén meghallgatható.)
Különböző színek, eltérő árnyalatok.
Mélyen vagyok. Időtlen térben kereslek Téged ott, ahol a virágszirmokat porba fújta a megújuló, holtából feltámadó szél, hol a szerelem megvetett ágyát elmosta a szürke eső, annak minden tüzével és emlékével együtt. Lépteimre senki nem figyelmes, az uralkodó elfordította arcát talán, kényelmetlen rettegéséből a rügyezés felé, feltámadása érdekében.
Mögöttem a partot fekete óceán nyelve mossa, magába rejtve fényévnyi titkokat, érintetlenségükre vigyázva, az összetartozásnak apró csókot szánva, mely öntudatlanul áramlik szét az ében alatt, gyönyört szőve az elválaszthatatlan halál közé.
Hiszen magában tart véget-érhetetlenül, a mostoha érzelmeket távolra taszítva, szépséges világ illúzióját önnön magába foglalva, kéj által megnyílva a tisztaságban.
És mint a legcsodálatosabb álom, mely átformálja a szellemet velejében, és mely ugyanúgy véget ér, mint a gyötrelmes lét; határvonalat húz az igéző és a sivár kegyelem közé.
Társtalanul, roskadáson épp felülkerekedve még mindig vonz magához egy színtelenségbe temetkező égitest, melynek monumentális ragyogását elpusztította az üresség, gyalázatosan, az édes ízeket keserűségbe mártva; egyesülésükben késsel szúrták át a teremtést. Nem éltetett többé lélegzet és bordó színbe szédülő szívdobbanás, a vágyakozás pedig elviselhetetlennek tetszett egy fények nélküli, soha ki nem bontakozó, ármányos lét után.
A szemek egytől egyig fennakadtak, majd a csillagok lassú kimúlásával sorrendben lecsukódtak. A végzet nem hozott nyugalmat, sőt valahol gonosz izgatottság terjengett a levegőben; elfojthatatlan vágy a rituálé átélésére, lelki üdvösség megtapasztalására, a haldokló utolsó kívánságát rothadó, szánalmas szerencsétlenséggé változtatni, elvenni tőle minden jelentéktelen dallamot, majd saját lelkemben sötét masszává gyúrni, hogy az ellepő feketeség végre hullámokban mutatkozhasson meg, melyeket táplál az ősi szeretkezés, az emberben megbúvó kettősség hatalma.
Bárcsak üvölthetnék keserves létemben, tenyeremben már tarthatom az iránytűt, hogy megtört halhatatlanságomat tisztán adhassam vissza, hogy a magot, melyből kivirágoztam, felkaphassa a lassan ébredő vihar, hogy kietlenségbe juttassa, ne kerüljön vissza az ápoló, melegséggel körülfont anyaméhbe, a szimbólumok pedig téves irányba mutatnak majd, és én örökké eltévedek.
Az egyetlen árnyékos isten vitt el magához a járhatatlan ösvényen, a szél a hajamba kapott egy pillanatra, miközben meg nem születettek sikolya hasított a fülembe, tizedelte meg soha be nem teljesíthetett vágyamat. A sötétség ura hívott magához táncra, érzékeltette, hogy örökké ezeket a lépéseket járom majd, ezért lezáratlan fejezetek üresen hagyott oldalain üzenek hát:
„Engedlek, a fertőzött testem széttéphetik, és én folyamatos áldást érzek majd szenvedésemben.”
Hallom, ahogy az óra új életeket üt bele a befejezetlen képbe, ezáltal halványul el az örökkévalóság, születéseddel átkozod Androméda minden szépségét. Valamely ponton azonban pusztulást engedélyeznek majd, és a jelentéktelenség megmutathatja valódiságát, félelmedben pedig élményhez jutsz, talán az egyetlenhez, benső ragyogásod sírni fog örömében, amikor kihuny, és az árnyékot engedi ezáltal terjeszkedni.
Beledöföm hát még egyszer késemet a Nap közepébe, hogy szenvedjenek érte gyermekei, ki saját fényével reményt adott fiainak, és egy időben megvalósíthatatlan összefonódásról dalolt, had lássák most az érvényesülő magányt, érezzék valósságában.
