https://www.youtube.com/watch?v=olNfWDRuBNY
(A dal, mi felülírja elkopott, szétfoszlott, árnyékba hulló üzenetemet.)
Ha szeretnéd tudni, elmondhatom Neked; csendben, a fény kihunytával, talán már a kezem sem remeg… Összetört szív dobban mélyen az ismeretlenbe, kiáltva a sirató falnál, a jéghideg teremben, dermedt megütközésben.
Egy élet, melyet egyszerre fújt el a szél, a gyertya lángja sem maradt meg a megsárgult ősz közepén. Levelek, múltbeli üzenetek, felhányva a tükörbe; szavak egymástól messze mosódnak el. Szerelmemben, nevemben, örök titkot őrizve a füledbe suttogom: borzasztó délutánon vesztem el, félúton; és éjszakára már, mikor édes alkony fénye is kihunyt, többé nem pihenhetek meg fél-világos otthonokon… Hiszen mi kívülről vonzott, most nem lát már, jelentéktelenségem udvaromba vág, szélsebesen tép ki belőlem két világ között álló reménykedő szimfóniát.
Suttogom, hisz tudnod kell, a perzselő tüzek között mégis meghal szavam: találkozásunk, az ízek, mind boldogak.
Eldobtam a kincseket: már a magány pusztaságában sem lelhetőek fel. Vándorlok, nincs többé megbocsátás. Bár nem várom, mégis ásom a földet fáradhatatlanul; mielőtt magamra temetném, kívánnám feltárni ereklyédet, melyet először szívembe engedtem, majd üres, bemocskolt percben elégettem. Kis apró ajándékok, élmények sötétből és fényességből egyaránt; a sorok, melyeket üvöltöttem, kilehelték velejükben magba süppedő eredetüket.
Lehullt a vörös függöny, zongorán játszik az árnyékzenész, színesíti a feketeséget óvatosan világító lámpafény. Haldoklom, végignézheted, karfás székben ülve kínzott anyagim elszakadását a középtől… Teremtés angyala énekel, fájó a ballada, de örömködve sújt le rám a szánakozó tömeg; megsértettelek; ezért felelek. És érezni akarom a legborzasztóbb fájdalmat, ordítóan ható dal – hegedű húrjain halkulok el majd lassan; a magas, elrendelt büntetést azonban soha nem nyögi majd el elegendően: feketévé válik a mormolás, úgy, ahogy a ledőlt múzeum előtti tó kavarog szurokban, masszában.
Elmondom, soraim kinövesztenek egy friss rothadót: hallgass meg még egyszer, kérlek, hogy átadhassam – koszos kezeim közül a felfüggesztett lappangót.
Szeretlek. Arcodat csókolom… kérlek, ne távolodj el tőlem, ne dobj rám szemetet. Angyaliságod megvilágítja leláncolt testemet… szédültségemet: Lucifert szimbolizálva hasonlóan fetrengek; a szennyben, a sárban, mindenben, mi összeszedett, mi felépített, mi etetett… Drága kegy, tapintatos megbecsülő – óráidban, állomásaidon, ki felöltöztetett, ki érdekelt… megtalálja párját minden virág. Az űr remegéseibe feledkezem, rángatózásaiba alvilágnak; az épület oszlopait újra felállítják; de a sár… a pocsolyát nem itatja fel semmi… vergődök és izzítom – fekete-fehéret, ábrázolhatatlant, suttogásban fülekbe jutót.
Ünnepi vasárnapon be is teljesül – csinosan tekernek körbe a madarak; esküvői arany-szavakat csillogó napsugár előz meg… tekinteteden. Látlak; valahol érezlek, valahol messze… csillapíthatatlan botlásaimban. A képeket, amiket észreveszek, tündérvilágba nyíló szekrény mellett mindig is nekem címezted – siralmas már; embertelen – ám szükségesen. Lefested elém mosolyod, mondod kedvesen – csókolod szeretőd, táncolsz új ruhádban – láncaim lépésedre bele-belecsapódnak borzalmas éterek sokaságába.
Elvesződve, összekapcsolódva – kéz a kézben, mégis igaz ítélet valóba forrásakor – a lehunyt szemed mögötti hatalmas labirintusból kitaszítottál.
Kegyetlenséged soha nem eléggé érdemes: taposs bele a férgek által keresztüljárt haláltermeken… Feledhetetlenek; a kék felhők alatt ily’ szerződés köttetett – kúszva előre nem vár más, csak tetemek, lebomlott, eső által elgyengült, szúró fakeresztek.
