Esszém az Arcade Fire „Funeral” c. albumának tételeihez igazodva halad végig nagymamám elvesztésének feldolgozásán keresztül.
Felöltöztettük az élettelen testet; nem volt már mit tenni. A megrekedés és tehetetlenség olyan szakaszába érkeztünk, ahol a szépség, ami a múlt évtizedeiből hullámzott, most ugyanúgy, reménykedést elsöpörve hasított szúróan a szívekbe, melyek ugyan egyként vertek még, de mélységes meghatározóját, játékos hangszerét elvesztette, és most a zűrzavarban szükséges újra megtalálnunk a felkavaró hangokat, melyhez az arany színekben tündöklő, de sötétség vonalain megszólaló nagybőgő ad alapot, hogy a fénytelen alagútban lassan megtalálhassuk a hangjegyeket, síró bántalmazásokon keresztül a simogató, ápoló érintéseket, hiszen a kilátástalanságban már a kételyek közepette is örömbe kell sugároznom, közvetítenem.
Megfáradt volt a kép, lesújtó az állapot. A virágcsokrok, melyek már a kertből üzenték az elköszönés pillanatait, miként a tavasz illatai, a rovarok búgása és morajlása felfedezetlen vizekbe ránt, fekete folyóba, amiben végleg el kellene fulladnunk. Lehetetlen azonban nem életre vágyni, még ha értelmetlen is; nem lehet összetörni a családi portrét, amely önmagában jelentett érinthetetlenséget, megnyugtatva a jelenlévőket, miszerint egymás átkarolása, és az ölelkezés végtelenbe hat; azt semmilyen halál nem taszíthatja a jéghideg földbe; ragyogunk, és a hinni akarás eléri a teljes odaadást, mennyei formáknak.
A mosoly az arcokon… a múlt ereje egyetlen emléken… Mintha az ártatlanságot visszanyerve lebeghetnénk tovább, könnyedén szétterülő csodálatban, mely áldott nemzést hoz, megtermékenyíti a gyönyörű befogadót, áthatol sebeken és karcolásokon, egészben merít, de részletekben adja át, uralkodóvá teszi az angyali eredendőt, biztosít afelől, hogy újra és újra a Mennyország zenei szerzeménye csendül fel a fülemben; nem kavargok pokoli harangok között félelemben, kiszolgáltatottságban. A világosság őszinte átszellemültbe ömlik.
De most… a megütközés fejezetében, úgy utazok át szellememben felfedezett csatornákon, mintha szempillantás alatt vonzott volna magába az egység, bomlatlan takarásból változatlan örömódába, mely tragédiára utal vissza mézédességében, semmiségbe zengő hangulatában.
Visszazuhanok; a kamra, mely meleg színeket lop bensőmbe, árnyékos oldalon, pihenőállomásként szolgál, ahol talán kizárhatom az égitestek uralmát felettem, mivel eltakarhatják az örök titkokat, egyszerű faajtók mögé zárt misztikumot. Együttállásukban képesek közvetíteni félelmetesen, szurokban megmártózott energiákat, a magokat ezáltal elültetik bennem. A virág pedig majd felhasít keservében, kinövekedése baljósságba folyik, gyomromban szétárad a megoldhatatlan, porba vág a görcsös, szerencsétlen alkalmatlanság; elhasznált ruháim beteg testet rejtenek… örökre és megmásíthatatlanul.
Két pólus találkozott. Talán ismerősnek hatott a kölcsönhatás, de csak egy távoli, létezés mögötti ponton. Nem jár arra nyugodt lélek, teremtésem sors-előrendeltsége azonban oda mutat; a kietlenbe, fénytelenbe, megnyomorultba.
Mivel szemtől szemben terül el előttem a hidegség, pulzál az ürességből akaratosan; szerezzem meg az isteni fény lángját, majd fussak vele, töröljem el a tárgyilagost, a merevségbe temetkezőt, dobogtassam meg újra a szívét, kerüljek ezzel én magam is nehéz, euforikus örvénybe, akár a növényt belül teljesen felnevelve, öntözésében kitörve, felemésztve magányos partokat.
Hidegségét szeretkezésbe juttatni a szentségben.
Letörött végtagok mind lebénultságukban, a lehetőség adott. Szerényen díszített terem, halványan világító lámpafény, melyet felvált majd a novemberi mécses látogatás idején; valóban csak ily’ módon találkozhatok Veled? Érzékelem, hogy a messzeségből vonzol magadba, arra kérsz, vetkőzzem le elhasznált szöveteimet; amikor lehullhat a lepel, elindulhatok, oda, ahol a vakság mögött fenség ragyog, egybekel a trívia. Még most is meghatároz lázas egybetartásod, teremtésem beletörődésbe fordult, mielőtt közvetlenül kiszakadhattam.
Lezárt szemek, végtelen álomba és kétes víziókba merülés; hitványnak gondolom magam, mert gyengeségemben nem ölelhetlek, bárcsak szavak fakadhatnának ki utoljára ajkaidon, hogy halljam és örökké megjegyezzem őket, mert megérettséged a kiválasztott, az igaz. Ne kérd, hogy mindezek nélkül megtaláljalak.
