Személyemnek eddigi talán legkiemelkedőbb (csokorba virágzó, mégis ismeretlent járó) írásával tegnap este végeztem (amely a napokban lesz olvasható oldalamon), gyertyafény mellett (véletlenül viaszt is csepegtetve az utolsó lapra), és a ‘Csatornák’ c. sötét lelki átjárókat és érintéseket szimbolizáló kész utazást egy gyorsan költött, rövid mellékelt verssel zártam, amit közelségedben Neked dalolok, akár egy morajló folyam (valamint a mellékelt zenével változtatom érvényessé):

Megfáradt hangok
(A ‘Csatornák’ c. esszéhez)

‘Ábrándok, éjszakai mámor kalandjai,
sóhajt szülő, fekete könyvek lapjai,
ezüst kulcsot hozok, a kastélyból fellelve,
az örök labirintus mélyén fakadok, elmúlásra felelve.

Mellyel a sötétből én kiszakadok, kihalok,
akár szétzengő, térbe málló folyamok;
A kilátástalanságban nem álmodhatok,
várnak jéghideg, halva született csillagok.

És az óda zeng, remegve, mint a harang,
búcsúztató ünnepélyen szalagra írva alant;
Arany hajnalon ébredt, óhaja himnusszá válna,
az űrbe hulló szerelmes párjára találna.

Fennkölt maradt, ivódik, édeni eredete,
zenéje és dallamai, szentély kegyelete;
Az utazó ily’ vándorúton siratja a lángot,
mi kialudt a Mennyben, keltve gyászos némaságot.’