Szaladsz a mezőn, mint mindig is szabadon; álmaidban ragyogott, első érintkezésünket követően megadatott… Míg keserű könnyekbe nem öltem, egyedüllét szobájában magára maradt harmóniát, szavalót, hű lényt… vigasztalni akarnám, megmásíthatatlan már…
Ölelés a szárazságban? Illatok a porban, ékesség a szegénységben? Elvettem tőled a fenséges művességet, szobrász kreativitást, tenyérrel alkotott mennyei teremtményességet… Sírásó, ha rám talál, átvághatna a kemény földdarabbal, átjutva a zsákon, bekötözött szájjal. Nevethetnél végre, a csokrot az éghez küldhetnéd – szátok összeforr, a remény immár teljesség.
Akkor az alagútból szánalmas görcseimben elernyedhetek; fedezetlen terekbe akár álomra is térhetek… Pontosan kirajzolva hercegnői festményeden kívül semmit nem tapasztalok – egyazon módon festem, hibás aljasságot feledni akarva – kereslek, elpusztíthatatlanul magamban a vágyakozást… A magasztos törődésbe érkezést, mely’ iránt szomjazok, és mely idelent nem talál feloldozást… Miért bántottalak, szerelmes édes tavasz alant határtalanul? Kirekesztve ezáltal boldogságban síróan hat…
Halál-fekete tintával egyesítem az összetartozást, keringőt Veled… véremmel, teremtésemmel… utolsó fantáziámmal Érted… utolsó kicsöppent bódultságommal: a sivárságot hagyó viharban mutattam a zöld fény felé, a távolban, világítótornyokon túl… És éreztél április tragédiájakor.. részleges rezdüléseimmel: ódákat szavalva a világegyetem felé.
Kedvesem, soha nem akartalak bántani; de engedj a gyökerek közé. A háttérben táplálni Téged, megfesteni a csillagok folyamával új napokon. Ragyogsz! Élsz! Szárnyalva sóvárogsz. Mert a Szaturnuszból születtünk, Te és Én, mint testvérek; láttunk égitesteket születni, fújtunk melódiát a szélnek; éjben álmodoztunk – ébenben, majd kéjben – maradandó, beteljesületlen hálában a szépnek – áramló, öreg, rendületlen szélnek. Lélekvihart kavart, szavaim közé feszült, fészkelődött, megborított rendet, felzúgatta az Óceánt: gyémántláncot fogadott, élettelen szeme felnyílhatott… Mámoros, ugye, a tavasz? Változás, összetört szívek menti halhatatlanság, és pillanatra megakadó dobogás; mily csodálatos; gyönyörű arám a fel nem ébredő, egy helyben toporgó hajnali pír hullásakor.
Egyetlen szellem, ki feldíszítette az ürességet magából felérlelt ajándékokkal… Micsoda varázslat.. Mily’ ámulat.
Ha a hegedű végtelennek tűnő játék után hirtelen elcsendesül… és felváltja azt momentumnyi pirkadat: tündöklő fán ezüst csillag – akkor elhal a dal. Levelem betűit szétszórom én magam is a látogatatlanba: naplód sírom, mondatait, egyszerűségét – inni vágyom, meghallgatni hangodon. Hogyan csempészhettem fájdalmat a vakítóan fehér esküvőbe, mi túlhalad a törhetetlen portrén – az élmény isteni, s a feketeség közelségben sem megrendítő már. A kör, az egyetlenség, melybe magot érlelni kívülről nem dobhat a vész: megóv, kölcsönöz, ad – befogadóvá érsz… Figyelhetlek, áldhatlak, szépíthetnélek színekkel… De magad vagy korábbi látomás: mennyei anya, igézettség.
Mialatt pedig úszol, lebegsz, elküldött szerzeményem az időkben szárnyakat növeszt – megteremti biztonságod, megalázza szenvedésemet – imádott szimbólumokat, totemeket különböző terekben helyretesz. Virágzik, fecskét és verebet igazgat a térben – félt, ám elektromossággal hitvesi ágyadba fektet – utolsó csókom mindezek után át nem adhatom, de kérlek, hallgasd – Dúdold dalom! Nyugovóra térhetsz, ködökkel, bolygókkal takarózhatsz, édes, felemelkedett, páros oldalon…