Egymagam vagyok. A család, mely körbeállja a sírt; szinte keresztüllátok rajtuk. Elfojtott és kiszakadó érzelmek, a halandó bizonytalanság siratása… mindez jelentéktelen számomra. Valós és mélybe hasító, borzalmas rettenetem egyedül mozdulatlanságod, bezártságod. A ceremónia végkimenetele, mely szerint nem csodálhatlak, felelős mozdulataink lezárt akadályok közé taszítva… Félelmem kontrollálhatatlan remegésben ötlik fel, még abban az órában is, amikor a virágok már tengerként áradnak szét a rámutathatatlanban: ered a cselló által festett, megfáradt csillagok középpontjából, míg távolba nem száll felfoghatatlan érzékenységében, de a kísértővel nemesi szerelmet létesítve; magányban átlövellő orgazmusba feljutva, melykor mag és virág létállapota viharban felváltva alakul, szétcsapva spirálként, erőszakosan dédelgetve, miközben a holt mozdulatlan marad.
Üzennék Feléd, de nem csókollak meg, kizárólag a koporsó sivárságtól tátongó fedelét. Erre vagyok csupán képes, amikor elered a szürke, sárba szánakozó eső, hogy mint a legfőbb alkalmakkor, most is egybemossa az évszakokat.
Nem áprilisban történt tehát, hanem időtlen dimenzióban, halk szavaidat is ekkor hallottam először, a lüktető kamra alatt. Világra hívtál, hogy találkozhassunk, miként a misztérium, amit magadon talizmánba rejtettél, most eltűnjön az iszonyat kozmoszába, egy elveszett hold felszínére hullva, kialtatva az isteni Nap életerejét; pusztítását – gondoskodását.
Átadtad nekem a csendes siratás közben: ki fog hunyni a Király szeme, a belőle táplálkozó bolygók mind rémületet rajzolnak maguk köré, a csillagködök elhagyják színeiket, majd minden titokzatos, valamint porosodó bölcsesség a kísérőkre zuhannak, háborgó rohamban, mégis a háttérben.
De kiírhatatlanul fekete az éter… Dübörög, beleleng, keserédesen búg… páratlan a szenvedés gyönyörrel való összeragadása; bárcsak soha ne nyithatnám ki a szemem, elviselhetetlen sikolyok támadnak meg, ha felfedezem a szereplők által meghirdetett földi képet, melytől a család miatt nem menekülhetek.
Tragikus is a megnyilvánuló: erős, szürke felhő alatt nyomaszt az alvilág gyomra, nedvessé válik a nemrég még kőkemény, beengedni nem tudó talaj… Megnyílik az elhasználtnak, hirtelen magába hív… Arra kér, ájuljak belé magam is, hasonló mélységbe, melyben akkor ráz meg a legpusztítóbb taszítás, amikor reményt gondolsz még az ál-valódiból, hogy a visszafordíthatatlan pőreségében kudarcba lökhessen, megszüntethesse a maradandó fényességet: a kegyetlen magot érlelő rád zuhan, magába kebelezi kevés, pislákoló ártatlanságodat: Rád lapátolják mindazt, mi áttörhetetlen, majd megmásíthatatlan hörken fel eredete:
A természet utódainak egymásba olvadása, ennek kívülről szemlélése, vallásának megtagadása jogosultságot ad: a családi tragédia, a legszentebb elvesztése végül megmutathatja a sötétben holdakra vágódó, gyötrelemben szerelmes rejtélyességet.
I) 1. szomszédság: „Csatornák”
Felcsendülhet hát végre az arany-himnusz a kétségbeesésben. Arany a hajnal is, melyen felszólalt, vigasztaló ármányos rügyezésekor.
Csodálatos a táj elevensége, beborít a barnába feledkező délután, nyugodt szomszédságban. Belém mar a tehetetlenség, karjaimban lehelted ki életedet; a pompázat mégis, miért furakszik előre ennyire erőteljesen? Akkor borul bódultságba a közöny is, amikor elhalkul utolsó szavad; a hang, amely létrehozott, majd Benned született újjá, úgy mered némaságba, mint egy hirtelenséggel leszakított rózsa. Varázslatát talán megmosolyognám, de illata már a legfensőbb szintről hatol közepembe, egészen elutasíthatatlan.
Minő ámulat, az elhalás, dermedté válásod teszi szépségesen művészivé az ábrázolást, Nélküled talán éberen boldog lehetnék, de akkor mindezt nem láthatnám: ahogy a lenyugvó Napból, a szentély lezáratlan szeméből áthatóan áramlik az örökkévaló egysége, a vágyaimba maró, kebleiden mágiába hajló kivárhatatlan, mely holtomiglan emelkedik felül, amíg el nem éri a végállapotot.
Tenyered tenyerembe temettem, elengedni talán soha nem akartam, de a mágus ellenállhatatlanul alkotott szűziesen fehér rajzlapján; fennkölt hatás, erejét magamba űztem: kettőnk találkozása felülírta a hétköznapi természetességet: utolsó csókom átadása közben szavakat száműztem ki a túlvilágról, felfedve egy szeletet a rejtett amulettből, megtapasztalva egyfajta fensőbb-értékűt, merengésében is megkoronázottat.
