Egyedüllétre találok néhai pillanatokra. Óvatosan hunyom le a szemem, mégis talán akaratosan vágyom eggyé válni az időtlenséggel, a hatás pedig éles fájdalomként szúródik lelkembe. Amíg az általánosság erőszakosan próbál visszarántani, egy reményteljes, önmagában véget-érhetetlen nyugalmat árasztó emlék hirdeti kitörölhetetlenül: aranyfényt sugárzó összetartozás ápolhatja új határokat átívelő benső ragyogásod.
Szeretetet érzel. Mégis, mélységes rejtélyként éled meg az állapotot: megfejthetetlen az elhatalmasodó kín, melyet a tiszta harmónia és a sötétségbe elsüllyedni nem kívánó gyötrelmes valódiság fog közre. Az egyik part színtelenségbe akar mosni minden pompázó csodálatost, a tükröződő tó másik oldalán pedig készségesen szándékozik felnyílni a fekete-fehér, árnyékos kinyilatkoztatás mögött rejlő, virágmagokat édes bomlásba kavaró, érinthetetlen gyönyörűség. Habár távol van még a díszes, gyémántfényes birodalom, mely a teljes középben elevenedik meg, kezd túlságosan álomszerű halhatatlanságot közvetíteni az érzés, a látomás, a félelem nélküli, nektárral itató boldogság.
A feketeség szándékában oly’ sok kíméletlen, lázas, váratlan teher lényemre nehezedve folyamatosan csavarta testem az elviselhetetlenségbe, és bár emlékeztem még a lebegtető simogatásra, a szépség énekeire, olyan pontra jutottam már, ahol a törődést is úgy tapasztaltam, mint az ártalmat, az idő elmúlásával kegyelmességet mellőzőt, előre kijelölhetetlen ponton maró, fáradtságos halálba lökőt.
Itt maradtam, nem szabadulhattam. Az érzékek jelentéktelenségbe merültek, miszerint múltbéi, orgona illatú erósz által az egységből kiszakított valóm soha nem kerülhet vissza, ráadásul szembeállít szüleim találkozásának elégetett emlékképeivel is, megkérdőjelezve életem jogosságát, egyáltalán igazságát.

Mozdíthatatlan sziklához láncolva, arcomat a sűrű, szürke porba nyomva, felidézem a szülőház mögötti kertet, amely pirosba öltözött a meggyfák és a ribizlibokor által, ahol az ízlelés, a rügyezés, a megállíthatatlan változás Édenkertet szimbolizált, az örömök látszata pedig a gyönyörű arcokon életigenlésre késztetett. Sorsomat csillagokon sétálva, később pedig kezemet széttárva, fellélegezve, önfeledten táncolva ünnepeltem, miközben gyermekkoromat megáldott, fenségesen érintetlen királyság kapuin belül, mesés történetbe foglalva tölthettem el. Mintha én lennék az egyetlen, akinek kiválasztottnak érzett tündöklésében nem kellett közvetlenül tapasztalnia a beteg elválasztást, suttogó baljósságot, a megfáradást, mely szerint nem ítéltek nehéz vándorútra, keresésre. Belecsöppentem a mézédes istenibe, ahol nem volt szüksége reménykedésnek, hiszen eme megszentelt állapotban az örök kutatottba kerültem, az összefonódás összefonódás maradt.
Ma már kristálytisztán láthatóvá vált a kép: illúzióból zuhantam az ürességbe, mely átkerít minden áhítatos, festői hálában megmutatkozót, itt öltött bronzpáncélban megbúvó testet a fénytelenség, amely nélkül nem létezhetne semmi gyönyörű, ám múlandó; semmi, ami elterelné figyelmed a magába szippantó, őrülten vonzó égbolton, a kirajzolódó trón előtt meghajlásra késztetve.

És a megtörött szellem világosodás felé űzött állapotában egyetlen árnyékot látott csupán, de a sötét űr mélyébe ivódva felcsendült a dal, magokat szórt a ködbe, imádkozott értem, és festett, alkotott szüntelenül. A könnyek óceánja megtelt; élő, de elfelejtett vágyak és gondolatok párosodtak; majd a mozdulatlant támasztották fel hullámsírjából angyali erők által, elrendelt, láthatatlan mozgáspontok vonalán, a kérdések pedig az elhantoltat váltották ki, semlegességbe hullva.
Az éj-fekete árnyék előléptette lassan a varázslatost, csillogó ereklyék által körülhatárolva jelentek meg benne az égitestek, a vonzalom pedig oly’ uralkodó volt már, megfékezni sem tudta a maradandóság.
Hiszen mint a föld megállíthatatlan elmúlásba vonzása, ez a kép sem lehetett számomra örök; részemre nem, a megvalósulónak azonban igen: kezeivel rajzolt az égbolton, miközben a felfedezhetetlen mélységű, elhalványulót és kivirágozni vágyót egyaránt magába foglaló óceán elsőre lábait mosta, majd végérvényesen elmerült benne lelke, odaadással és kiváltással egybekelve.

A teljességet eltakaró, fátyolként arcomba vágódó porfelhőt csak akkor mosta el a tisztaság, amikor testem megfeszülése a szerencsétlen utolsó vészkiáltását üvöltötte az önmaga teteméből virágcsokorba öltöző Teremtő kikövezett, forgó és lüktető egyediségébe; a félelmetes, lépéseinket szurokba öntő, váratlan egységet rejtő otthonába.