Végigvezettem a megtermékenyítő spirált a Naprendszer vonalán, a bolygók arcát mesés ábrákba rajzoltam, elkaptam a felőrlő vihart újszülött állapotában, majd feliratoztam a sírokat: megszentségtelenítettem a Teremtő munkáját egyetlen pillanatra, hogy megszűnjön a mennyei öröm, melyet annyira kívántam, mégsem kaphattam meg, vele együtt elhaljon a kertek pompázata, melyeknek euforikus hangjait soha nem dalolhattam. Így hát némán sétálok el szüleim sírja mellett is, egy számomra hozzáférhetetlen, átélhetetlen párosodás, rátalálás emléke mellett, melynek fáradhatatlanságát, mélyen lelkembe ivódott illatát csakis a test kínzó gyötrelmének látványában tudom érzéssé változtatni. Egy hervadt, a körforgásban sem jelen lévő virágot temetek el a földbe, közvetlenül a kőtömb lábánál, a létezésbe átfordultan kapcsolódva, síri billentyűhangok fájdalmas, átcsapódó, kegyetlenül gyönyörű melódiáját dalolva, reménytelen, pokoli látomásról szóló dalszöveget énekelve hozzá, mely az évtizedek alatt lényembe, kitörölhetetlen, keservében meghalni nem tudó létfolyamomba süllyedt. Miközben pedig a föld lehull rám, megnevezhetetlenségbe jutott Édenembe akaratosan kapaszkodva, a morzsolódó földet lassan könnyekkel itatva, nem felejtem el a dalt, mi kívül rekesztett határokon, nem rendezett számomra ünnepélyes, virágokba festett ceremóniát, de önkéntelenül megtartott, az üdvösség termeibe repített, tortuális gyönyör karjaiba. Gyász szelét indította, átfordított, az igézet és ihletettség pillanatában egyszerre suttogott és zengett az áthatóból, a teremtőiből, a mögöttes csodálatból. Megölt, felkínált a kegyetlen papoknak, kik halálra kínoztak, széttéptek, és már engedelmes részeimet az univerzum sötétjébe hajították. Mégis, én énekeltem legbelül, sírtam a megfogant, márványba öntött szomorúságtól, mely ugyanakkor az életet táplálta belém teljes nyomorúságában. A fenomenális a szürkeség nyomain terelt előre: fessem újra a meggyengült világegyetemet mély halál-feketére, hogy a tiszta lelkek újra elmerülhessenek a végtelen, királyságot jelképező óceánban, melyben meghúzódik minden arany-szerelem, kiszakadást segítő kéj, valamint lehántolt, ruháitól megfosztott, körüllengő eltávozás.
Az emberek immár nem tartoztak történetemhez, az elveszettségben megtaláltam az iránytűt, mely visz előre, fekete ecsetemmel eltakarom a szemek elől a gyalázatos fényeket, kaput nyitok köztes dimenziókban maradtaknak, kulcshoz vezetem, és halotti énekekbe fullasztom teljességüket.
Háborog az elhagyott házak bensője, a használatlan takarók idővel újabb néma testet takarnak le, de a világosság lassan elveszíti gyógyító erejét, a leengedett koporsók adnak majd értelmet a szellemi világban ereklyék felkutatására, az anyagi testet részekre bontva jutunk el a páratlan magasztosságba.
Kezemben a félig töltött kehely, vártatok már engem… Minden bizonnyal új, ezüst kulcsainkkal a Kastély eddig felfedezetlen termeit tárhatjuk fel. Harmóniában fürdik a lelkem, mégis tombolni akar, kitörni. El akarom újra temetni elveszett testem, kő alá zárni, magányomban magamra találni. Hihetetlennek érzem a bolygók önálló lüktetését, pedig a Nap már szinte egészében eltűnt, késem átdöfte a mindenség középpontjából. Furcsa érzés, hatalmasabb az erő, mint valaha, csontok jéghideg darabokra törését hallom, az idő elhozza majd az eszmei elborítást. A tánc, az ünnepség, a létezések egy helyen állása, megdermedt képe üzen majd. A megszakadt szívek játsszák el gyászos menyegződ utolsó fejezetét.
Visszasüllyedtem a porba, bezárkózottságom talán örökké fog tartani. Minden rángatózó és halálba dermedt érvényesülés némán kiált egyetlen lélek felszabadulásáért. Meg sem kezdtem még az utamat, kifejezetten ártatlan az elém tárulkozó vad kibomlás. Önálló, gyémántfényekben sugárzó ének tör meg, majd támaszt fel újra és újra, a lezárt nyugvóhelyek emlékét lélegzem magamba a koszorúk nehéz, tavaszi illata mellett. Megpróbálom felfesteni a pillanatot a feketeségbe: amikor a rózsa kinyílik a temetőben, valamint a borzasztó sírkő épp eltakarja azt a megsebzett Nap elől. Apró momentumban hal el a gyönyörű virág is, észrevehetetlenül, mégis, az ürességbe erekben körvonalazódó boldogságot lehelve, ismeretlen gyönyörökként.