Az imagináció hatása eleven táncba torkollott, imádat és önfeláldozás volt maga a körülvevő tér is, kertek mutatkoztak fel, megmunkált föld azonnali termékenységbe nyílt; teljes, ép, boldog összetartozások játszódtak láthatárom előterében, a halál kinyitott egy új ismeretlent, mely a fájdalmas, elvetélt űrből szolgált áttérni felkutathatatlan ösvényekre.
Dallamom egyre hangosabbá vált elkeseredettségében, folyamunk tükörtisztasága belepte testünket; maga volt a kéjbe sűrűsödő várandóság.
Függetlenül jelenlétedtől, ősi előadásokba kerültem, bár kinyithattad számomra a kaput, amikor a falióra ezüstöt vert a reggelbe. Láttam az anyagiakat végigfutni és felemésztődni a különleges település házai között, olykor-olykor baljós féreglyukba kerülve, kifakadáshoz közel, belső szerveit égitestek párbeszédéhez viszonyítva. Esdekelt, szerencsétlen, kiindult tisztaság: vérfolyam kezd építkezni a lakótérben, megbújva a sorok alatt, némán. Talán valami hatalmasabba ömlik, ereje ezt sugallja: mindenki által észrevétlen marad, hogy a felhasználttal senki nem törődik már, fejét lehorgasztva, lelke súlyos terhek alatt végleg megütközik.
Árad és árad, elszakadások, majd újra-találkozások mentén, varázslat uralma alatt fájlalja magát előre, miközben Vénuszt élteti – maradandó benne a gonosz, de áldozatát mennyekbe juttatja. Nincs elterülés a kórteremben, a bántalmazott a folyóval fut, virággal a szívében.
A méhek már zavarodottságukban közvetítik rejtett üzenetüket a naturalisztikus feltárulkozás felé, kérdések nélkül beleremegnek magukban.
Bódít és hajlít; a láztól nem kapok bizonyosságot. Az átfürkésző mégis annyira éteri, át kívánom adni magam, had vegyen szájába, kóstolásában emésztődjek fel; a merevség szükség az elhalálozás idején, amikor csillag csillagot karol ki a soha meg nem jelenőbe.
Laika! Ábrándokat adományozol… Szépségnek kínálod fel magad, hogy az elvegye lélegzeted, melyet a Teremtő az orrodba fújt, hogy leheleted okán verhessen ütőered, pirosba foglalja zenéjét a dobogó…
Kicsiny vándorom, tengerek hullámai alá bukunk.
III) Egy év világosság nélkül
Bántalmaknak feledésbe kell merülniük. Az ég kéksége tisztán simulhat gátak nélkül: harmóniánk legalábbis, még ha rövid időre is, de szerepet kapott.
Láttalak, felfedeztelek; hullámaid óvatosan simogattak. Felülemelkedtem a porba hulló változtathatatlanon, Érted, fényességes egybekelésünk létrejöttéért.
Szépséges ódát daloltál a fülembe, halkan, óvatosan beleveszve egy elveszett éjszakába. Borzasztó árnyak talán visszafordultak, karmaik közül kiszökkent egyéb dicsőség; magunkra maradtunk az ápolás szigetén. Eltakarnak a lombok, sötétségük nyugtató, minden egyes szavaddal repülhetek, táncod és mozgásod elrejti a sírhalmokat, szerénységed mögött meghúzódik valami izgatottságot sugárzó felfedezetlen.
Összeborulva, mondataid levegőbe íródva, érzem, felnyithatjuk egy következő barlang bejáratát, és belém karolva vándorlunk.
Gyönyörűségbe festheted az elhaltat.
Kitörés, felfordulás, magukra hagyott ajtók feltárulkozása… A vér, mely alvadt volt és hideg, most felpezsdül, szétáramlik. A mozdulatlanság időszaka oly’ hosszú távlatba nyúlt, csillogásokat mellőzve, közben reménytelenséget sugározva mélyre temetett magjából.
A szerelmes szavak, melyeket füledbe suttogtam, előttem mégsem szerepelhetett más, csak az üres, fekete öltözék halott virágok jelenlétekor; és higgy nekem, szemem elé tolakodtak a kőtömbök is, mik magukba fogadnak és nem felejtenek. A közvetítés, az érzelmek átadása azonban hulla-merev állapotukban nem történik meg, a vágyódás egyoldalú, keserű ízeket csalva fel a szenvedőben. A tortúra átélője, aki rezgéstelen tekintete mögött próbálja akaratosan fellelni a vigasztalást, csupán dermedten áll magában, olykor meginog tán szörnyű teher súlya alatt, irányíthatatlan szédülésében, a keresett válaszok elmosódásának visszhangjaikor, élő szívbe maró keservességben.
Nincs kellemes felocsúdás, folyamatos határozatlan léptünk a sötétben, nincs átkarolás, pillanatokra bársonyos szeretetbe fordulás és gyermekkori, áldott odafigyelés… A virágszál azért borul csokorba, hogy a letaglózóan kegyetlen látványt felmentse az iszonyatosból. Olyasfajta próbálkozás ez, mintha az aranyozott kerettel díszítenénk lesújtó gyötrelmeket ábrázoló képsorokat.