A Pokol lángjai csapkodtak körülöttem, kivilágítva azt, ami vagyok: porból akaratosan az égi felé törekedő, múltja szenvedélyéből táplálkozó, elnyomhatatlan éhségben szenvedő, valamint az ápolóba, a jéghideg, felőrlő, menyegzőbe soha el nem juttatott vágyait végre a családi körben vérbe fulladva, erőszakosan visszatörekvő vándor, aki az örökségbe igyekszik, aki dalolja még az éneket, de a szerelem soha nem hallja már meg azt.

Madarak repültek fel, a börtönfal romos állapota végleg lebomlani látszott, a bukásba taszított kezek azonban nem engedték meg, hogy az öröklét festményébe férkőzzek, ahol csak láthattam, messziről csodálhattam Őt, ki ragyogást adott az ellepő sötétségnek, kinek palettáján a változatos színeket és örömöket nem pótolhatta semmi, kinek törődő, puha bölcsőjébe feküdhettem, később pedig, fejlődő állapotomban is a végtelen, átitató, körökben végigfutó ölében pihenhettem meg, hogy szívembe hatoló szeretetét soha ne felejtsem.

Édesanyám szépsége. Talán én magam dobtam el az ápoló, gyümölcsöző létet, bár szükségesnek találtam a jelentéktelenségbe törekedni. Kíváncsi voltam, mi rejlik az alkotás mögött, az óceánon túl kerestek beteljesedést vágyaim, és a csillagködöket elhagyva sem éreztem még közvetlen kiszakadást; az éles sebzés hirtelen érkezett: amikor eltévedtem az otthon mögött meghúzódó, ellentétes természetben.
Ahogy pedig előrehaladtam, úgy tűntem el teljesen az időtálló művészi ábrázolásról, a messzeségben nem hallatszott már énekem sem, és én magam sem vettem észre, hogy az aranyhangokat melankólia váltja fel, erőteljesen csapódva át a szeretetlenségbe.
Kívánom újra az átélést, melyben részese voltam egyfajta létfolyamnak, mely kiválaszthatatlan, melybe a gyász szele fúj gondolatokat, melyből szirmokat növesztünk, amíg a keblekről kulcsokat keresve a misztikumban, a határokon túlra nem érünk, levetkőzve lényünk alkotó párjának aggódó jelenlétét.

A dallamok gyönyörűek. Az erdő visszafordíthatatlanul növesztett áttörhetetlen vonalakat, létrejöttem legmélyéről én magam is sötétzöld lombokkal takarom el a fényt, ne világíthassa hát meg gyötrelmességemet.
És ha még illúzió is csupán, velem van a harmonikus ünnepély: nem akarok ebben a pillanatban továbbhaladni, és ha a kétségbeesést csak erőtlenül is szabadíthatom fel, csodálni kívánom az angyalit, a befogadót, akinek szeretném eldalolni szerzeményemet.
Kiállnék a sorból észrevehetetlenül, majd egymásra találva dúdolnám fülébe lelkem egyszerre nyomasztó, de általa valamiképp mégis időtlen, az elmúlás és a föld általi befogadáson túlmutató gyümölcsözés, az Egyetlen kertjébe találás hangjait.
Láthatnám őszinte mosolyát, talán még táncolna is velem, az apró érintkezés hatására pedig biztosítanám afelől, hogy az övé az egyetlen ragyogás, mely kihunytában is végtelen, elmondhatatlan örömöt lüktet a köztes ürességbe, hogy ezáltal a talaj megművelt állapotba kerül, és a gyermekeknek nem kell megismerniük a félelmet.

Bár, helyzetemre tekintettel, közvetlenül nem üzenhetek most Neki, hisz az ösvényt, a fényben úszó irányvonalat eltakarja szemem elől a hatalom, a falak mögött meghúzódó, szárnyakat letörő megelevenedés, de az, hogy láthatom Őt pillanatokra, újra létszomjat pumpál belém, kifeszített testem megnyugvásra találhat egyetlen ártatlan dal felcsendülésének erejéig: ahogy Édesanyám születésének órájában elengedi magát az óceán vizében, miközben szabadsága egyszerre jelent felelősséget, majd elengedést, hogy ezáltal létét mennyei égitestbe növessze.
A messzeségből próbálom elérni Őt, innen, ahol nincsenek kertek, virágok és fények, mégis, kizárólag hiánya ítél szenvedésre, jelenlegi kilátástalanságra. Meg akarom érinteni, kiszakadhatnék akkor a megkísértett, visszafordíthatatlan árnyékvilágból. Most, az igazat megvallva, elfogadom a határvonalakat körülöttem, az elválasztást: Édesanyám először virágokat tart össze felejthetetlen harmóniájában, majd lassan Ő is útra kel. Újabb friss gyümölccsel repül el a felfedezetlenbe, angyali és emberi létben egyaránt érvényesül, befogadja magába az ártatlant, majd indítja el saját útján.
Látni és átélni ezt a távolból… fenséges.

Örök festményt alkotott, szobám falát díszíti hát a határtalan anyai szeretet és törődés, a Királynő szíve dobogtatja az enyémet, összetart mélyben és égiben egyszerre.
A köztes létállapotból ugyan visszaérkezem saját, egyedüli ágakkal ellepett, virágtalan utamra, de a találkozás mélyen ver szívembe. Vele vagyok, csodálom, és reménységem igaznak véli: a kertünk még mindig körülhatárolja otthonunkat, az isteni álom gyümölcsöket érlel, birodalmat növeszt, rózsákba bomlik: Édesanyám születésnapján elmerül a végtelenben, megfürdik az összetartóban: Lénye hirdeti a maradandót.