Te vagy a mozdulatlan, a leszakított szépségben nekem szükséges felfedeznem angyali, égi jelentéseket, megégetnem magam a parázzsal, hogy ha idegen távolságról is, de varázslatnak érezzem a kihunyhatatlan tűz melegét, igaznak valódat, valódiságod, gyönyörűen finom hajad érintésének elveszetlenségét, az elhasználódó, de most még ünnepélyes öltözeted alatt megbújó elöregedett, összeaszódott, beborító tapinthatód ígéretét a feltámadásra. Hiszen látom már a felébredő reménysugarakat a lélekcsatorna ezen oldalán, észreveszem már a fülemüléket, csodálatos énekeket hangoztatva a szilfák közé, árnyékos-fényes rejtekekben.
Velem vagy. Minduntalan éreztelek takarni kívánt bájod határai mögött. Utazunk. Koporsóba tettelek, érintetlen fehér párnán pihensz, kezed a kezemben, amíg el nem engedem, hogy átadjalak a borzalomban mutatkozó isteninek.
Kitörsz a kétségek közül, szeretteid szívdobbanásait hordozod magaddal, mielőtt végleg kitárulkozol a halmazt alkotó űrnek, hogy az új fényeket ábrázoló hajnalon a Te édes szíved dobogtathassa a Napot teljességében, uralkodásában.
Kivételes reggelen átjutsz a folyamokon, egyesíted az állomásokat, kilehelt szavaid ott láthatóak már mozdulatlan ajkaid felett, kézírásod nyomát foglalják végtelenségükben, örömet közvetítenek. Láthatjuk, befogadhatjuk, közvetlen értékelhetjük. Pompás alakod úgy fut végig az atmoszférán, a határokon, mint az idők legbálványozottabb, halandó műviességet örökbe író királynőjének felhőszerű szelleme, akinek csókot küldtem szépbe faragott sírja fölött állva, és Ő visszaüzent nekem, amely pillanatban mélykék felhőit megnyitva fénysugarak hatoltak át erőszakosan, arany és ezüstvérű mennyei teremtmények közbenjárásával, együttesen lefestve a Mennyország harangját mozgásában.
A test, melyre rátéved pillantásom… ragyoghat. Eredendően átengedem forrásának az ámulatost, hogy a kör ezennel bezárulhassék.
V) 4. szomszédság: „Hét katlan”
Kavarodtam a széllel. Mély, átláthatatlan falai közé száműzettem, tombolt a magasságos, a szomszédság azonban nyugodtabb és harmonikusabb volt, mint valaha.
Őszi éjszaka öltönyét húzta magára a körülvevő lesüppedt, a vonalakon túli sikoltások beleömlöttek a szétfolyó csendbe, nem értek át. A rémisztő odakint nem furakodott, csupán az árnyakba énekelte magát, halk szólamokkal, hogy megpihenhessen a fény, mely erőt és hatalmat ad a sötétségnek találkozásukkor.
A szomszédság kertjeiben lámpások égtek, a családok félelmetesen mosolygó házaikba zárkóztak a látogatás után, mégis érzékelhetővé vált az ijesztő, ugyanakkor csodás kölcsönhatás, az üzenetek, melyek közlő irat formájában lebegtek a térben – felülírta az ürességet minden egyes szó, akadályt jelentő hideg falakon keresztül teljességbe hatoltak a gondolatok.
Békességben ragyogott fel az elmúlás elfogadhatatlansága, körénekekbe és mondókákba szaladt a megütközés, és itt csillapodásra talált. Keserves sírásunk ártatlan közegben túlhaladt a forróságba, mely bársonyossá bűvölte az álmokat, kellemessé a kínzót.
A szerelmet sohasem tapasztaltam ily’ megérkezettnek, áradóan elégedettnek és végtelennek… Pedig minden esztendőben éreztem a forgó, de egy helyben táncoló fuvallatokat, a hamu könnyeket csalogató illatát, a füst sötét szürkeségét; mintha a lélek, az egyetlen, kifogyhatatlan belső, vérző szülői összetartozástól pusztult volna el újra és újra az égésben, ezáltal pedig a szánalom megrekedt volna a halmazon kívül, akárcsak a rémség. Az arany kapu akkor nyílt volna meg, amikor már súlytalan, isteni kéjbe csaptak volna a lángok, hogy a pokoli, élénksárga viaszt okádó kamrák végigfutó erei otthonokba nyúljanak át, immáron angyali gondviselésként.
Tapasztaltam az elhamvasztáskor. Könnyebb volt talán, mert egyesült az éteri az anyagival, azonnal megtalálta madarát a vész, átfordult megtörtént hullámokba, megszűnt a gyász órája, a szenvedő várakozási idő, és nem volt feketébe mártott festmény, ami emlékeztetne rá: megreked a test, némán kiált, túlzengi az ünnepséget, az orgonát. Merev tartása, fuldokló beszéde… nem juthat mélyembe üzenete, csupán a fürkészhetetlenen át, a csatornákon, melyek váratlanok és kiszámíthatatlanok. Bús marad, ki megreked itt, nem menekülhet a fizikai elköszönés látványától. A szél ekkor belezúgni képes, éles karmokkal sebeket ejtve, lökdösve, börtönbe falazva… Nem ringathat el a szomorúságban, pedig annyira vágysz rá. Ne tiporna, ne őrölne, sóvárság bárcsak megmaradna… Magokkal együtt fellebbenve új világban látjuk felébredni a Napot. A hajnalban pedig: a korai órákban kinyílnak elhatároltak ajtajai, sírást nem hallani. Velük együtt hajolnak fel a tavaszi virágok példátlan fonálban – áthatol az őszbe, a barnássárga levelek közepébe, a hullató fák siralmai és az elhantoltak közé furakszik; előrendelt a tánc, a mozdulat – belezuhan vele az avarba.
Tisztán átélhető mámorittasság a mécsesek pislákoló óceánjában. Dermesztő látogatás novemberbe ágaskodva, hozd a koszorút terheiden felülemelkedve, és én megcsókolhatlak majd a gyertyák ápoló és emlékeztető világosságában, melyet átfog az ismeretlen keserűség; a majdan fagyos talajba vésődve, zárószó idején a becsapódásban.
Engedd Őket szólni, a részletek bús kifakadása látótérbe helyezi az észrevétlent, talizmánnal küldi ellepő tengerébe vándorát, hiszen a dallamok megmozgatják az alvó hullámokat, hogy körülölelhessék az élettelen testet, majd éji mesével elringathassák. Változatos vidékre küldtél, kezed talán az anyagi valóságban sem fagyos most; már hallod, amit visszadúdolok, befogadóvá értél, anyai szerepet élsz meg kutathatatlan léttérben.
Szerelmes ódám csendül fel lelkemből… felismerem, hogy létezel odaát. Miként pedig drámai összekarolást élénk rügyezés követ, magadba iszod a nektárt, gyümölcsözést, miközben a haldokló Nap oldalasan megvilágítja a hangszereket. Tündökölnek, megfeszülnek, visszatartanak. Katartikus visszafojthatatlanság előtt óvatosan szívedbe mormolom az aranyágak által megigézett varázsszavaimat, hidat építek közénk, a szabadság édessége így nem csupán lappang belénk, hanem gyengeségeket elmángorolva ömlik vágy-ittasan, ékes öltözékeidbe borulva, a testet leheletével megborzasztva.
Megidézem, fáradhatatlan, kiapadhatatlan áldásával megrendezem, a vérömlenyt elviselhetetlen sikolyokba sűrítem, táviratként adom fel útjára az ölelkezés elpusztulását.
Ünnepiben vagyok kénytelen letekintenem Rád most is; kegyetlen és magjában színtelen a termés, mely közrefog, mely lakatba verne, ha nem térnék le a halmokon keresztül, kitaposott úton, melyek savanyú szálakból ivódtak, hogy végtagjaik, csápjaik maguk alá fullaszthassák a kőtömböt. Az édeni virág feltekinthet hát a sárban, pocsolyavíz öntözi a kikeltet, de a szépség megtalálja magányos párját a sekélyességen túl, hogy az örömóda így váljon fenségessé, makulátlanná… Játszom Neked fuvolán, üregbe, odúba bújva, melyet kiszakított a vész, de sötét-mély tónusomnak így mellékel hatható, önostorozó képet: lelkemet marcangolom és sértem fel, Érted.
Megcsókolom holtjában is ápoló tenyered, közvetlen ezután tiszta arcodat, és ha hátrébb állok, már láthatom kiszolgáltatottságodat. Majd ahogy azonnali pillanatban el is ragadsz engem a megérett fürtök alá, olajfa soraiba… kebledhez, imádottságodhoz.
Szavuk és énekük néma. Hasítóan szörnyű volt mindaddig, amíg kulcsot nem adtál a kezembe, medált nem akasztottál nyakamba. Az ékszerek egyedülállóak… Akár a világítótornyra fekete massza távoliján keresztültekintve, úgy ragyog most páratlan ideálod, megannyi kincset őrizve barlangjaiban, üzen nekem; éterbe ír a falra függesztett családi portré.
VII) Ébredj fel!
Megbuktam a porond közepén, a Teremtő elhagyott, minden megnyilvánulásával, kiterjeszkedésével. Mely közös gyermekünkben végtelenben jelen ver a szívdobbanások erejeként, most a ceremónia előterében szállt le, ámító világosságában… számomra mindez a mozgó árnyak szaporodását segítette.
Az alagutak, melyeken átvezettél, bezárultak. Illetve talán egy pontba sűrűsödtek, a kertek alatti ösvények, tapasztalatok végül a legmagasságosabba csaptak át, a szereplők pedig csak ekkor indulhattak el végső búcsút venni az itt-hagyótól.
Zárt maradt a koporsó, mint mind-idáig, én azonban foghattam ártatlan kezed, markolhattam, márthattam szépségedbe bánatom, fiadként Beléd temetkeztem, az ereklyékkel együtt borítékba címeztem általad mennyei égbolthoz esedező egészemet.
Hatalmasak a ködök, fehérségükben, lecsapódásukban birodalommá nőttek, a sápadtan színeződő gyümölcsök, kacsingató szőlőtőkék ebben az órában fagyot hoznak, nincs, mi kipirosodhatna.
De a kreáció keservében, a legnehezebb léptek megtételekor, kívánom a gondolatot, az álmok lehetőségét:
Ébredj fel! Beszélj hozzám, suttogj a fülembe, vagy kiálts!…
Az elveszettség miért kápráztatott, ha a befejezéskor megaláz? Szendergek, a világegyetem torz fantomja kér meg, vegyem fel maszkját, miután öltönyömben átrepültem a démoni éjszakán. Létrejötte, fordulatai, utasításai kétségtelenül a bolygók téves együttállásából, keresztezett pályáikból fakad, melynek átkot hoz a nemzés, parttalan vizeken mélybe hatol a levegő szúró kisegítése, mint sérült tudatlanok könyörgésre való felszólítása.
Esedezem hát magam is, vigasztalás nélkül, számomra örökké az elhagyhatatlan fekhely, sírás kíséri minden mosolyodat… Visszavágyom Hozzád, óhajom éjféli imám értésre találása; lásd, megfáradtam, nincs kapaszkodóm.
Megszólít a szél… a harangok hozták magukkal. Mily’ kimunkált a délutáni emlékkép, amikor beteljesültnek és igaznak hatott gyönyörű szemedben az aratás fejezete. Ehetetlen, de érettségében antikká formálódó almát tartottál közre, egyedülálló termést, a momentum pedig csillagokat szólított magához, mik nemrég születtek, fegyelmezetten, lángokban, de csendesen. Örömöt lövellt szintjeiről, ágakat növesztett benne a megbocsátás és a hála, kitörtem megteremtésére. Énekeltem hozzá magasan, hangjegyeket, dalfüzeteket szórtam ki a határba, megelevenedett valamennyiük.
Nehéz a teher, viselhetetlen lenne, de a Királynő az, ki valótlanba száműzte. Az idill annyira tündéri, az égitestek alvilágból kiűzetett feltöltődése hamisságot sejtet, még ha a vassal ütött kőrózsa szenvedése igaznak, a valóságosabbnak készíti is fel a beágyazódottat:
Szüleim forró egybekelése én magam vagyok, üvöltésből virágszálat gondozok, a rémkép házassági jegybe szédül, csokorének kíséri a lesújtottat is.
Velejében kardként belsőbe szúródva, merengésből valahol újjászületve, szüntelen haldoklásban kiáltok hát Feléd: Ébredj fel, az áprilisi kerteket mind elborítja a felránthatatlan agyag, az óra megakadt, hisz nincs többé számolható, melyhez igazodhatnánk. Későn értünk, vagy túl korán?… A madarak mozgása immáron jelentéktelen, szárnyaikat megtörve a porba hullanak; vergődnek.
Öltözz fel, vesd magadra legkellemesebb ruhádat a vészben. Versszakaimat visszadalolod, találkoztatod az égieket a kárhozattal, hogy kísérő orkánként tornyosulhassanak fel a háttérben; hogy a gonosz megdermedjen, amikor fülledt, szurokba hulló önmaga az elfogadás himnuszát kívánja zenébe írni és felszórni az áthatolhatatlan éjszakai palettára.
Előttem visznek; hordoznak, kísérnek. Ébredj fel, járj velem, hagyd el a kételyeket! Mutass feledett padlásszobát, alkalmi rejtélyeket. Misztikumod beragyogja a szétzúzott porcelánokat.
VIII) Haiti
Imagináció! Felcseng egy reggelen. Bátorítottál, a nyugalomban észreveszem ezt.
A hullámok ereje kiirányul az óvatosan elhúzódó partra. Közelinek tűnnek a sugarak, de soha nem éreztem még olyan távolinak az Éltetőt, mint jelen oldalamon, spirituális zengőségekkor.
Leolvadt, megszakadt; felejtés gondtalan, az emlékek mégis, bármikor visszahozhatók. Észrevétlenség az, mi itt vár, látomásaimban fellelem, bíborban és mámorban a képzelet az, mely felfesti az űrbe, itteni ellentéteket.
Tiéd az óda, hangod, mi áthallatszódik, szüntelenül borulok soraid közé. Nem létezik ezen fele történetemnek, lelki segélynyújtást adakozol, félelem nélküli megpihenést. A zavarodottság értelmetlensége itt kihangsúlyozódik: miért akar elringatni a fenső, ámítani, elterelni, ha vissza kell zuhannom majdan a gyötrelembe?
A tömegek fej-lehajtva meneteltek, vonszolták magukat, azonban a legtávolabb kerültek szellemedtől. A gyertyafényben tiszta lehettél, még el nem oltotta azt a keserves természeti; az immáron ólom súlyú vihar, mely a sziklák általi betaszítottságból tört fel köreinkbe.
A település megérintette elfeledett valómat, tulajdonképp a felhők felé emeltél, de nem szökött át minden részleten a kristály. Üde reggel várt, de a fények fájdalmasan érintették arcomat, teljességeddel ritkán kerülhettem kapcsolatba.
A családi portré elveszíthetetlen erejében tündökölt, múltat szivárványozott át sóhajokkal, érett lelket átszúrva, megfeszítve, erdejében a tüdőből; csillámlatok felfedték a talaj színét átvevő, magányos mezőkön, elhagyatott házak felé vezető árnyékutakat.
IX) Lázadás (Hazugságok)
Leengedtek, beborítottak, hangokat visszafojtva figyeltek a távolból, de én közel maradtam Hozzád.
A szürkeséget nem váltotta fel beszökkenő, könnyed fuvallat, a kopogástól visszhangzó, tátongóan üres teremben megütközve álltam; bezárultak a csatornák.
A Holdgyermek üzent nekem korábban, társalgásunkat fellelt, ládákban őrzött ereklyék birtoklása követte, melyek új sugarakkal világították meg az alacsony szinten rejtvénybe jutottat. Az isteni szolgált kivételes, magikális erővel, azonban az éjféli értekezést meg-megzavarta a kísérteties klarinét, átremegett rajtam, a titokzatos lakó pedig mesét mormolt, gyűrött lapokról, miután pillanatra felfedte a Skizofrén-ember arcképét.
Visszafogott tárgyalás folyt az örökkévaló most félig kitárt könyvtárában, ide sűrűsödött minden korábban tapasztalt.
A színtelenség hullajtásakor, hervadás múlatlanságában lüktetve, a kötél, mely szakadatlan, elengedni látszik, a kölcsönös fogódzkodók megszűnnek, egyedüllét festődik, amíg meg nem akadályoz a még keményebb talaj, mi merev, műveletlen.
Széttépett szárnyakkal talán falnak ütköztem, a teremben tárgyak jelennek meg lassan, melyek a házasságra emlékeztetnek. A virágcsokrok szakaszos kísérésükben legszebbe nyíltak, nem adtak többet magukból, mint szükséges volt.
Mélységes láthatatlanságban maradok, viselnem szükséges terheimet; a tárgyak illatokat varázsolnak, bűnösen vonaglok összefoglaló kilátástalanság elágazásai között. A megjelenő idézés, égiektől eredő imádott, mily’ bámulatosan fedte át a csupasz és rideg szobát… Szükségtelen volt kulcsot használni a bejutáshoz – a helyszín körbejárható és hozzáférhető, felöltözetlenül olyan, mint az emberi test: takarni kívánkozó, szemérmes és visszahúzódó, ugyanakkor a megoldhatatlan létrehozást hirdető, olykor csúf, kiszolgáltatott.
Fekete és halott, korábban szekrénybe zárt ruhák kerültek kigombolásra, a megbecsült darabok óvatosan feszültek fel az ábrándokra, akik magukba fojtották a takart megvilágosodást.
Vigyázó tekintete, halhatatlanul ékeskedő szerelme némává, majd hozzáférhetetlenné csökkent, a kerítéseket, melyen gyermekként átszökkentünk, most rozsdás vasrácsok váltották fel. A lélek aranyba folyt az alagutakban, az itt-maradottak rabság halmazába jutottak; míg fel nem szabadítja az ősi, változó szél megfáradt, kiszabadult láva által kővé dermedt létezésüket. Korokon, színes-színtelen idősávokon át, minden egészed a porba hullott, ráfeküdt arra a gonoszan sötét, valótlan űrt idéző anyaföld, nem engedte át a megsárgult, ám a páholyról csak november végén lepergő leveleket sem; megállított maradt a korábban forgó avar. Járatlan az út…
Vacsora időben, kivilágított konyhákon kívül egyedül maradtam az estében. Kizárólag a csendes tombolás jelentette társaságom, mely nem mutatkozott meg, azonban hullámai megrendítettek. Izgatottá váltam, a holtak gyűltek körém, múlt századi szerzeményeket daloltak halkan a szívembe, megijedtem szépségüktől.
Hazugság-e a lélegzet? Szaggat, felőröl. Melyik ékes ajtóhoz mutatott utat Neked csillagok tánca? A magány mégis boldogan hat, az egyetlen egy elveszejtését ilyen formában érhetem csak el. Kívülre zárva fényektől, családi körök összetartott fenségességétől, magam alagútjaiba száműzve, kezeim közé bújtatom tenyeredet, melyet a víziókból kiérve tapinthattam; megismertelek.
Végtelen átjárók és otthonok között, melegséget és fagyot táncukban egyaránt árasztva, már nem tájékozódhattam. Odafordult igazidban érezhettelek, szemeim vakságba lappanghattak; magányomban, a távoli színpadképet szemlélve már egymás öltözékeit vethettük magunkra, átfordult mivoltában a kör, majd összekarolva a magba emelkedhettünk.
Az óda pedig zengett az ünnepély végetértekor is. Eredete, trónja uralkodó, felejthetetlen, hasonlóságokat és különbözőségeket összecsapó, kételyeket gyönyörében ordító; a hang.
Váratlan temetkeztél az egységbe, gyűrűt húztál az ujjamra; a kíséret talán feledésbe merült már körökben. Az árnyékokhoz csatlakozva képes vagyok üzenni nagy távolságokban is közeli élményekhez.
A csend maradt. Eltávoztunk. Az esőcseppek nem kopogtatják tovább rémisztően a koporsó fedelét. Magány rám-telepedtekor szemed fagyottsága mögé láthatok, mely akkor is hasonlíthatatlanul ragyog, amikor a komorság eltakarja a valóra vált, áhított, lobogó környezetet.
A hátsó ülésen minden egy szakaszra feledésbe merül, majd a távoli látképekkel találkozva megrohan egy sóhajból eredő vágy, tragédiába torkolló átélés, elegáns ruhát viselő formulák alakzataiból. A himnusz metaforákkal áraszt, a költemény drága hamuba, szent talajba hull, éneklem, ahogy dobbanó közepembe jut; suttogom, néhol fel-feltámadva, fennhangon.
Hallom ahogy a mű, mely az üdvösség hajnalán, aranysárga színkavalkádjában felharsogott, most hirtelen balladává halkul, fejeződik, hirtelen lecsengéssel, ami úgy gyógyít, mint a rútságba taszító, feketeségben koponya-kulcsokat magába távoztató, démoni Idő.
Az óra is tárgyába foglalja, mutatói erőteljesen kattognak a semmiben, mígnem el nem érik a végső, körvonalainkon kívül kerülőt.
Csak a szavaid maradnak meg, mik kirajzolódtak. A vers elveszett sorai, melyekre vártunk, hogy az éneket hiánytalanul dalolhassuk el temetéseden, hogy kihallatszódjon a félelmetes, ellenkező űrbe.
Lesüllyed hát anyagid? Mindaz, amin átvezettél, minden éteri rituálé, mi útvesztődbe engedett, valótlan képzelgés volt tán’? Érzem, hogy találkoztunk Benned. A legfényesebb égitestek üzenik, köztük a fenséges Vénusz; olyanok, amelyek közvetlenséget érve felemésztenek, elejtenek. A messzeségből mégis, halmazt rajzolnak szeretteidnek szellemi energiáikkal, és az elhunytak tovább áshatnak a mag, a bomlás felé. Hiszen, mint ékes trón, úgy árad szét, a kéj alkotó orkánja halálhörgésbe fordul – nincs fájdalom, mi ne lenne szép. Szomszédságok széthullása, kertvárosi gyászban mormoló – a szív most fém, hozzáférhetetlen. De utad végérvényes; ha anyai befogadást szomjazol, tárd fel az egyesülés látogatatlan csarnokait.
A köztes átfogó belerendül – elhalványulás nincs jelen, szerelem, szirmaikat felhányó keretek. A kéznyújtás állandó, szavaid által megidézhetlek, hogy a rothadás ürességében, mi hamis ajándékokkal dicsekszik, teljességed teremtsen méhébe átjárót.
Ha már nem hallom a döngölő esőcseppeket tovább, ha a mennyei víz virágnak kedvez betakaró kerteden, ha a fagyos szél hangosabban üvölt, minden korábbinál – akkor szúrom magamba az ókori tőrt az egyes sorok felszavalásakor. Mely időben nyugalmat árasztasz odakint, feledés kezdő mondatait írva: Feltámadt, zeng, nem halhat meg – a dalrózsa ereimből kicseppen, megpecsételt a szerződés.
A ködöktől elhatárolódva nem tapasztalok változást… megtámogatott előrehaladást csupán.
Próbáltam méltóan elköszönni Tőled. Búcsúm azonban megnyitotta a falakat a vágyak egyezsége nyomán – átadtalak, gyermeki részem talán ott is maradt… Nem hallom az ódát, nem hallom a csillagokat kiáltani. De a csend… a szürkeség visszahaladt. Akár a körforgó időt kergető, régről függő óra, a némaság is jelentéktelenségében míves székében tornyosuló, átkarolhatatlan. A lepel a változatlan, merev, csapást átélő, és egyben szilárd, iszonyatot öntő vákuum ruhadarabja. Átszakítani, megtalálni Téged, miután a borzasztó takaróval lefedték szépséges arcodat?
Madárként szárnyaló angyalom… csak dalolj!
Orpheus és Eurydice… mi holtjaid sanyarúságában, a rettegő ismeretlenségben kiénekeltet… a szavak kirajzolódnak újra rendezetlenül, de akárcsak libatollból, sűrű tintából származna, összefolyik, és kikereshetetlen, mint vérző halál – a Csatornák megmutatkoznak, miközben kiegészül a torz.
A föld kegyelmet nem ismerő a hozzáférni akarás perceiben. Megütközés, páratlanság, ami arcunkba csapódik. A díszített esküvő, a hitvesi csók elcsattanása után azonnal véget ért, akár a tehetetlen elvetetés. A család, mint összegyűlt, eltávozott; a sírkő sem tartja meg bevésett feliratát. De megakadt életem, elhervadtam, utánad epekedve; hatalmasat szólt a magára hagyónak: Nem hozhatta a sebek felszakadását a települést átszelő, kongó harang;… újabb tompa nyomokat mart az elnyűtt várakozásba.
